Wikipédia

Ősnyomtatvány

Az ősnyomtatvány olyan nyomtatvány, amely Európában a könyvnyomtatás feltalálásától, az 1450-es évektől kezdve 1500. december 31-éig[1] szedésnyomással, vagyis összerakható és szétszedhető betűkkel készült. Nem számít ősnyomtatványnak az úgynevezett táblanyomat.

A Mainzi Psalterium 1459-ből, Fust és Schöffer nyomdájából

Az ősnyomtatvány terminus technicusa a latin eredetű incunabulum, többes számban incunabula, amelynek klasszikus jelentése: pólya (bölcső), szülőföld, születéshely, első kezdet, eredet, első gyermekkor. Így az incunabulum jelentése: bölcsőnyomat. A paleotípia kifejezés ritkábban használatos.

Az ősnyomtatványok külső megjelenése szerkesztés

 
Egy ősnyomtatvány kötése
 
Valerius Maximus művének Peter Schöffer nyomdájában 1471. július 18-án nyomtatott munkájának incipitje
 
Valerius Maximus művének Peter Schöffer nyomdájában 1471. július 18-án nyomtatott munkájának explicitje
 
Az Ars Moriendi német kiadása, amely Johann Bämler nyomdájában készült 1476-ban
 
Erhard Reuwich kézzel színezett fametszete, amely az első illusztrált ősnyomtatványból, a Peregrinatio in terram sanctamból származik. A kép a jeruzsálemi Szent Sír templomba való belépést ábrázolja.

Az ősnyomtatványok kezdetben a kéziratos kódexekhez hasonlítottak, általában nem volt címlapjuk. Címlapot 1470 körül kezdtek nyomtatni, és 1500 körül vált általánossá. Az első címlappal rendelkező ősnyomtatvány 1485-ben készült Velencében, Nicolas Jenson nyomdájában. Ma a címlap nélküli műre vonatkozó cím-és megjelenési adatokat az incipit (kezdődik) és explicit (végződik) jelzésekből és a kolofonból veszik, mivel a szöveg elején és végén közölték a mű címét, a nyomtatás helyét, évét és esetleg a nyomdász nevét.

Az ősnyomtatványok, eltérően a mai könyvektől, ívfüzetekből álltak, az íveket egymásba helyezték. (Ma az íveket folyamatosan egymás mellé helyezik.) Az ősnyomtatványoknak nincs lapszámozásuk, ehelyett az ívfüzeteket látták el folyamatosan az ábécé soron következő betűivel. A leveleket az ívfüzet közepéig római számokkal jelölték. Az ívek, levelek sorrendjét a custos (őrszó) jelezte.

A legkorábbi nyomtatványok tipográfiája kezdetben a középkori, barátbetűhöz hasonló gótikus kézírást utánozta (ez az úgynevezett gót textúra), míg később és a világi műveket – főleg Itáliában, az ókori klasszikusok írásait – antikvával, azaz a humanista írás gömbölydedebb betűjével nyomtatták. Az ősnyomtatványok egy részét pergamenre, másik részét papírra nyomták. Illusztrációs eszközük a kézi festés vagy a fametszet volt, díszített ősnyomtatványokat főleg Itáliában és német területeken készítettek. Az első nyomtatványok alakja fólió (másodrét) volt.

Fennmaradt ősnyomtatványok szerkesztés

A 15. századi európai nyomdákból legalább 35 000 mű közel félmillió példánya került ki, amelyeknek külön kezelése, elkülönítése a modern könyvektől már a 17. században megkezdődött. Az ősnyomtatványok értékét nem tartalmuk, hanem nyomdászattörténeti értékük, régiségük és állapotuk adja. Így a legnagyobb értékkel a könyvnyomtatás feltalálásának dátumához legközelebb álló nyomtatványok bírnak. Fontosak még azok a művek is, amelyek a város vagy műhely első termékei közé tartoznak, valamint a ritka kiadványok. (A ritka kiadványok közül is kiemelkednek azok az ősnyomtatványok, amelyek egyetlen ismert példányban maradtak fenn, ezek az úgynevezett unikális példányok). Különösen értékesek még a pergamenre nyomott, művészi kiállítású, fa-vagy rézmetszetes, görög vagy latin auktorok műveit tartalmazó művek.

