Frank Williams Racing Cars
A Frank Williams Racing Cars brit Formula–1-es csapat és konstruktőr volt 1969 és 1976 között.[1] A csapatot Frank Williams alapította 1969-ben, aki 1977-ben lemondott a tulajdonjogáról, és inkább egy fiatal mérnökkel, Patrick Head-del állt össze. A Williams-Head szövetség pedig a Formula–1 egyik legsikeresebb csapatát hozta létre, a Williams Grand Prix Engineering-et.
| Frank Williams Racing Cars | |
| Teljes név | Frank Williams Racing Cars |
| Székhely | Cippenham (1968–1971) Reading (1972–1975), Egyesült Királyság |
| Alapító(k) | .svg){kind=small} Frank Williams |
| Jelentős versenyzők | Piers Courage Jacques Laffite Pace.svg){kind=small} Jacky Ickx Ronnie Peterson |
| Gumik | D Dunlop, F Firestone, G Goodyear |
| Jogutód | Walter Wolf Racing |
| Formula–1-es szereplése | |
| Első verseny |  1969-es spanyol nagydíj |
| Utolsó verseny |  1976-os japán nagydíj |
| Versenyek száma | 43 |
| Konstruktőri világbajnoki címek | 0 |
| Versenyzői világbajnoki címek | 0 |
| Győzelmek | 0 |
| Első rajtkockák | 0 |
| Leggyorsabb körök | 1 |
Története szerkesztés
A kezdetek szerkesztés
A húszas évei közepén járó Formula–3-as versenyző, felismerte, hogy pilótaként nem viheti sokra, ezért úgy döntött, hogy inkább csapatvezetőként próbál sikereket elérni az autósportban. 1966-ban megalapította a Frank Williams Racing Cars céget, majd Piers Courage mellett Tony Trimmerrel a volánnál el is indultak az autói a Formula–3-as és Formula–2-es versenyeken, míg végül 1969-ben egy Brabhammal, ami ugyancsak Courage vezetett, a Williams istálló megérkezett a Formula–1 világába is.[2] Frank tehát 1969-ben-ben próbálkozott először a csapatalapítással, de még öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy versenyautó a nevét viselhesse a Formula–1-ben.
1969-ben már a Formula–2-es Európa-bajnokságban szerepelt a Williams-Courage páros, ahol az akkor 26 esztendős Courage futamot is tudott nyerni. A csapatvezető ezt követően vásárolt egy Formula–1-es autót Jack Brabhamtől, állítása szerint azért, hogy F5000-es géppé alakítva a Tasman Seriesben versenyeztesse azt. A BT26-os azonban, Brabham legnagyobb meglepetésére a következő év elején a riválisok közt tűnt fel, Williams ugyanis a Formula–1-be nevezte be az autót, természetesen Courage-t ültetve a volán mögé.
A Formula–1-ben szerkesztés
1969-1972 szerkesztés
Az első versenyt Spanyolországban Piers Courage motorhiba miatt nem tudta befejezni. Az ezt követő monte-carlói futamon már a dobogón ünnepelhetett a brit versenyző, miután Graham Hill mögött a második helyet szerezte meg. A következő két futamon kiesett, majd a Brit Nagydíjon az 5. helyen végzett. Ezt az Olasz Nagydíjon megismételte. Watkins Glenben is sikerült megismételnie a monte-carlói bravúrt. Ami az egyéni bajnokság hetedik helyét jelentette Courage számára úgy is, hogy futamai felén nem tudott célba érni. A két második hely ráadásul a Brabham konstruktőri ezüstérméhez is kellett.
A következő évben a Frank Williams Racing Cars már az olasz De Tomaso cég által épített, Gian Paolo Dallara-tervezte autóval állt rajthoz. A szezon azonban katasztrofálisan alakult, az első négy futam számos nehézségét követően az ötödiken bekövetkezett a tragédia. Piers Courage Miles megelőzése után a 23. körben balesetet szenvedett, miután műszaki hiba miatt nagy sebességnél felborult, a versenyzőt fejen találta egy kerék, a De Tomaso pedig porrá égett. Courage nem tudott kiszabadulni a kigyulladt autóból, 19 napon belül ő volt a második Formula–1-es versenyző, aki meghalt.
Williamst lesújtotta a tragédia, hiszen nemcsak versenyzőjét, hanem egyúttal egyik legközelebbi barátját vesztette el azon a délutánon. Ahogy az Colin Chapmannel is történt Jim Clark halálát követően, Courage balesete után Frank Williams sem akart egyetlen versenyzőjéhez sem igazán közel kerülni. A csapat viszont folytatta, a Francia Nagydíj kihagyása után két hétvégén Brian Redman, ezt követően pedig az ausztrál Tim Schenken vezette a De Tomasót, de értékelhető célba érést nem tudott felmutatni az istálló.
