„Egészségbiztosítás” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
aNincs szerkesztési összefoglaló |
aNincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
Az '''egészségbiztosítás''' a [[társadalombiztosítás]] egyik pillére (a nyugdíjbiztosítás mellett), amely alapján a társadalom tagjai betegség esetén közösségi pénzügyi alapból fizetett egyészségügyi ellátást kapnak. A gyógyítás finanszírozását végezheti közvetlenül állami szervezet adóból, ez a szovjet típusú, megszervezőjéről [[Szemasko]]-modellnek nevezett rendszer. Ezt vették át a II. világháború után a szovjet érdekszférába került „népi demokratikus” (szocialista) országok, valamint [[Anglia]] [[W. Beveridge]] munkaügyi miniszter javaslatára 1942-ben<ref>Angliában az egészségbiztosítás gondolatát először egy humanista orvos, Hugh Chamberlen vetette fel [[1694]]-ben.</ref>.
A korszerű társadalombiztosítási rendszerek [[Bismarck]] 1881-ben megkezdett és 1889-ben befejezett törvényeinek elvei szerint működnek ma is. Ennek pénzügyi alapja törvényben rögzített, célhoz kötött adó: a járulék, amelynek fizetése speciális, biztosítási jogviszonyt hoz létre. Ennek főbb jellemzői: a minden jövedelemmel rendelkezőre egységesen kirótt, törvényben meghatározott mértékű járulékfizetés, a biztosítási rendszerbe kötelező belépés , és a biztosítók befogadási kényszere (nem vizsgálhatják a biztosított egyéni egészségügyi vagy pénzügyi kockázatát). Ezek az elvek az egyes országokban azonban eltérő technikákkal, különböző módon valósulnak meg. A szolgáltatásokat a bismarcki rendszerben önigazgató közvetítő szervezetek, (nyugdíj- és) egészségbiztosítók finanszírozzák. Néhány országban történetileg önálló balesetbiztosítás, Németországban 1996-ban önálló (kötelező) ápolásbiztosítás alakult meg.
14. sor:
Magyarországon a XIII. századtól kezdtek kialakulni a céhek, a veszélyes munkát végző bányászok között beteg társaikat segítő önkéntes pénzalapok, a [[társládák]]. Hivatalosan bejegyzettként az első 1496-ban [[Thurzó János]] bányájában létesült Selmecen, ahol a bányatulajdonos és a bányászok kötelezettséget vállaltak a rendszeres befizetésre. Ezt minden bányában kötelezővé tette 1854-ben egy császári parancs. A legrégebbi önkéntes társuláson alapuló intézmény az 1846-ban alakult Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegápoló Egyesület. A korszerű kötelező biztosítók „Az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről szóló” 1891. évi XIV törvény alapján jöttek létre. A létrejövő betegbiztosítók (OTKA, MABI, MÁV stb.) egységes szabályozását 1927-1928 között alkották meg, és jött létre a biztosítókat felügyelő [[Országos Társadalombiztosítási Intézet]] (''OTI''). 1950-ben az ''Elnöki Tanács'' rendeletben államosította, és egységes szervezetbe (Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja: ''SZTK'') vonta össze, a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) felügyelete alá helyezte. A biztosítók vagyonát, kórházaikat (többek között a budapesti Péterfy utcait, a később pártvezetők ellátására kijelölt Kútvölgyi útit, vagy a jelenlegi Országos Baleseti Intézetet), bérházaikat államosították. A MÁV Betegségi Biztosító Intézete az államosításból kimaradt, elméletileg napjainkig létezik. Az államosítással együtt az 1960-as évektől a mezőgazdasági dolgozók is biztosítottá váltak, majd 1975-ben az egészségügyi ellátást állampolgári joggá vált.
