„Tonio Kröger (elbeszélés)” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
aNincs szerkesztési összefoglaló
1. sor:
{{forma}}
{{csonk-irodalom}}
'''Tonio Kröger''' [[Thomas Mann]] elbeszélése, amelynek címszereplője a művészet és a polgárvilág között áthidalhatatlan ellentétet lát. [[1903]]-ban jelent meg.
 
==CselekményTartalom==
{{cselekmény}}
===Első fejezet===
 
Tonio a gabonakereskedő Kröger konzul, és szép, délvidéki feleségének fia. Tőle örökölte sötét szemeit és déliesen éles vonalú arcát. Anyja bátyjától, Antonio bácsikájától származik az idegen keresztneve. Tonio Kröger egy öreg, tornyos városban él az Északi tenger partján.
12 ⟶ 13 sor:
Tonio egy kicsit irigyli Hans Hansent egyszerűsége miatt, ami oly sok szimpátiát szereznek közös világukban. Hans Hansen elviseli a barátságáért folytatott versengését, többet nem ér el Tonio. Idegenek maradnak egymás számára és Tonio szenved.
 
=== Második fejezet ===
 
Tánctanárként személyesen François Knaak balettmester érkezik Hamburgból Tonio Kröger kicsiny szülővárosába. A táncórát sorjában magánházaknál tartják, kizárólag az első családok tagjainak. Tonio Kröger is részt vehet rajta. Elámul azon, hogy ez az affektáló, önimádó François Knaak „akinek selymes fekete szalonkabátja oly csodálatosan simul telt csípőjére”, hogyan éri el a hatását. Utasításai során előszeretettel beszél franciául, és „És nem lehet leírni, micsoda graciozitással ejtette ki az orrhangokat”.
20 ⟶ 21 sor:
„De mit érdekelte ez őt? Ő Inge Holmot szerette, a szőke, vidám Ingét, aki biztosan megvetette őt azért, amiért költői dolgokat írt.” És Tonio szerelmébe „egy irigy vágy, egy fanyar, szorongató fájdalom” vegyült, „hogy ő kirekeszti, és számára örökké idegen marad”.
 
=== Harmadik fejezet ===
 
Az apa meghal, az anya hozzámegy egy művészhez, akinek olasz neve van, és követi azt idegenbe. Tonio elhagyja zegzugos szülővárosát, és Münchenbe költözik, telve belső gúnnyal anyja közhelyessége miatt. Elméje élesedik, kezdi átlátni a világot. „Amit azonban látott, ez volt: komikum és nyomorúság – komikum és nyomorúság.”
„De mivel szíve halott volt és szeretet nélkül való, a hús kalandjaiba bonyolódott, mélyen lesüllyedt a kéj, a forró bűn örvényébe, és mondhatatlanul szenvedett emiatt. […] Így csak azt érte el, hogy rikító ellentétek sodrában, fagyos szellemiség és emésztő érzéki tűz közt talajtalanul ide-oda hányódva, a lelkiismeret gyötrelmétől lankadt életet élt, elvetemült, kicsapongó és rendetlen életet, amelytől ő, Tonio Kröger, a lelke mélyén undorodott..”
Ebben az időben érik a művészi lénye, szokatlan művek születnek, és neve az irodalmi nyilvánosságban a kiválóságot jelentő fogalommá válik. Alkotóként most már elfogadja önmagát, élő emberként azonban semmire nem tartja. A fejezet Tonio Kröger megállapításával zárul, hogy „és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson.”
 
=== Negyedik fejezet ===
 
„És mi a művész?” Tonio Kröger, időközben harmincon túl és híresen, meglátogatta barátját, a festőművész Lisawete Ivanovnát műtermében, és beszélgetésük során ezt a kérdést igyekszik megválaszolni. Számára önmaga megtalálása a cél.
34. sor:
1. Megfelel Schopenhauer „a szellemi arisztokráciáról“ tett kijelentéseinek.
 
