„Telefonközpont” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a r2.7.1) (Bot: következő hozzáadása: ro:Centrală telefonică |
helyesírási hiba: felet => felett |
||
18. sor:
* a távíróval ellentétben a távbeszélőt bárki használhatta, mivel nem kellett hozzá szakismeret (azért a használati kultúra már akkor is meghatározó volt).
A központ egy-egy pultos faszekrényben foglalt helyet. A kezelő a híváskezdeményezést (az LB készülék induktorát a hívó megtekerte párszor) úgy vette észre, hogy a megfelelő jelfogó működése az úgynevezett esőlemezt "leejtette", azon pedig, vagy mögötte a hívó neve vagy száma vált láthatóvá. A kezelő (igen sokáig kizárólag nőket alkalmaztak) az esőlemezzel jelzett hívó félhez rendelt aljzatba egy szabad zsinórpár egyik dugaszát dugta be és bejelentkezett: elkérte a hívó adatait (azonosító név vagy szám). Ezután a zsinórpár másik végén a másik dugaszt a hívotthoz tartozó hasonló aljzatba dugta és felcsengette a hívottat, megvárta ("Tessék beszélni!") vagy nem várta meg annak jelentkezését, majd kilépett a vonalból. A beszélgetés végén legalább az egyik beszélgető fél az induktort ismét meg kellett tekerje: ekkor a zsinórhoz rendelt jelfogó ismét jelzett és a kezelő bontotta a hívást. Egy kezelő általában 200 vonal
A [[20. század]] a telefonközpontoknál is sok újdonságot hozott. A központi-telepes (CB) megoldású központnál [[relé|jelfogó]] helyett már egy egyszerű [[izzó]]t használtak, ami tehát fénnyel is jelezte a hívó jelentkezését. (X Jóval később [[LED]]-eket (fénydiódákat) használtak X. *** Mikor? LB központokban 1968 után? ) Az [[első világháború]] alatt Budapesten a Teréz központ 18 000 vonallal működött. Az akkor még Magyarországhoz tartozó nagyvárosokban is működtek nagy kapacitású központok ([[Pozsony]], [[Kassa]], [[Kolozsvár]], [[Temesvár]], [[Zágráb]] stb).
| |||