A Német Demokratikus Köztársaság és a Németországi Szövetségi Köztársaság közötti kapcsolatok
A Német Demokratikus Köztársaság (NDK, Kelet-Németország) és a Németországi Szövetségi Köztársaság (NSZK, Nyugat-Németország) közötti kapcsolatok[* 1], illetve az ezt körülvevő úgynevezett „német kérdés” a második világháborútól a kelet-európai rendszerváltásokig az európai és a világpolitika egyik legfontosabb ügye, az akkoriban létező két világrendszer ütközőpontja volt, egyúttal pedig természetesen a német történelem fontos szakasza volt.
Németország nyugati része a második világháború után a nyugati szövetségesek, az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország megszállása alá került, míg a későbbi NDK a szovjet befolyási övezet része lett. A hidegháború megindulása után a két országrész között a kapcsolatok gyakorlatilag megszűntek, leereszkedett a vasfüggöny. 1949 májusában létrejött az NSZK, majd októberben az NDK. Nyugat-Németország külpolitikája alapelveként elfogadta az úgynevezett Hallstein-doktrínát, amely szerint minden olyan országgal (a Szovjetunió kivételével) megszakítja (vagy nem hozza létre) a diplomáciai kapcsolatait, amelyek hivatalosan elismerik az NDK-t.
A két német állam közötti viszály egyik legfontosabb ütköző pontja Nyugat-Berlin volt, ami elméletileg külön entitásként létezett, azonban a gyakorlatban az NSZK részét alkotta.
A két ország közötti kapcsolatok a hidegháború enyhülésével a hatvanas évektől nagyon óvatos fejlődésnek indultak. Ennek mindkét szövetségi táborban voltak ellenzői, ezért a folyamat igen lassan és visszaesésekkel tarkítva haladt csak. 1972-ben a két állam úgynevezett alapszerződést írt alá egymással, ami sok tekintetben közelebb vitte a normalitáshoz a kétoldalú kapcsolatokat, azonban nem jelentette a teljes elismerést. Ez utóbbihoz nagy előrelépést jelentett Erich Honecker 1987-es nyugat-németországi hivatalos látogatása; ezután azonban a rendszerváltás más utat nyitott a két államalakulat közötti kapcsolatoknak, feltárult a német újraegyesítés lehetősége.
Elnevezések szerkesztés
A két entitás közötti éles politikai küzdelem egymás elnevezésére is rányomta a bélyegét. Az NSZK és szövetségesei az NDK-t sokáig nem ismerték el önálló államnak, és a második világháború utáni megszállási övezetek alapján „szovjet zónának”, maximum Kelet-Németországnak nevezték. Az NDK viszont érthetően nem fogadta el az NSZK arra vonatkozó igényét, hogy egyedüli német államnak tekintsék. Ennek tükröződéseként Magyarországon az NSZK-t általában Nyugat-Németországnak, maximum Német Szövetségi Köztársaságnak nevezték, pedig nevének pontos magyar fordítása Németországi Szövetségi Köztársaság lett volna. Ezt az NSZK részéről diplomáciai úton szóvá is tették, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a kétoldalú hivatalos dokumentumokban (szerződések, nyilatkozatok, diplomáciai jegyzékek) országuk teljes neve szerepeljen. A magyar sajtóban azonban a „magyar nyelv sajátosságaira” hivatkozva, de valójában a szövetséges NDK érdekeinek megfelelően, a Német Szövetségi Köztársaság elnevezést alkalmazták. Ez a kifejezés végül gyökeret is vert a magyar nyelvben, és máig ez maradt a leggyakoribb forma az egységes német államra is.
Előzmények szerkesztés
1945. június 5-én a Hitler-ellenes koalíció vezetői, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió megállapodott abban, hogy Németországot négy megszállási övezetre osztják, valamint a szovjet övezetben lévő Berlint is négyhatalmi igazgatás alá helyezik. Az egyes övezetekben a főhatalmat az egyes szövetségesek helyi haderőinek parancsnokai gyakorolják, az egész Németországot érintő kérdésekben pedig a Berlinben működő Szövetséges Ellenőrző Tanács az illetékes. A potsdami konferencián mindezt megerősítették, de azt is leszögezték, hogy elismerik a német nép jogát az egységes, békeszerető és demokratikus államra.[1]
A náciellenes háborús szövetségi rendszer egysége gyorsan megbomlott. Bár szóban mindkét fél Németország későbbi egyesítésének szükségességét hangoztatta, a gyakorlati lépések a két külön állam megteremtésére irányultak. Az elhatárolódás intézményes lépései voltak a nyugati területeken bevezetett valutareform, a Marshall-terv, ami szintén csak a nyugati részre terjedt ki, majd a berlini blokád, ami már a fegyveres összetűzés szélére sodorta korábbi szövetségeseket. A nyugati hatalmak intenzíven dolgoztak azon, hogy a nyugati német területeket integrálják saját szövetségi rendszerükbe. Egyesítették saját megszállási övezeteiket az országban és Berlinben egyaránt. 1949. május 23-án kikiáltották a Németországi Szövetségi Köztársaságot. Júniusban létrejött az egységes Nyugat-Berlin, mint önálló közigazgatási egység. Válaszképpen a szovjet befolyás alatt álló keleti országrészben 1949. október 7-én kiáltották ki a Német Demokratikus Köztársaságot.[1]
Megkezdődött a hidegháború, és leereszkedett az Európát megosztó vasfüggöny, aminek legfontosabb szakasza éppen a két német területet választotta el egymástól.