Külföldi vonatkozású ősnyomtatványok szerkesztés

A legrégebbi ősnyomtatvány Gutenberg Mainzban készült latin Bibliája, amely 1453-1455 körülre datálható. Híres külföldi vonatkozású ősnyomtatvány továbbá a Peregrinatio in terram sanctam[2] 1486-ból, amelyet Erhard Reuwich nyomtatott és illusztrált, szintén Mainzban. Hartmann Schedel Nürnbergi Krónikáját Anton Koberger nyomtatta 1493-ban. A Hypnerotomachia Poliphili[3] nyomdásza Aldus Manutius volt, híres illusztrációinak készítőjét azonban nem ismerjük. Jelentős ősnyomtatvány-nyomdász volt még a bambergi Albrecht Pfister, az augsburgi Günther Zainer, a strasbourgi Johann Mentelin, és William Caxton, aki Bruggében és Londonban tevékenykedett.

Magyar vonatkozású ősnyomtatványok szerkesztés

A legrégebbi magyar ősnyomtatvány a Chronica Hungarorum (Magyarok Krónikája, másik elnevezéssel Chronicon Budense, azaz Budai Krónika), amely Hess András nyomdájából származik. A mű kolofonjában ez áll: Finita Budae anno dni M.CCCC.LXXIII. in vigilia pentechostes: per Andream Hess.[4] Ugyanebben az évben nyomtatták szintén Budán a Leonardi Aretini in opusculum Magni Basilii de legendis poeticis incipit felicitert.[5]

Bartalis Antal a jegenyei plébánia történetéről szóló művében (1794) megemlít egy magyar nyelvű nyomtatványt, amelyet állítólag 1484-ben Nürnbergben nyomtattak, és amelyben Szent István király jobb kezének megtalálásáról van szó. Ezt a 19. század végéig nem vitatták, a kutatók mai álláspontja szerint azonban Bartalis szándékosan hamisított, de az sem zárható ki, hogy ez már elmezavarának egyik tünete volt.[6]

Ősnyomtatványok külföldön szerkesztés

A legnagyobb külföldi gyűjteményekben őrzött ősnyomtatványok megközelítő száma:

Ősnyomtatványok Magyarországon szerkesztés

Az ősnyomtatványokból hazánkban 3579 mű 7107 példánya található. Magyarországon a legnagyobb ősnyomtatvány-gyűjtemény az Országos Széchényi Könyvtárban van, gazdag gyűjteménye van a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központnak és a budapesti Egyetemi Könyvtárnak is. A Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának tulajdonában tizenöt ősnyomtatvány van.[8] A szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár tulajdonában jelenleg harminchat ősnyomtatvány található.[9] Pécsett a Klimo könyvtárban huszonöt XV. századi ősnyomtatványt és kétszázötven XVI. századi antikvát őriznek. A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Könyvtárában 46 ősnyomtatvány van a műemlékkönyvtárban.

Ősnyomtatvány-katalógusok szerkesztés

A legjelentősebb, ma is fejlesztés alatt álló nemzetközi ősnyomtatvány-katalógusok szerkesztés

  • Gesamtkatalog der Wiegendrucke (GW). (Berlinben, 1904 óta gyűjtik az anyagát). Megjelent: I.-X. kötet (A-H) 1925-2007. (A XI. kötet előkészületben). (Első kötet: Leipzig, 1925 Anton Hiersemann Verlag). A legteljesebb ősnyomtatvány-katalógus, mintegy 30 000-35 000 címmel. (Nincs valamennyi közzétéve). Online elérés
  • Incunabula Short Title Catalogue (ISTC). Rövid leírásokkal. Mintegy 27 400 ősnyomtatvány-kiadást (nem ennyi címet!) tartalmaz. Online elérés Archiválva 2007. október 24-i dátummal a Wayback Machine-ben

A legjelentősebb külföldi gyűjtemények ősnyomtatvány-katalógusai szerkesztés

  • Catalogue of books printed in XVth century, now in the British Museum I.-IX. (BMC) London, 1908-1962.
  • British Museum general catalogue of printed books. Photolitographic ed. to 1955. 1-263. London, 1965-1966. Általános és mindmáig felül nem múlt összefoglalás egységesebb nézőpontból.
  • Inkunabelkatalog Bayerische Staatsbibliothek I.-V. Wiesbaden, 1988-2000.

Történeti nemzetközi ősnyomtatvány-katalógusok szerkesztés

  • Hain, Ludovicus (Ludwig): Repertorium bibliographicum. Stuttgart, 1825-1838. A nemzetközi könyvkereskedelem a Hain-számok alapján jelzi az ősnyomtatványokat.
  • Copinger, W.A.: Supplement to Hain's Repertorium Bibliographicum. London, 1895-1902.
  • Reichling, Dietrich: Appendices ad Hainii Copingerii Repertorium Bibliographicum. Additiones et emendationes. Fasc. 1-6. Monachii (München), 1905-1911.
  • Kommission für der Gesamtkatalog der Wiegendrucke (Hrsg.): Nachtraege zu Hain's Repertorium Bibliographicum und seinen Fortsetzungen. Leipzig, 1910.

