„Balázs Ferenc (író)” változatai közötti eltérés

Egyházi ösztöndíjjal sikerült az angliai [[Oxford]]ban és az Egyesült Államok-beli [[Berkeley]]ben négy évig (1923-27) tanulmányokat folytatnia. Amerikában mint egy békekaraván tagja előadásokat tart, hangversenyeket rendez, utazik, agitál és ír angol nyelven. Ázsián át tér haza Kolozsvárra, beutazva [[Japán]]t, [[Kína]] egy részét, [[India|Indiát]] és [[Palesztina|Palesztinát]]. Földkörüli vándorútjáról írta ''Bejárom a kerek világot'' (1923-1928) című munkáját, mely előbb a ''[[Keleti Újság]]''ban jelent meg folytatásokban, majd könyvalakban (Kolozsvár 1929, új kiadásban [[Mikó Imre (jogász)|Mikó Imre]] bevezetésével és jegyzeteivel, 1975). A szokványos útleírásoktól eltérően azt mondja el, hogyan talált önmagára és dolgozta ki – három földrész országait megismerve – egy új társadalom tervét, mely tagadása az ipari kapitalizmusnak és leginkább [[Rabindranath Tagore]] elgondolásaihoz igazodik, akivel, valamint [[Mahatma Gandhi|Gandhival]], erről személyesen is beszélgetett. „Én a világot ilyen egyszerűnek nem látom” – írta a könyvről [[Szabédi László]] az ''[[Erdélyi Fiatalok]]''ban –, „de az én lelkiismeretem nem olyan tiszta, mint a Balázs Ferencé.”▼

Ezzel a tiszta lelkiismerettel foglalta el hazatérése után az első neki felajánlott állást: bennlakási felügyelő lett a [[székelykeresztúr]]i unitárius főgimnáziumban. Amellett ifjúsági konferenciákat rendezett, megindította a ''Kévekötés'' című ifjúsági lapot, egyik alapítója volt az ''Erdélyi Fiatalok'' című főiskolás lapnak. Ugyanakkor a ''[[Korunk]]''ban is cikkei jelentek meg, és a ''[[Falvak Népe]]'' terjesztéséért egyházi főhatósága eljárást indít ellene. Igazi munkaterületét azonban [[Mészkő (Románia)|Mészkőn]] nyeri el, ahol 1930-ban megkezdi lelkészi működését, és ott marad haláláig.▼

Erről a nevével annyira összeforrott aranyosmenti községről írja: „itt minden van, ami Erdély: hegy, síkság, megcsuszamlott dombok, sziklák, hasadék, folyó, bánya s közelben a gyárakkal javított (vagy rontott) kisváros: [[Torda]]. Lakosai románok és magyarok: földművesek, iparosok, gyári munkások és hivatalbeliek.” Itt kezd hozzá négyéves falufejlesztő tervének megvalósításához, a dániai szövetkezeti falvak mintájára. Primitív [[autarchia|autarchiára]] akarja berendezni először a községet, aztán az egész vidéket, függetleníteni akarja a világpiactól, s a falusi életformát propagálja, amelyben az emberek – szerinte – nem válnak egyoldalúvá, hanem rátalálnak a természet és a társadalom összhangjára. Gazdasági tervei a [[Nagy gazdasági világválság|világválság]] idején összeomlanak, de közben mégis megújul egy kis falu, virágzik a népfőiskola, működik a színjátszó csoport és a dalárda. Ifjúsági daloskönyvet állít össze ([[Szent-Iványi Sándor]]ral és [[Mikó Imre (jogász)|Mikó Imrével]], Kolozsvár 1931).▼

1932-től részt vesz a marosvécsi [[helikoni közösség|helikoni találkozókon]]; 1933-ban itt az elmúlt év erdélyi magyar irodalmáról tart előadást, később az ő javaslatára kezd foglalkozni az íróközösség egy népművelő könyvsorozat problémáival. Szövetkezeti elgondolásait ''Aranyosszéki tervek'' (Torda 1933) című röpiratában mondja el. Ezek a tervek részben valósággá válnak, amikor megalakítja a Vidékfejlesztő Szövetkezetet. Csak midőn a tüdőbaj ismét leveri a lábáról, ér rá ''A rög alatt'' (Torda 1936) című emlékiratában vallomást tenni világkörüli útja óta végzett munkáiról, kudarcairól és az „álmok szalmájáról”, amelyet nem szűnt meg csépelni. „Lenni kevesek megértettje, többek kovásza, sokak testében tövis” – foglalja össze népnevelő erkölcstanát. Tordára viszik gyógyulni, kislányát elkülönítik tőle, dán származású amerikai felesége, Frederiksen Kriszti, nem egy cikkének társszerzője ápolja. Betegágyában fejezi be ''Zöld árvíz'' című regényét (Kolozsvár 1936), amelyben megírja egy vidéki értelmiségi tragikus küzdelmét az elsodort faluban. Országos részvét mellett temetik el Mészkőn. Az ''[[Erdélyi Helikon]]''ban [[Tamási Áron]] búcsúztatja, a ''[[Korunk]]''ban [[Gaál Gábor]] ezt írja róla: „Az emberség, a tisztaság volt példaadó benne.”▼

Az erdélyi irodalom ideológusának és szervezőjének indul, de amint a világ kitárul előtte, búcsút mond az irodalomnak, fontosabbnak tartja a társadalom anyagi és erkölcsi megújítását, s csak akkor tér vissza az irodalomhoz, amikor már a betegség nem hagyja társadalmi téren tevékenykedni. A fiatalkori mesék és versek éppen úgy, mint regénye és publicisztikai írásai, faluszervező tevékenységével kapcsolatosak. Legtöbbjének ő maga a hőse, a népnevelő, a társadalomszervező, a XX. századi [[utópista szocializmus|utópista szocialista]]. Sohasem művel öncélú irodalmat, írásaiban a falusi néphez és az ifjúsághoz szól, akikre az új társadalom felépítésében alapozni akar. Szépíróként ízesen, zamatosan tud mesélni, tréfásan mond el komoly dolgokat, tud leegyszerűsítő is lenni, és elnagyolja írásait, ha az ügy érdekében sietnie kell. Ezért írói munkássága is csak saját mértékével mérhető: mint félíró és egész ember mutatott a közösség szolgálatára példát. Posztumusz kiadásban jelent meg a ''Mesék'' is (Marosi Ildikó zárszavával, 1973).▼

Alakját munkatársa, Pálfi Miklós tordaszentmihályi földművesíró mintázta meg ''Útépítők'' című alkalmi darabjában (bemutatta Ferenczy Gyula színtársulata 1936-ban Tordán); korszerűen örökíti meg jelképessé vált magatartását [[Vásárhelyi Géza]] ''Balázs Ferenc'' című drámája (kéziratban, 1973). Nevét viseli a tordai Mihai Viteazul Líceum magyar irodalmi köre.▼