James Cook első útja
James Cook angol felfedező első felfedezőútját 1768. augusztus 25-től 1771. július 17-ig vezette a Csendes-óceánra. Az út során Cook egy hajóval nyugat felé hajózva megkerülte a Földet. Hosszabb időt töltött a Társaság-szigeteken, körbehajózta és felmérte Új-Zélandot valamint feltérképezte Ausztrália keleti partját. Felfedezései hozzájárultak a hatalmas kiterjedésű ismeretlen déli földrész (Terra Australis Incognita) elméletének megcáfolásához.
Az út elsődleges célja a Vénusz áthaladásának megfigyelése volt a Nap előtt, amelyet Tahitin hajtottak végre, azonban a megfigyelés túl pontatlan lett. Az expedíció ennek ellenére számos természettudományos eredményt is felmutatott. A hajón utazó természettudósok és a hivatásos rajzművész munkájának köszönhetően Cook expedíciója a korábbi felfedezőutaknál bővebb és pontosabb információval szolgált a Dél-Csendes-óceán élővilágáról. Emellett Cook egy új csillagászati módszernek köszönhetően elsőként határozta meg pontosan több, az út során érintett hely földrajzi hosszúságát.
További vívmánya volt az útnak, hogy Cooknak sikerült megelőznie a kor hosszú hajóútjain rendszeresen fellépő skorbutot, a hároméves út során egy embert sem veszített emiatt.
Az utazás célja szerkesztés
A csillagászati egység meghatározása szerkesztés
Az utazást az angol Royal Society finanszírozta és elsődleges célja a Vénusz-áthaladás megfigyelése volt a Nap előtt a Csendes-óceánról. Az áthaladást egy időben kívánták megfigyelni Európából és Tahitiről, és ebből a Föld átmérőjének ismeretében a csillagászati egységet szerették volna meghatározni mivel az égitestek távolságát közvetlenül nem, csak a Nap-Föld távolsághoz viszonyítva tudták mérni. E célból Cookkal utazott a csillagász Charles Green is, valamint magukkal vittek két tükrös csillagászati teleszkópot, hordozható obszervatóriumot, nagy pontosságú csillagászati órát és egyéb, a megfigyeléshez szükséges mérőeszközöket. A szokásosnál sokkal jobb minőségűek voltak a hajó navigációs eszközei is. A hajót mágneses mélységszög mérésére is alkalmas iránytűvel valamint a kor legjobb szakemberei által készített kvadránssal és szextánssal látták el.[1]
A Terra Australis felfedezése szerkesztés
Cook emellett titkos utasítást kapott az Admiralitástól is amelyben az út második felében követendő útirányt írták elő neki. A cél a remélt nagy kiterjedésű déli földrész, a Terra Australis felfedezése volt. Ebben a korban ugyanis elterjedt volt a nézet, hogy mivel az ismert földtömegek túlnyomó többsége a Föld északi féltekén helyezkedik el, a Föld egyensúlyának fenntartásához szükség van egy nagy kiterjedésű kontinensre a déli félgömbön is – amelyet azonban mindaddig nem fedeztek fel. A Csendes-óceán déli része azonban ekkor nagyrészt felfedezetlen terület volt, amit az elmélet követői előszeretettel töltöttek ki a Terra Australis Incognita földtömegével.
Az Endeavour szerkesztés
Cook maga választotta ki hajóját az útra. A nagy tárolókapacitás, jó tengerjáró képesség és viszonylag kis merülés voltak az érvek az északi-tengeri szénszállító hajók mellett, ezen kívül Cook korábban már dolgozott ilyen hajókon és ismerte őket.[2]
Egy háromárbocos, horgonyemelős szénszállító vitorlást, az Earl of Pembroke-ot alakítottak át az utazásra. A hajó 106 láb hosszú és 29 láb 3 hüvelyk széles volt, teljesen megrakodva 14 lábnyi volt a merülése.[3] A hajót 2800 fontért vásárolta meg az Admiralitás, majd felújították és vékony palánkréteggel vonták be a hajótestet a farontó férgek ellen. Tizenkét forgótalpas és tíz lövegtalpas ágyúval szerelték fel és hadihajóvá nyilvánították Endeavour néven. A felújításra Deptfordban került sor, innen 1768. július 30-án indult el a hajó Plymouth, az utazás kiindulópontja felé. A rövid út során Cook fejnehéznek találta a hajót és ennek orvoslására ballasztot helyeztetett a fedélzettartó gerenda alá. Plymouthban Cook még emelvényt ácsoltatott a kormányrúd fölé, amelyet később sétafedélzetnek használt Joseph Banks és kísérete.
