Halló
A halló kifejezés (mondatszóként Halló!) elsősorban a telefonbeszélgetésekre jellemző köszönőformula, amellyel a hívott fél jelzi, hogy belépett a hívásba, egyszersmind üdvözli a hívót.
A telefonáláskor használt jelentése 1884-től mutatható ki. Egy angol nyelvű forrás szerint a „hello” szó egyértelműen a „Menlo Park varázslójának” nevezett Thomas Alva Edison termékeny agyából pattant ki, aki a két szótaggal oldotta meg a technoetikett egyik első problémáját. Amikor Edison 1877. július 18-án felfedezte a rögzített hangzás elvét, azt kiáltotta: " Halloo!".[1] Használata az amerikai angolból terjedt el és vált nemzetközi szóvá.
A legenda szerint[2] a kifejezés a magyar „hallom” szóból származik, és innen terjedt el világszerte. A kifejezést a világon elsőként Puskás Tivadar használta volna a telefonhírmondó tesztelése során. Ez az eredeztetés azonban alaptalan, a szó a magyarba német közvetítéssel kerülhetett a telefon feltalálása és elterjedése után.[3] A hall igével való rokon hangzása valószínűleg hozzájárult gyors elterjedéséhez, de eredetét a magyar nyelvhez egyetlen etimológus sem köti.[4] Az 1888-ban kiadott Magyar nyelvtörténeti szótárban a halló szó leírása „Fülét megillette és azzal azt hallóvá tette” volt.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ The Great 'Hello' Mystery Is Solved
- ↑ Igaz az, hogy a „hello” magyar szóból ered?
- ↑ A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. (H–O). Főszerk. Benkő Loránd. Budapest: Akadémiai. 1970. 36. o.
- ↑ Beck Mihály: A koincidencia. (Hozzáférés: 2009. szeptember 15.)