Hazai ősnyomtatvány-katalógusok szerkesztés

  • Sajó Géza-Soltész Erzsébet: Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur A-N, O-Z I.-II.

Budapestini (Budapest), MCMLXX (1970) In aedibus Academiae Scientiarum Hungariae (Akadémiai Könyvkiadó). A bevezetés angol nyelvű, a hazai gyűjteményekben található ősnyomtatványok pontos könyvészeti leírásai példánykimutatásokkal, unikális példányokkal. A korábbi hazai ősnyomtatványkatalógusok anyagát tartalmazza.

Egyéb országok gyűjteményeinek ősnyomtatvány-katalógusai szerkesztés

  • Amerikai Egyesült Államok:
    • Stillwell, Margaret Bingham: Incunabula in American libraries. New York, 1940.
    • Goff, Frederick Richmond: Incunabula in American libraries, a third census of fifteenth century books recorded in North American collections. Millwood, 1973. Kraus Reprint Co. A közismerten rendkívül gazdag anyagú és jelentős mennyiségű, Amerikai Egyesült Államokba került ősnyomtatványok legpontosabb katalógusa.
  • Belgium: Polain, M.: Catalogue des livres imprimés au quinzième siècle des bibliothèques de Belgique I.-IV. Bruxelles, 1932.
  • Franciaország: Pellechet, M.: Catalogue général des incunables des bibliothèques publiques de France I.-III. Paris, 1897-1909.
  • Horvátország: Badalic, Josip: Incunabula quae in Populari Re Publica Croatia asservantur. Inkunabule u narodnoj Republici Hrvatskoj. Zagreb, 1952.
  • Liechtenstein: Bohatta, Hans: Katalog der Inkunabeln der Fürstlich Liechtenstein'schen Fideikommiss-Bibliothek und der Hauslabsammlung. Wien, 1910.
  • Olaszország: Guarnaschelli, T. M.-Valenziniani, E.: Indice generale degli incunabuoli delle bibliothece d'Italia. Vol. I.-III. Vol. IV. Ed.: E. Cerulli-E. Valenziniani. Roma, 1965.
  • Románia: Schatz, E. M.: Catalogul colectiei de incunabule. Bucuresti, Biblioteca Natională a României, 1995.

Hivatkozások szerkesztés

  1. ↑ a régebbi szakirodalom és A Pallas nagy lexikona szerint 1520-ig, 1530-ig, sőt 1536-ig
  2. ↑ ford.: Utazás a Szentföldre
  3. ↑ ford.: Poliphilus álma
  4. ↑ ford.: Befejeztetett Budán, az Úr 1463. évében, pünkösd vigiliáján, Andreas Hess által.
  5. ↑ Nagy Szent Vazul eredetileg görög nyelvű művének, latin címén a De legendis poeticisnek (A költők olvasásáról) latin nyelvű fordítása, amelyet Leonardus Aretinus készített.
  6. ↑ Knapp Éva: Adalékok a 18. század végi nyelvi archaizálás kérdéséhez: Egy tévesen feltételezett 1484-es magyar nyelvű nyomtatvány eszmetörténeti kapcsolatai. Magyar Könyvszemle, II. évf. 121. sz. (2005)
  7. ↑ Archivált másolat. [2009. július 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. augusztus 7.)
  8. ↑ a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának ősnyomtatványai az online katalógusban [1] Archiválva 2021. július 10-i dátummal a Wayback Machine-ben
  9. ↑ Pelbartus de Temeswar: Sermones Pomerii de sanctis. Hagenau: Heinrich Gran, 1499. [2] Archiválva 2009. július 1-i dátummal a Wayback Machine-ben

Források szerkesztés

  • Torzsai Tamás, Zala Imre (szerk.: Zala Imre): Könyv A-Z (A könyvkereskedelem kislexikona), Budapest, Tankönyvkiadó, 1973, 250-251. p.
  • Nyomdászati lexikon (szerk.: Biró Miklós, Kertész Árpád, Novák László), Budapest, Biró Miklós Kiadása, 1936, 356 p.
  • A latin nyelv szótára (összeáll.: Finály Henrik), Budapest, Zeneműkiadó, 1991 [3]
  • Bokor József (szerk.). Inkunabulák, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 28. 

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés

További információk szerkesztés

 
A Wikimédia Commons tartalmaz Ősnyomtatvány témájú médiaállományokat.
 
A Wikimédia Commons tartalmaz Ősnyomtatvány témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ősnyomtatvány&oldid=26876482”