„Só Sin” változatai közötti eltérés

Az adzsik területeiken helyetteseket, úgynevezett adzsi okitéket hagytak hátra, hogy területeiket a nevükben irányítsák. Ezért néhány év múlva létrejött a dzsito dai rendszere, amely a központi kormányzat által küldött ügynökökre épült, akik ellenőrizték a félreeső területeket. Az északi területeken élő néhány adzsi számára megengedte, hogy ne költözzenek Suriba, mivel túl erősek voltak ahhoz, hogy a király rájuk kényszerítse az akaratát ebben a kérdésben. Azonban harmadik fiát kinevezte az „észak felügyelőjének”, és felhatalmazta arra, hogy fenntartassa a békét és a rendet.<ref>{{Opcit|n=George Kerr|o=105-8}}</ref>

 

 

Az adzsik fővárosba költöztetése a város gyors fejlődését hozta magával, sok kapu, pavilon, tó, híd, emlékmű és kert épült fel. Ezek az építkezések sok [[kőműves]] és [[ács]] közreműködését igényelték, és nyersanyagokra is szükség volt hozzájuk, amelyet az adzsik saját területeiről teremtettek elő. Ez elősegítette a sziget gazdasági egységesülését is, hiszen a munkaerő a fővárosba, illetve a mellette található [[Naha]] kikötővárosába, a javak pedig szintén oda illetve onnan vidékre áramlottak. Ez a folyamat lehetővé tette, hogy a területek specializálódjanak, és így a luxustermékek termelése is jelentősen megnőtt. A hajtűk és egyéb díszek használata a divat részévé vált az udvari emberek és a bürokratát között, új [[selyem]]készítési és szövési technikákat importáltak, és az [[arany]], az [[ezüst]] és a [[lakk]] használata mindennapossá vált a városlakók körében.<ref>{{Opcit|n=George Kerr|o=108}}</ref> Az [[urbanizáció]] a kereskedő, udvari emberek és a városlakók vagyoni gyarapodásához vezetett, azonban a lakosság döntő többségét alkotó halászok és földművesek viszonylag szegények maradtak.<ref>{{Opcit|n=George Kerr|o=105}}</ref>