1971-ben a March 701-es és 711-es autókat használt a csapat, amiket Henri Pescarolo vezetett a szezonban és egy alkalommal Max Jean is beülhetett az egyik versenyautóba. A szezont jelentős sikerek nélkül teljesítették, de Silverstone-ban Pescarolo a 4 helyen ért célba. Ausztriában pedig a 6. pozícióban ért célba. A következő szezonban is a March, valamint egy rövid ideig az olasz játékgyártó, a Politoys nevét viselő saját karosszériát használta a csapat.[3] Henri Pescarolo mellé érkezett Carlos Pace a szezonra. A francia pilóta nem szerzett a szezonban pontot. Csapattársa azonban a spanyol versenyen a 6. helyen intették le, amivel karrierje első szezonjában megszerezte első pontjait. Két futammal később Belgiumban ismét pontot szerzett, az 5. helyen ért célba.
Konstruktőrként szerkesztés
.jpg)
1973-ban aztán az olasz Iso sportautógyár és a Marlboro támogatásával immár konstruktőrként neveztek be a bajnokságba az előző évi saját fejlesztésű FX3 javított változatával. Az egyik autót egész évben az új-zélandi Howden Ganley vezette, míg a másikban összesen nyolc versenyző fordult meg, de közülük pontot csak a holland Gijs van Lennep szerzett. A Holland nagydíjon Lennep a 6. lett, ezzel karrierje első pontját szerezte meg.[4] Kanadában a Formula–1 első olyan versenye volt, melyen pályára küldték a biztonsági autót, Howden Ganley-t az eredmények összekavarodása miatt győztesnek tartották egy rövid ideig, de végül helyreállt a rend, s a hatodik helyen rangsorolták.[5] A konstruktőri bajnokságban a 10. helyen végeztek a 12-ből a megszerzett két világbajnoki pontjukkal. 1974-ben Arturo Merzario volt az egyetlen olyan pilóta aki a szezon összes versenyén indult, kivéve Monacóban egészségi problémák miatt volt kihagyni a futamot. Továbbá az olasz pilótán kívül még öt versenyzőtársa indult futamokon, közülük a francia Jacques Laffite indult a legtöbbször. Dél-Afrikában Merzario a 3. helyről rajtolhatott, majd hamar hátrébb esett, de végül a 6. pontszerző helyen fejezte be a futamot a korábbi Ferrari pilóta.[6] Hazai versenyén a 15. helyről a 4. helyen fejezte be a futamot.[7]
Az 1975-ös szezon előtt az Iso és a Marlboro támogatása nélkül kezdhették meg a szezont, amelyben a csapat összesen tíz pilótát indított a futamok valamelyikén. A legnagyobb sikert a francia Jacques Laffite váratlan németországi második helye jelentette, ami egyúttal az anyagi nehézségekre is megoldást jelentett, átmenetileg. Az állandó pénzzavarral küzdő Williamsnek az elkövetkező években számtalan üzleti partnere volt, és bizony nem mindegyik társulás bizonyult sikeresnek. 1976-ban aztán új partner bukkant fel a kanadai olajmilliárdos, Walter Wolf személyében, aki többségi tulajdonos lett a csapatban, és bár Williamst meghagyta vezető pozíciójában, a saját építésű autó mellé szerzett egy előző évi Hesketh 308C-t, melyet FW05 néven versenyeztettek.[8] Az eredmények azonban egyik autóval sem voltak valami fényesek, a csapat nyolc versenyzője egyetlen pontszerzésig sem jutott, a fénypontot a korábban szebb napokat látott Jacky Ickx spanyolországi hetedik helye jelentette.
Williams távozása – A vég szerkesztés
Az 1976-os szezon végén Wolf úgy döntött, hogy átalakítja a csapatot, melyet saját neve alatt futtatott tovább Walter Wolf Racing néven. A vezető pozícióból leváltott Williams a távozás mellett döntött, s vitte magával Patrick Headet is, akivel még abban az évben megalapították a Williams Grand Prix Engineeringet. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy a Wolfé lesz a sikertörténet, hiszen Jody Scheckter a csapat első futamán győzni tudott, s bajnoki ezüstérmes lett az istállóval, az újonnan alapított Williams csapat 1980-ra felért a Formula–1 csúcsára, s az 1997-ig tartó tizennyolc éves periódus konstruktőri bajnokságainak felét megnyerte, emellett hét versenyzővel egyéni győzelmet is ünnepelhetett.[9]
Eredményei szerkesztés
A Williams Racing Formula–1-es eredménysorozata szerkesztés
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Retro – Sir Frank Williams „másik” csapata, 2015. április 16.
- ↑ Frank Williams ma 70 éves, 2012. április 16. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. január 5.)
- ↑ From Rags to Riches. 8W FORIX/Autosport, 1998. december 1. (Hozzáférés: 2015. december 30.)
- ↑ Hodges, David. A–Z of Grand Prix Cars. Ramsbury, Wiltshire: Crowood, 113. o. (2001). ISBN 1861263392
- ↑ Retro – Az első Safety Car mindent összekuszált. formula.hu, 2014. szeptember 23. (Hozzáférés: 2016. január 5.)
- ↑ Grand Prix results, South African GP 1974. grandprix.com . (Hozzáférés: 2015. december 21.)
- ↑ Grand Prix results, Italian GP 1974. grandprix.com . (Hozzáférés: 2015. december 24.)
- ↑ Hesketh 308C Cosworth
- ↑ Frank Williams élete végéig csapatvezető marad, 2015. április 28.
Külső hivatkozások szerkesztés