Az [[Antall-kormány]] sok más egészségügyi reformlépéssel együtt újra biztosítási alapúvá tette az egészségfinanszírozást, de a háború előtt sikeresen működő több biztosítói rendszerhez nem tért vissza, létrehozta a biztosítói feladatokat állami hivatalként ellátó ''Országos Egészségbiztosítási Pénztár''at (''OEP''). Az egészségbiztosítási ellátás finanszírozása az [[Egészségbiztosítási Alap]]on keresztül történik, amely az egészségügyi járulékból, illetve a járulékfizetésre nem kötelezettek (nyugdíjasok, gyerekek, munkanélküliek) helyett a [[központi költségvetés]] befizetéséből áll. A mentés, a megelőzés,a járványügy működtetése közvetlenül állami forrásból történik. Számos egészségügyi szolgáltatás költségeinek egy részét hagyományosan az igénybe vevő közvetlenül fizeti (a gyógyszerár, gyógyfürdő, fogászati ellátás, munkaegészségügy költségei), ez a rész a ''co-payment''. Ilyen új elem volt a [[2007]]. február 15-én bevezetett [[vizitdíj]], és kórházi kezelés esetén megfelelője, a [[kórházi napidíj]]. Egy ellenzéki kezdeményezésű „szociális népszavazás” (2008.03.09.) eredményeként alig egy év múlva eltörölték. Az üzleti kiegészítő biztosítások, egészségpénztárak megjelenésével már több mint egy évtizeddel ezelőtt a magánbiztosítási elem is bekerült a rendszerbe. Ezek a pénztárak azonban elsősorban egészségmegőrzési, sokszor csak kedvezőbb adózási lehetőséget képesek nyújtani, mert a jobbnak vélt egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés egyszerűbb módszere a hálapénz.
A [[MSZP|szocialista]]-[[SZDSZ|szabad demokrata]] kormánykoalíció (2002-2010) pártjai közül az utóbbi az állami biztosítói monopólium megtörésében, a háború előtt Magyarországon is működőhöz hasonló, több biztosítós modell bevezetésében látta az egészségügy finanszírozási gondjainak megoldását. A szocialisták az állami rendszert egészítették volna ki erősebb kiegészítő biztosításokkal, attól tartva, hogy a magánrendszer a magas egészségügyi kockázatú és alacsony jövedelmű rétegek kárára valósulna meg. E kérdésben a konzervatív ellenzék álláspontja a szocialistákéhoz állt közel, bár kormányzásuk első két évében (1998-2000) a liberálisokhoz hasonló biztosítási modell képviselői irányították a szakpolitikát. [[2007]]. [[április 4.|április 4-én]] történt lemondását azzal indokolta [[Molnár Lajos (politikus)|Molnár Lajos]] szabad demokrata egészségügyi miniszter, hogy szerinte a koalíciós partner nem vállalja a reform folytatását, az egészségbiztosítási reformot.
58. sor:
1935-ben [[Franklin Delano Roosevelt|Roosevelt]] a [[New Deal]], a gazdasági világválságot követő fellendülés jegyében óriási állami finanszírozású közmunka-programokat indított, és elfogadtatta a tisztességes munkaviszonyról szóló törvényt (''Fair Labor Relations Act''), amely kötelezte az állami programban résztvevő vállalatokat, hogy dolgozóiknak egészségügyi ellátást nyújtsanak. A több tízezer embert foglalkoztató beruházások egészségügyi ellátásának szervezésére magántársaságok alakultak, akik egységes „fejpénz” (biztosítási díj) ellenében átvállalták a vállalatoktól az orvosi ellátás szervezését és finanszírozását. Ezt részben a helyszínre telepített „tábori kórházakban” biztosították, de leszerződtek a környék orvosaival, kórházaival is, később saját egészségügyi intézmény-láncokat hoztak létre. Így alakultak ki a ma már általános ''„managed care”'' (szervezett betegellátást nyújtó) magánvállalkozások, az ''HMO''-k<ref>''Health Maintenance Organisation''. A legnagyobb, tőzsdén jegyzett HMO a ''Kaiser Permanente'' közel 9 millió biztosítottat lát el[http://en.wikipedia.org/wiki/Kaiser_Permanente]</ref>, amelyek egyesítik a biztosítói és betegellátói szerepet.
Erősítette a szervezett biztosítási rendszer bővülését a
1946-ban [[Harry S. Truman|Truman]] sikertelenül próbálta elfogadtatni egy általános és kötelező egészségbiztosítás tervét<ref>Akkor a legfőbb ellenző az orvosszövetség, az ''American Medical Association'' - AMA volt, amely 5 (ma kb. 200) millió dollárt szánt ellenkampányra, és a tervet támogató orvosokat eltiltotta a praxistól. Politikai támogatást a déli államok törvényhozóitól kaptak, akiknek szavazói az általános biztosítással járó kórházi deszegregációt ellenezték.</ref>, amivel azóta is több elnök kudarcot vallott, így [[Richard Nixon|Nixon]] 1974-ben, utoljára [[Bill Clinton|Clinton]] 2003-ban.
| |||