Cook rendkívül elégedett volt hajója stabilitásával. Ezt írta róla a naplójába az indulás előtt: „Nincs az a tenger, mely a fővitorla vagy a hátsó árboc alatt megingathatná a hajó egyensúlyát. Könnyen gyorsul, jó az oldalfekvése, anélkül, hogy dőlésnél a legcsekélyebb veszély jelentkezne.”
Az expedíció tagjai szerkesztés
Cook expedíciója induláskor 94 tagot számlált, a nagy többség tengerész. Útközben egy matrózt felvettek Madeirán és egy polinéz kalauzt Tahitin. A világ körüli út során összesen 38 ember vesztette életét a hajón utazók közül. Az elhalálozók közül több, mint húszan az 1771 január végén/február elején fertőzött ivóvíz miatt kitört vérhasjárványban vesztették életüket.
Tengerészek szerkesztés
Az Endeavour 71 tengerésszel a nyilvántartásban hagyta el Plymoutht és Madeirán egy további matrózt kényszerítettek szolgálatra.[4] A listán szerepelt két fiktív tengerész is, akiknek a fizetése az elhalálozott tengerészek özvegyeinek alapítványába ment.[5]
Cook négy tengerészt (és egy kecskét) átvett a HMS Dolphin legénységéből, akik Samuel Wallist elkísérték föld körüli útjára. Közéjük tartozott John Gore első tiszt, Robert Molyneux árbocmester és segédjei közül ketten, Richard Pickersgill és Francis Wilkinson.[6]
A legénységhez tartoztak többek között
- William Monkhouse hajóorvos
- Jonathan Monkhouse tengerészkadét, William testvére
- Isaac Smith tengerészkadét, Cook feleségének unokaöccse
- John Satterly hajóács
- John Ravenhill vitorlakészítő, 49 évesen az expedíció legidősebb tagja
- Nicholas Young 11-12 évesen az expedíció legfiatalabb tagja (nem szerepelt a legénységi listán)
Katonák szerkesztés
Az expedícióval utazott egy tizenhárom fős tengerészgyalogos osztag is. John Edgecumbe őrmester, John Trustlove káplár és Thomas Rossiter dobos mellett tíz közlegény feladata volt a hajó utasainak védelme a szárazföldön.
Civil utasok szerkesztés
- Charles Green csillagász
- Joseph Banks angol nemes és műkedvelő természettudós, a Királyi Természettudományos Társaság tagja
- Dr. Daniel Carl Solander svéd botanikus, aki Banks lelkesedését átvéve csatlakozott a társasághoz
- Alexander Buchan tájképfestő, Banks fogadta fel azért, hogy megörökítse az úton látott tájakat és népeket
- Sydney Parkins rajzoló, Banks szolgálatában az úton talált állat- és növénypéldányokat kellett megörökítenie, majd Alexander Buchnan halála után annak feladatait is ellátta
- Banks négy szolgája, közülük kettő fekete, kettő angol
- John Reynolds művész
- Herman Spöring órásmester (a csillagászeszközök javítására)
-
Joseph Banks -
Daniel Solander -
Sydney Parkinson
Az út eseményei szerkesztés
Átkelés az Atlanti-óceánon szerkesztés
Az Endeavour 1768 augusztus 25-én hagyta el Angliát, majd szeptember 1-én heves viharba került a Vizcayai-öbölben és Cook máris elvesztett néhány tucat csirkét és a hajó kiscsónakját. Egy héttel később Cook és legénysége elhagyta a Szent Vince-fokot, majd Madeirán feltöltötték készleteiket. Innen átvágtak az Atlanti-óceánon és november 13-án megérkeztek Rio de Janeiro kikötőjébe. Itt kellemetlen meglepetés érte a hajó utasait. A brazil alkirály gyanúsnak találta az angol hajót (csempészekre vagy kémekre gyanakodott) és nagyban gátolta az utasok mozgását a szárazföldön.[7] A Horn-fok megkerülése előtt még utoljára kijavították a hajótestet, vitorlázatot és a kötélzetet.
