Bateau-Lavoir
A Bateau-Lavoir (Hajó-mosoda) neves párizsi műterem-együttes. A 19. század végén egy nyomorúságos épület volt a párizsi Montmartre-on, a Rue Ravignan 13. szám alatt, a mai Émile Goudeau téren. Nevét Max Jacob költőtől kapta. Jelentősége azért nagy és emlékezete azért maradt fenn, mert a 19–20. század fordulóján jelentős avantgárd művészek laktak és alkottak itt, akik komoly hatással voltak a modern művészet alakulására, falai között született meg a kubizmus is. Az épületet állítólag bontási anyagból származó deszka- és gerendahulladékokból eszkábálták össze, talán életveszélyes is volt. Akkoriban „kelepce háznak” (Maison du Trappeur) is nevezték. Újjáépített részei még ma is állnak, változatlanul műtermekként szolgálnak.
| Bateau-Lavoir | |
 | |
| A Bateau-Lavoir az egyik utolsó, még létező párizsi műterem-együttes | |
| Település | Párizs 18. kerülete |
| Cím | place Émile-Goudeau (13 - 13 bis) |
| Hasznosítása | |
| Felhasználási terület |
|
| Elhelyezkedése | |
 Bateau-Lavoir
Pozíció Párizs térképén
| |
 é. sz. 48° 53′ 10″, k. h. 2° 20′ 15″Koordináták: é. sz. 48° 53′ 10″, k. h. 2° 20′ 15″ | |
 | |
| Bateau-Lavoir weboldala | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Bateau-Lavoir témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Története szerkesztés
Az épületet eredetileg 1860 táján egy zongoragyártó iparos építette félig fából, mely egy bedőlt kőbánya falának támaszkodott. A meredek utcára épült ház elülső homlokzata földszintes, hátsó homlokzata már két emelet magasan igazodott a dombhoz.[1] Az 1880-as években a különböző szintű, elhagyott zongoragyárat tulajdonosa, Maillard, egyszobás, üvegtetővel ellátott lakásokra osztotta.1889-ben így mintegy 20 műteremlakást alakított ki.[2] Nevét, Bateau-Lavoir (Hajó-mosoda), Max Jacobtól kapta, a név első felére a magyarázat, hogy úgy nyíltak a keskeny folyosóról a fűtetlen szobák, mint egy gőzösön a kajütök, a név második fele – mosoda – inkább ironikus szülemény lehetett, mivel az egész házban pusztán egyetlen vízcsap akadt, bár utalhatott az ott száradó ruhákra is.[1]
Az akkor még idillikusan békés helyen, a Montmartre lejtőjén levő, ugyanakkor sötét és piszkos helyiségekbe először egy Maxime Maufra nevű festő költözött be az 1890-es évek elején, és itt fogadta barátait, például Aristide Briand-t és Paul Doumer-t, akik lapot alapítottak. Addig – van Dongenen kívül – egy mosónő, egy zöldségárus és egy öreg képrestaurátor lakott itt. Az első nevesebb festő, aki ide költözött, Kees van Dongen volt a századfordulón, majd 1904-ben Pablo Picasso, 1904-től 1909-ig élt itt, és még 1912-ig műtermet tartott fenn. Emlékei szerint a műterme nyáron kemence, télen jégverem volt, még a víz is megfagyott, az ablakok előtt korhadt zsalugáterek voltak.[3] Ettől kezdődően azonban folyamatosan bohém művészek kezdték elfoglalni az épületet: Pier Mac Orlan, Juan Gris, Salmon, Gargallo, Max Jacob, Pierre Reverdy és mások. Belőlük aztán olyan baráti-művészi közösség alakult ki, aminek híre terjedt a párizsi művészvilágban. Eljárogatott ide Henri Matisse, Georges Braque, André Derain, Raoul Dufy, Marie Laurencin, Amedeo Modigliani, Jean-Paul Laurens, Maurice Utrillo, Jacques Lipchitz, Jean Metzinger, aztán az írói-költői körből Guillaume Apollinaire, Alfred Jarry, Jean Cocteau, Gustave Coquiot, André Warnod, a színészek közül Charles Dullin, Harry Baur, Gaston Modot, a műkereskedők közül Ambroise Vollard, Daniel-Henry Kahnweiler, Berthe Weill és sokan mások. Ebben a pezsgő légkörben bontakozott ki a század legjelentősebb irányzata, a kubizmus, Picasso „Avignoni kisasszonyok”-jának megfestését követően.
