„Kölcsey Ferenc emlékezete Erdélyben” változatai közötti eltérés

'''Kölcsey Ferenc emlékezete''' [[Erdély]]ben Az egykori [[Szolnok-Doboka vármegye|Közép-Szolnok megyei]] [[Sződemeter]]en született költőt mint a magyarság fohászává vált [[HimnuszMagyarország himnusza|Hymnus]] szerzőjét és reformkori politikust, aki közpályáján [[Szatmár vármegye]] követe a [[pozsony]]i országgyűlésen, s [[Wesselényi Miklós]] védője volt, az erdélyiek különlegesen magukénak érzik, s ez tiszteletében is érvényre jut.

Már a múlt század óta működött nevéről elnevezett egyesület [[Arad]]on és [[Nagykároly]]ban, kör [[Szatmárnémeti]]ben, s ezek általános művelődési tevékenységük feladatának tekintették [[Kölcsey Ferenc]] emlékezetének ápolását is.

Az első jelentős Kölcsey-monográfiát [[Jancsó Benedek]] jelentette meg [[Kolozsvár]]t (1885), s a költő akadémiai titkárságával [[Széchy Károly]] foglalkozott az [[EME]] Bölcselet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának ülésén (1887), míg közéleti szerepléséről a ''[[Szatmári Közlöny]]'' (1890), íróvá válásáról a ''[[Nagykároly és Vidéke]]'' (1898) közölt ismeretlen adatokat. A két [[világháború]] közt is részt vettekrésztvettek a Kölcsey-kutatásban erdélyi írók, így [[Gáldi László]] ''Kölcsey és [[Eminescu]] sztoicizmusa'' c. tanulmányával ([[Apollo]], Budapest, 1939/1-2).

Kölcsey halálának 1938. augusztus 24-i [[100|százéves]] fordulójaévfordulója Erdélyben is élénk visszhangot váltott ki. [[Szentimrei Jenő]] a [[Korunk]]ban a költő korszerűségére figyelmeztetett: "Erre az írótípusra éppen ennek az ingadozó, gerincében és ítéleteiben megszilárdulni képtelen kornak volna égető szüksége. Ő az író és polgár, a valló és vállaló, a harcos, a meg nem hátráló, aki mindamellett halálosan nyugodt, nem izgága, megvetően elkerül messzire minden olcsó, demagóg hatást."

Az [[Erdélyi Helikon]] szerkesztőjeként [[Kovács László]] a magával ragadó szónokot ünnepelte, aki kiragadta a magyar stílust "a jogi cikornyák, a nehézkes és nagyképű mondattekervények hínárjából." Ugyanitt [[Vita Zsigmond]] ''Kölcsey nyelve és lelkivilága'' c. tanulmányában a tűrés és alkotás életformáját idézte a költő hagyatékából. Az ''[[Aradi Hírlap]]''ban (1938. augusztus 21.) [[Kulcsár Kálmán]] méltatta Kölcsey írói, politikusi és emberi nagyságát.

Az évforduló alkalmából kezdte el Szentimrei Jenő anyaggyűjtését készülő Kölcsey-[[regény]]éhez, cikksorozatban számolva be kutatásai kapcsán a [[Brassói Lapok]] hasábjain mindarról, amit az élő Kölcsey-leszármazottak ajkáról mint szájhagyományt a költő múltjából megtudott (1938. szeptember 18-24.). [[Levéltár]]i forrásokra is kiterjedő kutatások és helyszíni vizsgálódások nyomán elkészült a regény, azonban Romániában nem kapott kiadót, s csak Budapesten[[Budapest]]en jelenhetett meg [[Sárközi György]] lektori segítségével 1939-ben. Ebben az évben jelent meg a [[nagyvárad]]i [[Lorántffy Zsuzsanna Egyesület]] centenáris Kölcsey-ünnepségén elhangzott előadások anyaga is ''Az élő Kölcsey'' c. kötetben, [[Berde Mária]], [[Olosz Lajos]], Szentimrei Jenő, [[Tabéry Géza]] emlékező írásaival. A brassói [[Hasznos Könyvtár]]ban [[Paál Árpád]] foglalta antológiába jeles írók Kölcseyről szóló emlékezéseit. Az [[Erdélyi Múzeum]]ban [[László Dezső]] pedagógiai szempontból foglalkozott Kölcsey ''Parainesis'' c. munkájával (1939), majd [[Rass Károly]] értekezett a költő [[irodalomtörténet]]i szerepéről (1940). Megjelent [[Kristóf György]] tanulmánya ''Kölcsey esztétikájáról'' (1940), s [[Gönczi Magdolna]] a Himnuszt a bibliai jeremiádokkal hasonlította össze az [[Antal Márk]] tiszteletére kiadott [[Emlékkönyv Erdélyben|emlékkönyvben]] (1943).