=== Ötödik fejezet ===
 
Tonio Kröger elköszön Lisaveta Ivanovnától. El akarna utazni, hogy kiszellőztesse magát. Északi régiók vonzzák, Dánia. Ez idő tájt Münchenben él. Tengeri levegőre és skandináv konyhára vágyik, ami állítólag nagyon hasonlít a hazájabelihez. Állítólag a nevek is ugyanúgy hangzanak, mint otthon. Például „hogy hangzik Ingeborg: a makulátlan költészet hárfazengése”. És a mély, tiszta és humorisztikus könyveket, amiket ott írtak, származási országukban akarná elolvasni.
Lisaveta Ivanovna átlát rajta. Kérdésére bevallja, hogy szülővárosa is szerepel az útvonalán. „Igen, érinteni fogom a kiindulópontomat, Lizaveta, most, tizenhárom év múltán, ami meglehetősen balul üthet ki”. A lány nevetett. „Erre voltam csak kíváncsi, Tonio Kröger”.
 
=== Hatodik fejezet ===
 
Megérkezett a keskeny ormokkal, és hegyes tornyokkal ékesített szülővárosába. Mint a „Buddenbrook-ház” esetében, Lübecket nem nevezi meg.
45. sor:
A hotel recepcióján Tonio Kröger távolságtartó magatartása kíváncsiságot ébresztett. Amikor el akar utazni, érdekes eset történik. Egy rendőrnek kell színt vallania. Egy körözött szélhámosnak és csalónak tartják, aki Münchenből Koppenhágába menekül. De ő nem hord magával útlevelet! Pénztárcájában csak néhány bankjegy és egy novella korrektúranyomata hever, amit éppen nyomtatnak. „Látják, kérem! - mondta. - Itt a nevem. Ezt én írtam, és most közölni fogják. Tetszik érteni...” És valóban elfogadják ezt a fajta igazolást, és Tonio Kröger továbbutazhat.
 
=== Hetedik fejezet ===
 
Tonio Kröger hajóval Koppenhágába utazik.
51. sor:
Koppenhágában különös hangulat lett úrrá rajta: „És úton-útfélen, ahogy lassított, tűnődő lélegzetvételekkel belehelte a nedves tengeri levegőt, szemeket látott, amelyek oly kékek, hajakat, melyek oly szőkék, arcokat, melyek ugyanolyan jellegűek és alkatúak voltak, aminőket különös, fájdalmas és bűnbánó álmában látott azon az éjszakán, amelyet szülővárosában töltött.” Továbbutazik, megérzésére hagyatkozva, és a tengerhez jut. Aalsgaardban egy kis fürdőhotelben foglal szobát magának.
 
=== Nyolcadik fejezet ===
 
A csendes hoteléletet megszakítja egy csapat kiránduló érkezése egy napon. Volt közöttük egy pár, akiről Tonio Krögernek spontán Hans Hansen és Ingeborg Holm jut az eszébe. Kéz a kézben járnak.
60. sor:
„Igen, úgy van most is, mint akkor volt, és Tonio Kröger boldog, úgy, mint akkor, mert a szíve él. De mi volt lelkében az egész idő alatt, míg az lett belőle, ami most? Dermedtség; sivárság; jég; és szellem! És művészet!”
 
=== Kilencedik fejezet ===
 
A zárófejezet egy Lisaveta Ivanovnának írt levélből áll, amiben Tonio Kröger közli vele a befelé fordulásának, önkeresésének az eredményét.
68. sor:
Művészként nagy pályafutást sejt, még nagyobb hírnevet sejt. „Amit eddig csináltam, az mind semmi, nem sok, annyi, mint semmi. Fogok jobbat alkotni, Lizaveta – megígérem”. Ha behunyja szemét, emberi alakok árnyékának nyüzsgését látja, akik azért intenek neki, hogy vegye őket bele a művébe, „varázsoljam el és váltsam meg őket”. Nagyon vonzódik hozzájuk. De – a legmélyebb és legtitkosabb szerelme a szőkének és kékszeműnek szól, a világos élőknek, a boldogoknak, szeretetreméltóknak és közönségeseknek. „Ne becsmérelje ezt a szerelmet, Lizaveta. Jó ez és termékeny. Vágyódás van benne, mélabús irigység, kis megvetés és tiszta, szeplőtlen boldogság.”
 
 
== Külső hivatkozás ==
* [http://mek.oszk.hu/00400/00437 Thomas Mann: Tonio Kröger ; Halál Velencében ; Mario és a varázsló] (MEK)
[[Kategória:Német elbeszélések]]