Számos emlékezetes esemény fűződik a Bateau-Lavoir-hoz. Az egyik, amikor Modigliani – részegségében – barátai számos festményét megsemmisítette. A másik gyakran emlegetett, a művészettörténetbe is bevonult esemény 1908-ban történt, amikor Picasso egy bohém bankettet rendezett a vámos Henri Rousseau tiszteletére, ekkor a házban lakó fehér szakállú restaurátor játszotta el a művészeti ügyek miniszterének szerepét. A legenda szerint a sok-sok dicsérettől és talán a bortól is megrészegült Rousseau ezt mondta az összejövetel végén Picassónak: „Szó, ami szó, te meg én, mi vagyunk a legnagyobb festők, én a modern, te meg az egyiptomi stílusban.”[4] A banketten a fő helyen az 1908 táján Picasso által egy zsibárusnál öt frankért megvett Rousseau kép, a Női portré (1895), vagy más néven a Yadwigha állt, ezt a festményt Picasso élete végéig megőrizte.[5][6]
-
Pablo Picasso, 1904 -
-
Henri Rousseau: Önarckép
1902/03, Picasso Múzeum, Párizs
.jpg)
Az első világháború kitörése után a festők, művészek elhagyták a Bateau-Lavoir-t, a Montmartre-ról a Montparnasse-ra költöztek, és csak sok évvel később fedezte fel ismét a festők új generációja. Többször leégett, 1970-ben is – egy évvel azután, hogy műemlékvédelem alá helyezték – tűz pusztította, a tűz ekkor már minden régi emléket megsemmisített, csak az épület homlokzata maradt meg.[1] 1978-ban az immár részben betonból rekonstruált épületben 25 műteremlakást alakítottak ki. Az újabb generációk közül több magyar művésznek is volt műteremlakása a Bateau-Lavoir-ban, Rozsda Endre 1979-től haláláig, Csernus Tibor a ’70-es években jutott műteremhez itt.[7] A mai Émile Goudeau tér a hidropaták irodalmi klubjának alapítójáról, Émile Goudeau íróról kapta nevét, a macskaköves kis téren a fák alatt egy Wallace-ivókút áll.
-
Az 1970-ben az épületben fellobbant tűz -
A felújított Bateau-Lavoir 2016-ban - Émile-Goudeau tér 13. -
A Bateau-Lavoir bal odalán lévő épületben - Émile-Goudeau tér 11. -, a műtermek történetét bemutató vitrin
A Bateau-Lavoir nevezetes lakói szerkesztés
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ a b c Pálfy József. Párizs. PANORÁMA, 233. o.. ISBN 963 243 639 5. Hozzáférés ideje: 2023. október 1.
- ↑ Le Bateau-Lavoir.
- ↑ Brassai. Beszélgetések Picassóval. Corvina Könyvkiadó (1968). Hozzáférés ideje: 2023. október 2. 108. o.
- ↑ Maurice Raynal: Bateau-Lavoir. A modern festészet lexikona. 27–28. old.
- ↑ (1961. április 5.) „Zöllner Rousseau. Aus dem Warenhaus”. Der Spiegel 15.
- ↑ John Malcolm Brinnin: 'Das banquet Rousseau.'. [2008. október 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. október 2.). In: Die dritte Rose. Gertrude Stein und ihre Welt. Suhrkamp, Frankfurt/M. 1991, ISBN 3-518-38320-5, S. 122–128.
- ↑ CSERNUS ÉS A MONTMARTRE - Egy műterem titkai. KOGART, 2018. (Hozzáférés: 2023. október 2.)
- ↑ Valentin Grivet: Le Bateau-Lavoir, au-delà du mythe. La Gazette de l'Hôtel Drouot, 2018. március 15..
Források szerkesztés
- A modern festészet lexikona. Corvina Kiadó, Budapest, 1974.
További információ szerkesztés
- Jacques Hillairet, Connaissance du vieux Paris, Éditions Princesse, Paris, 1956 (ISBN 2-85961-019-7).
- Jeanine Warnod, Le Bateau-Lavoir : 1892-1914, Bruxelles et Paris, Presses de la connaissance et Weber, coll. « Témoins et témoignages / Histoire », 1975, 163 p. (BNF 34550216).
- Jeanine Warnod, Le Bateau-Lavoir : Berceau de l'art moderne (catalogue de l'exposition, Institut de France, Musée Jacquemart-André, 31 octobre 1975-31 janvier 1976), Paris, Musée Jacquemart-André, 1975, 126 p. (OCLC 729756911, BNF 34557216).
- Jeanine Warnod, Le Bateau-Lavoir, Paris, Mayer, 1986, 191 p. (ISBN 9-78285-299-0173).
- Monique Clerc (auteur), Anne Lemaitre (réalisatrice) et Jean Wiéner (musique), Naissance du cubisme : Le Bateau-Lavoir, Paris, Centre national de documentation pédagogique, coll. « Radiovision RV », 1986, 20 p., 16 diapos et 1 cassette audio (30 minutes) (BNF 38165579).
- Pierre Daix, Picasso au Bateau-Lavoir, Paris, Flammarion, coll. « Histoire d'un jour », 1994, 223 p. (ISBN 2-08-012354-8).
- Le Bateau-Lavoir et La Ruche : Montmartre et Montparnasse, Tokyo, Tokyo Art Institute, 1994 (OCLC 84265642).