A hidegháború kiéleződése szerkesztés
Az 1950-ben kitört koreai háború tulajdonképpen a két világrendszer közötti feszültség megnyilvánulása volt, legalábbis részben úgynevezett proxy, avagy helyettesek révén megvívott háború a nagyhatalmak, elsősorban a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Hatására növekedett a katonai feszültség Európában is, és Nyugat-Európában nagy vita kezdődött a néhány évvel korábbi nagy háborús ellenfél, Németország újrafelfegyverzéséről a kommunizmus elleni küzdelem jegyében. A vita lezárása gyanánt 1955-ben az NSZK csatlakozott a még 1949-ben létrehozott NATO-hoz, és az 1956-ban elfogadott törvények alapján felállította a nyugatnémet hadsereget, a Bundeswehr-t. Nyugat-Németországot szervesen hozzákapcsolták a nyugat-európai gazdasági integrációs intézményekhez, a mai Európai Unió előd-szervezeteihez, az Európai Szén- és Acélközösséghez, majd az 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösséghez. Az NDK 1950-ben lett tagja az 1949-ben megalakult KGST-nek, valamint 1956-ban, a Nemzeti Néphadsereg megalakulását követően az egy évvel korábban létrejött Varsói Szerződésnek.
A két államalakulat gazdasági és politikai fejlődése teljesen eltérő vágányokra került. Nyugat-Németország, nem utolsósorban a Marshall-segély révén, bekapcsolódott a nyugat-európai gazdasági fellendülésbe, sőt hamarosan kibontakozott az országban a „német gazdasági csoda” (Wirtschaftswunder), ahogy akkoriban a nyugatnémet gazdaság gyors újjáépítését és fejlődését nevezték. A szovjet típusú gazdasági rendszerbe integrált Kelet-Németországban viszont lassan folyt a helyreállítás, részben azért is, mert a szovjetek a háborús jóvátétel fejében az üzemek nagy részét leszerelték és elszállították. Elsősorban a gazdasági nehézségek, az alacsony életszínvonal miatt 1953-ban felkelés tört ki Kelet-Berlinben, amit a szovjet csapatok vertek le. Ezután Keleten is változtattak a gazdaságpolitikán, és idővel az NDK a szocialista országok között a legmagasabb életszínvonalat érte el. Ez is jóval elmaradt azonban a nyugatitól, ahol a lendületes gazdasági fejlődés és a kedvezőtlen demográfiai viszonyok nyomán nagy munkaerő-szükséglet keletkezett. Ezt nagyrészt dél-európai, portugál, spanyol, olasz, jugoszláv, majd török „vendégmunkások” (Gastarbeiter) bevonásával elégítették ki. Nyugat-Berlin nyitott határán keresztül is megindult a keletnémet lakosság legmozgékonyabb, gazdaságilag legaktívabb részének kiáramlása az NSZK-ba.
1961. augusztus 13-án az NDK egyik napról a másikra felépítette a berlini falat, ami lezárta a vasfüggönyön maradt utolsó rést, a Nyugat-Berlinbe való távozás lehetőségét a keletnémet lakosság számára. Ezzel véget vetettek a munkaerő tömeges elvándorlásának, és egyúttal a belátható időn belül történő német újraegyesítés reményének is. Az NDK politikai és gazdasági rendszere stabilizálódott, megmaradt lakossága kénytelen volt elfogadni a kialakult rendszert és alkalmazkodni ahhoz.
A két német entitás közötti teljes elkülönülés jegyében 1955-ben az NSZK elfogadta a Hallstein-doktrínát, miszerint az ország nem tart fenn diplomáciai kapcsolatot (a Szovjetunió kivételével) olyan állammal, amely hivatalos elismerésben részesíti az NDK-t. Ez a külpolitikai irányelv, amit az akkori külügyi államtitkárról neveztek el, és szövegét hivatalosan soha nem hozták nyilvánosságra, csak szóban utaltak rá, egészen 1969-ig volt érvényben.
Az enyhülés kezdetei szerkesztés
1962-ben a kubai rakétaválság az atomháború küszöbére vitte a világot. Németországban egyes időszakokban 5000 darab atomtöltet állt bevetésre készen,[2] legtöbbjük rövid távú, mint a csöves tüzérségi atomlövedékek vagy az atomaknák, amik a nyilvánvaló túlerőben lévő szovjet harckocsierők gyors előretörését voltak hivatottak megakadályozni. Egy új világháború nukleáris sivataggá változtatta volna az országot.
