„Szingapúri csata” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
42. sor:
A japán támadó sereg december 4-én hajózott ki [[Hainan]] sziget [[Samah]] kikötőjéből, és december 8-án érkezett meg a partraszállási ponthoz, [[Szingora]] thai városának közelébe. Itt rövid harc kezdődött a helyi erőkkel, majd nemsokára [[Plek Pibulszonggram]] parancsára beszüntették az ellenállást, ám a japánok terve a thai egyenruhában történő határátkelésről megbukott. Ezután a japán csapatok gyors támadásokat indítottak az észak-malajziai brit támaszpontok és repülőterek ellen, december 9-én elesett a terület kapujának számító [[Kota Bharu]], majd december 19-én [[Kuala Kula]] elfoglalásával a britek északi erősségeit mind bevették. A japán hadsereg eközben megkezdte [[Thaiföld japán megszállása|Thaiföld megszállását]], hogy az országot a maga oldalára állítsa. A japán csapatok bevonultak [[Bangkok]]ba, és a két állam december 11-én szövetséget kötött.<ref>{{Opcit|n=Maszanobu Cudzsi|o=66–88}}</ref>
 
A japánok helyzetét könnyítette, hogy az ellenséges csapatok többsége igen csekély harcértékű indiai csapatokból állt, amelyek még többszörös túlerő esetén is igen gyakran megfutamodtak, és tömegesen adták meg magukat, mivel úgy gondoltálgondolták, a britek csupán golyófogónak akarják őket felhasználni. A japánok mindössze ötszáz katonával - igaz egy téves felderítési becslésre támaszkodva - megtámadták és elfoglalták a britek Dzsirta-vonalát, amelyet hat hónap alatt építettek ki, és egy egész hadosztály védelmezett. A britek úgy gondolták, hogy a japánokat ez három hónapig képes lesz visszatartani, azonban egyetlen nap alatt elesett, és a japánok nagy mennyiségű brit ellátmányt zsákmányoltak. A briteknek komoly problémát okozott a hadjárat egésze során, hogy a [[második kínai–japán háború]] alapján alábecsülték az ellenséget, holott annak csapatai az ottani összecsapásokban már összeszoktak és harcedzettekké váltak. A japánokat segítette az is, hogy kétszer annyi repülőgéppel rendelkeztek, mint ellenfeleik,<ref>{{Opcit|n=Maszanobu Cudzsi|o=89–103}}</ref> és a helyi brit légierő nagy részét képező [[Brewster F2A Buffalo]] vadászgépek már gyártásuk pillanatában korszerűtlenek voltak, és képtelennek bizonyultak eredményes harcot folytatni a japán légierő modern [[A6M Zero]] vadászgépei ellen.<ref>{{Opcit|n=Geoffrey Regan|o=176–178}}</ref>
 
[[Arthur Percival]] altábornagy, a térség brit katonai parancsnoka képtelen volt megbirkózni a rá bízott feladattal. Két indiai és brit hadosztályát a sűrű és nehezen járható dzsungel miatt csak a fontosabb útvonalak és [[repülőtér|repülőterek]] védelmére használta fel, mivel a hadvezetés a Malajzia nagy részét borító [[dzsungel]]t járhatatlannak tartotta. A japánok azonban megfelelő dzsungelharc kiképzést kaptak, és így a dzsungelen keresztül haladtak dél felé, kikerülve a brit csapatokat, és bekerítve őket. A japánok ezzel a taktikával 1942. január 1-jén bevették [[Kuantan]]t, majd január 11-én [[Kuala Lumpur]]t is.<ref name="Ivor115" /> A folyamatos előrenyomulásnak és győzelmeknek köszönhetően a japánok igen nagy brit ellátmányt voltak képesek megszerezni, és repülőgépeik a britek üzemanyagával repültek, és az ő bombáikat szórták a visszavonuló hadoszlopokra. A káoszt súlyosbította a brit vezetés azon döntése, hogy az erősítésnek küldött csapatokat azonnal Malájföldre küldte, ugyanis [[Erwin Rommel]] előrenyomulása Észak-Afrikában a [[Szuezi-csatorna]] felé azt jelentette, hogy a britek nem tudnak további jelentős erősítést küldeni a térségbe, az északra küldött csapatok pedig nem tudtak hathatós ellenállást kifejteni a japánok ellen.<ref>{{Opcit|n=Maszanobu Cudzsi|o=103–119}}</ref> A japán erők összesen 1100 km-et, naponta pedig átlag 20 km-t nyomultak előre, és ezalatt körülbelül napi két csatában vettek részt és négy-öt felrobbantott hidat állítottak helyre. A hadjárat ideje alatt mintegy 250 hidat hoztak rendbe.<ref>{{Opcit|n=Maszanobu Cudzsi|o=158–160}}</ref>