A Horn-fok megkerülése szerkesztés
Az expedíció december 7-én hagyta el Rio de Janeirot és kb. egy hónap múlva, 1769 január 11-én pillantották meg a Tűzföld hegyeit.[8] Dél-Amerika megkerülésére két útvonalat ismertek a korabeli európai hajósok: a Magellán-szorost és a Horn-foktól délre elterülő átjárót. Cook – az Admiralitás utasításával összhangban – a déli átjárót választotta. Az Admiralitás azt ajánlotta, hogy az Államok-szigetet (Isla de los Estados) keletről kerülje meg, Cook azonban a sziget és Tűzföld keleti partjai között fekvő Le Maire-tengerszoroson haladt át.[9] Hosszas küzdelem után, negyedik próbálkozásra sikerült átjutnia az erős ellenáramlások miatt.[10]
A Le Maire-szorosnál Cook a csillagászati megfigyelésekkel összevetette a hagyományos, a hajó sebességének mérésén alapuló helymeghatározás eredményét és az eltérés már ekkor elérte az egy hosszúsági fokot.[11]
Miután kijutottak a nyílt tengerre és elhajóztak a Horn-fok mellett (január 25) még napokig délnyugat felé tartottak attól tartva, hogy a szél vagy egy erősebb tengeráramlat a dél-amerikai partokhoz nyomhatja a hajót. Január 31-én, a 60. szélességi fokot elérve váltott irányt a hajó és innentől északnyugati irányban szelte át a Csendes-óceán addig ismeretlen vizeit.
Bár a déli féltekén ekkor nyár közepe volt az expedíciónak hidek szelekkel és esetenként hóval kellett megküzdenie. Még a Le Maire-szoros elérése előtt partra szállt Banks kíséretével és Solanderrel, hogy felderítse a szárazföldet. A kirándulás rossz véget ért. Köd és hóesés lepte meg őket, ami megakadályozta őket, hogy időben visszatérjenek a hajóra, Banks két fekete szolgája megfagyott.[12]
Tahiti szerkesztés
Megérkezés szerkesztés
Miután a Horn-fokot elhagyták, több mint két hónapot kellett várniuk az Endeavour utasainak, hogy ismét szárazföldet pillantsanak meg. Április 4-én észlelték az első szigetet, amit Cook Lagúna-szigetnek keresztelt el. Ezután egyre-másra bukkantak fel a szigetek és április 13-án az Endeavour harmadik európai expedícióként (Samuel Wallis Dolphinja és Louis Antoine de Bougainville két hajója után) elérte Tahitit.
Cook a sziget északi részén, ugyanabban az öbölben vetett horgonyt mint Wallis, és ottlétük alatt megtalálta Bougainville kikötőhelyét is a sziget keleti oldalán. Legénységének három tagja részt vett Wallis utazásán is, és Cook az ő tapasztalatukat felhasználva lépett kapcsolatba az őslakosokkal.
Hamar kiderült, hogy két év alatt alaposan átrendeződtek a hatalmi viszonyok Tahitin. 1767-ben még Oborea királynő állt a tahitiak élén, de őt időközben eltávolították helyéről. Ez eleinte gondot okozott, mivel nem tudták, kivel kell tárgyalniuk. Pár nap után sikerült találkozni vele és a visszatérő hajósok néhány más ismerősével is.[13]
Élmények a szigeten szerkesztés
A helyiekkel kisebb megszakítással folyt a kereskedés. A helyiek nagyon kíváncsiak voltak az angolok felszerelésére, elsősorban a fémtárgyak keltették fel az érdeklődésüket. Az angolok főleg élelmiszert vásároltak kisebb tárgyakért, emellett a tengerészek tahiti lányokkal és asszonyokkal háltak és kisebb ajándékokat (főleg üveggyöngyöket) adtak cserébe. Kétszer szakadt meg rövidebb időre a cserekereskedelem amikor a szigetlakók (egyébként gyakori) tolvajlásainak valamilyen értékes tárgy esett áldozatul (lőfegyver vagy csillagászati műszer). Egyik esetben le is lőttek egy helyit.[14]
A műszerek védelme és a Vénusz-megfigyelés zavartalansága érdekében cölöpfallal védett erődöt építettek a Matavai-öböl északi végében, amit el is kereszteltek Vénusz-erődnek. Ez sem bizonyult azonban elegendő védelemnek, a bennszülöttek egyszer a falon átmászva elloptak egy csillagászati műszert is.
Wallis élményei hatására (a Dolphin szétesésével fenyegetett, hogy a matrózok hajószögeket cseréltek szexuális szolgáltatásokra[15]) Cook már érkezéskor szigorú büntetés terhe mellett megtiltotta, hogy a hajó felszerelését és alkatrészeit akármire cserélje a legénység.
Nem sokkal a szigetre érkezés után epilepsziában elhunyt Alexander Buchan, Banks tájképfestője. Ezután a képi dokumentálás minden feladata Sydney Parkinsonra hárult.[16] Cook, Banks és a többiek feljegyzései többek között kitértek az őslakosok külsejére, zenéjére, táncaira és étrendjére.
