„Ozu Jaszudzsiró” változatai közötti eltérés

A fent elmondottak elsőként Ozu két 1929-ben készített filmjében jelentek meg erőteljesen. ''Az egyetemet elvégeztem de..'' és ''Egy tisztviselő élete'' címűekben. Ezen alkotásuk kispolgári tematikájára rímel a ''Kórus Tokióról'' (1931) és a ''Megszülettem, de..'' (1932, amelyek már átmenetet jelentettek a hangosfilmhez. Ozu rajongott a nyugati, elsősorban az amerikai filmekért, a szakmát is az amerikai [[burleszk|burleszknek]] megfelelő japán nonsense [[komédia|komédiákban]] (naszenszu nanszenszu-mono) tanulta meg. Már korai, 1928-tól rendezetrendezett amerikaias vígjátékaiban is megmutatkozott zseniális megfigyelő képessége. Azonban művészete később a realista somin-geki műfajban bontakozott ki.

A ''Kórus Tokióról'' nagyon jól érzékelteti a japán és a nyugati filmművészet közti különbséget. Ez az alkotás már nem az anyagi nehézségekről szól, mint a rendező korábbi alkotásai, hanem arról, hogyan válik a tehetetlen hős kiszolgáltatott senkivé, hogyan veszíti el családja és környezete megbecsülését. A ''Megszülettem, de…'' eredetileg vidám vígjátéknak készült gyerekekről, majd egyre komorabb film lett belőle a felnőttek világáról. Egy tisztviselő két fia a véletlennek köszönhetően felfedzifelfedezi, hogy hajbókol apjuk a főnöke előtt. Mikor kérdőre vonják emiatt apjukat, az végül megmondja nekik az igazságot: azért kénytelen megalázkodni, hogy legyen mit enniük.

Az 1930-as években Ozunak is szembe kellett néznianéznie a hangosfilm gyors térhódításával. Mivel első hangosfilm kísérlete még erőtlen volt és nagyot bukott (''Míg újra találkozunk'', 1932) ezért ezt még némafilmek egész sora követte. A 30-as években készített némafilmjei a lump rétegek felé fordultak és csak igen mérsékelt sikereket aratott velük. Ozu első filmtörténeti jelentőségű hangsofilmjehangosfilmje az 1936-ban forgatott ''Egyetlen fiú'' volt. A film egy selyemszövdébenselyemszövödében dolgozó anya és egyetlen fia kapcsolatát mutatja be. Ezt az alkotást sokan tartják a harmincas évek egyik kulcsfilmjánekkulcsfilmjének, mivel a rendező olyan hűen festette le benne az átlag emberek lelki világát. Ozu ebben a filmjében fejlesztette a legmagasabb szintre a köznapi lét szintjén való ábrázolásmódot.

A háború utáni években készült filmjeiben aztán a nyomor helyére fokozatosan az elidegenedés bemutatása lépett. Az elidegenedés lett a főtémája az európai kritikusok által legtöbbre tartott filmjének a ''[[Tokiói történet|Tokiói történetnek]]''nek is. A film arról szól, hogy egy idős házaspár meglátogatja Tokióban élő gyerekeit. Miután az unokák egyre nyíltabban fejezik ki irántuk érzett ellenszenvüket, gyerekeik is egyre kevésbé leplezik, mennyire feleslegesnek érzik szüleik jelenlétét. A film története rövid és nincs benne semmi drámai. Még az anya halála sem az, mert az demonstratívan, szép csendben történik meg. A mikrorealisztikus társadalomábrázolást a színészi játékkal, az atmoszféra megteremtésével, a köznapi események bemutatásával és ezek részletes kidolgozásával valósította meg Ozu.

A rendező későbbi lakotásainakalkotásainak alapmodelljévé azonban nem a ''Tokiói történet'', hanem négy évvel korábban születetszületett ''[[Tavaszutó]]'' (1949) szolgált. A történet szerint egy özvegy egyetemi tanár, miután elhiteti vele, hogy ő is újra meg fog nősülni, kiházasítja huszashúszas évei végén járó lányát. Ozu ebben az alkotásában sikeresen számolta fel az élet igazságait elleplező drámai elemeket, ezáltal bontakoztatva ki a szerepklőkszereplők személyiségét, teremtve meg a melankólia a boldog belenyugvás légkörét.

A ''Tavaszutó'' alapötletét kétszer is átdolgozta a rendező, az ezután írt filmjei pedig mindig egy téma körül forognak. Ozu ahogy öregedett, egyre gyakrabban ismételte filmjei témáját, helyszíneit, szereplő típusait és a neveket is. Emellett azonban egyre igényesebbé váltak filmjei, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a részletek kidolgozására. Ozunak sikerült leraknia annak a nemzeti filmművészetnek az alapjait, amelyre egy egész generáció építhetetépíthetett.