Ebben a helyzetben Willy Brandt és más szociáldemokrata, liberális politikusok új keleti politika (Ostpolitik) kidolgozását kezdték meg. Céljuk a háború veszélyének csökkentése, a feszültség enyhítése volt. 1966-ban véget ért az Adenauer nevével fémjelzett korszak a nyugatnémet belpolitikában, és nagykoalíció került hatalomra a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták részvételével. Brandt külügyminiszterként már ekkor megindította politikai elképzeléseinek átültetését a gyakorlatba. Meghirdette a „kis lépések politikáját“, bevezette a „változás a közeledés révén“ és az „emberi könnyítések“ hívószavait. Néhány év múlva, már a szociálliberális koalíciós kormány kancellárjaként tető alá hozta a szimbolikus jelentőségű erfurti csúcstalálkozót az NDK miniszterelnökével, Willi Stoph-fal, véget vetett a Hallstein-doktrína alkalmazásának, majd megkezdte az úgynevezett keleti szerződések kimunkálását, megállapodott a Szovjetunióval, Lengyelországgal és Csehszlovákiával a kapcsolatok rendezéséről. 1971-ben ösztönzésére a négy berlini megszálló hatalom megkötötte az úgynevezett négyhatalmi egyezményt a berlini helyzet normalizálásáról.
A kapcsolatok normalizálása szerkesztés
1972-ben megszületett az úgynevezett alapszerződés (Grundlagenvertrag) az NSZK és az NDK között. Ez az egyezmény normalizálta a két német állam közötti kapcsolatokat, de anélkül, hogy az NSZK nemzetközi jogilag formálisan elismerte volna az NDK államiságát. Az NSZK ugyanis ragaszkodott a később német újraegyesítés lehetőségének nyitva tartásához, az NDK pedig az önálló államiságának hangsúlyozásához, ezért született ez a különleges megoldás. A két állam diplomáciai képviseleteket nyitott egymás fővárosaiban, de azokat nem nagykövetségnek, hanem „állandó képviseletnek” nevezték. Mindenesetre megnyílt az út a két német állam felvétele előtt az ENSZ-be.
A két német állam kapcsolatainak normalizálódása nagyban elősegítette az egész európai enyhülési folyamat haladását. 1975-ben összeült az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Helsinkiben, augusztus 1-jén alá is írták a helsinki záróokmányt, megkezdődött a „helsinki folyamat”.
A belnémet kapcsolatok továbbra is szorosan összefüggtek a nemzetközi helyzet, különösen az amerikai-szovjet viszony alakulásával. Az 1973-as olajválság az NDK-t is nehéz helyzetbe hozta, fokozatosan nyilvánvalóvá vált gazdasági elmaradásának behozhatatlansága az NSZK-val szemben. Az NSZK-ban viszont a NATO középhatósugarú nukleáris rakéták telepítésére irányuló terve okozott jelentős belpolitikai konfliktusokat.
Gorbacsov hatalomra kerülése a Szovjetunióban radikális reformokkal kísérletezett, belátva, hogy a rendszer gazdaságilag nem versenyképes a piacgazdasággal. Az NDK vezetői a reformokkal nem értettek egyet, mert érezték, hogy ezek megrendítik hatalmukat.
1987-ben, hosszú előkészítés után, sor került Erich Honecker hivatalos látogatására az NSZK-ban, ami már csaknem teljes mértékben az NDK államiságának elismerését jelentette az NSZK részéről. Ez a siker azonban már nem segíthetett az NDK-n, mert időközben más nemzetközi és belső folyamatok teljesen aláásták a keletnémet állam társadalmi rendszerét.
1989-ben az NDK-ban is, akárcsak az összes kelet-közép-európai szocialista országban, rendszerváltásra került sor. Augusztusban Magyarországon a páneurópai piknik keretében megnyitották az osztrák határt a Magyarországon tartózkodó NDK-beli lakosok előtt. A berlini fal novemberben leomlott, és megkezdődött a társadalmi átalakulás, ami Németországban egyben az újraegyesítésről is szólt. Az új keletnémet vezetés egy ideig szerette volna, ha a volt NDK egyben csatlakozik az NSZK-hoz, de erre végül nem kerülhetett sor. A nyugatnémet fél ragaszkodott ahhoz, hogy Kelet-Németország történelmi országrészei külön-külön csatlakozzanak. Az újraegyesítéshez a második világháborúban győztes szövetségesek beleegyezése is kellett. Ez a Németországra vonatkozó végleges szabályozásról szóló szerződés keretében meg is történt. 1990. október 3-án 0 órakor felvonták a német zászlót a berlini Reichstag tetejére, Németország egységes lett, az NSZK és az NDK kapcsolatainak története véget ért.
Megjegyzések szerkesztés
- ↑ A két állam nevének sorrendjét az ábécé alapján adtam meg
Hivatkozások szerkesztés
Fordítás szerkesztés
- Ez a szócikk részben vagy egészben az Innerdeutsche Beziehungen című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Relationer mellan Västtyskland och Östtyskland című svéd Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források szerkesztés
- ↑ Vilpollex: Bognár Károly (szerk): Világpolitikai kislexikon. 2. Budapest: Kossuth. 1978. ISBN 963 09 1213 9