A helyieken kívül megismerkedtek Tupiával is, aki a Társaság-szigetekről származott, de onnan el kellett menekülnie. Nagyon gyorsan megtanult angolul és már Tahitin is Cook segítségére volt. Mikor az Endeavour elhagyta Tahitit, ő is az angolokkal tartott és magával vitte szolgáját, Tayetót is. Tupia ismét hasznosnak bizonyult, mikor az Endeavour elérte a Társaság-szigeteket, tolmácsként és diplomataként segítette a kapcsolatfelvételt a helyiekkel. Emellett Banks abban reménykedett, hogy az egzotikus polinézzel feltűnést tud majd kelteni az előkelő körökben.
Voltak a matrózok között, akik nem akarták elhagyni a szigetet és ketten megpróbálkoztak a szökéssel is. Nem jártak sikerrel, de végül viszonylag enyhe büntetésben részesültek.[17]
A Vénusz-áthaladás szerkesztés
A Vénusz-áthaladásra 1769 június 3-án került sor. Megfigyelésére három helyen állítottak fel távcsöveket:[18]
- A legjobb távcsövet a Matavai-öböl legészakibb pontján felépített erődben (Vénusz-erőd)
- Moorea szigetén (York-sziget)
- A Lord Moreton-szigeten, ami Tahiti keleti partjánál feküdt
A főtávcső mellett azért állítottak fel még két másik megfigyelőhelyet, hogy rossz idő esetén se hiúsuljon meg teljesen a megfigyelés.
A megfigyelők azonban nem számítottak a Vénusz légkörére, ami a bolygó körvonalát elmosódottá tette. Emiatt nem tudták pontosan meghatározni az áthaladás idejét.[19]
Társaság-szigetek szerkesztés
Az Endeavour július 14-én hagyta el Tahitit és Tupia szülőföldje, Raiatea felé vették az irányt. Néhány nappal később elhaladtak Huhine szigete mellett, és július 20-án elérték Raiateát. Cook a Társaság-szigetek nevet adta a szigetcsoportnak. Tupia segítségével gyorsan sikerült elnyerni a helyiek bizalmát, bár a kereskedelem lassan haladt, mert minden egyes döntés meg kellett vitatni a bennszülöttek tanácsában.
Raiatea vezetői megpróbálták rábeszélni Cookot, hogy segítsen nekik a harcban Bolabola (Bora Bora) népével szemben. Tupia elmesélése alapján Bolabola népe roppant harcias lehetett, de Cook nem kívánt beleszólni a helyiek háborúskodásába.
A környék szigeteinek (Raiatea, Tahaa és Bora Bora) felmérése után délnek fordította a hajót a déli földrészt kutatva – bár Tupia azt állította, hogy nem létezik. Egy kisebb szigetet leszámítva nem talált földet, ezért a déli szélesség 40. fokánál nyugatra fordult. A tenger viharos volt, bár nem annyira, mint a Horn-fok környékén. Nem távolodtak messzire a 40. szélességi foktól, mivel tudták, hogy Abel Tasman a 38. fok környékén szárazföldet talált. Október elején egyre több jel mutatott arra, hogy szárazföld lehet a közelben és október 6-án Nicholas Young hajóinas elsőként látta meg Új-Zéland északi szigetét.
Új-Zéland szerkesztés
Mikor az Endeavour elérte Új-Zéland partjait, a magas hegyek, a horizontig tartó partvonal és a széles folyóvölgyek láttán az utasok jó része, többek között Banks, úgy érezték: megtalálták a keresett déli kontinenst.[20] Cook úgy gondolta, azt a földtömeget találták meg, amit Tasman Új-Zélandnak nevezett el, és ebben nem is tévedett. Azt azonban még nem tudta, hogy szigetről vagy a déli földrész északi nyúlványáról van-e szó. Ezért elhatározta, hogy ezt kideríti.
A Tahitin és Raiateán tapasztalt nyájas vendéglátással szemben Új-Zélandon gyakran ellenséges fogadtatásban részesültek. A maorik már Cookék első partraszállási kísérletét is támadással hiúsították meg.
Új-Zélandot az Északi-sziget keleti oldalán érte el az Endeavour és először dél felé haladtak a part mentén, majd a Turnagain-foknál visszafordultak és észak felől kerülték meg a szigetet. Az út során a lehető legpontosabban felmérték a sziget partját. November 9-én megfigyelték a Merkúr áthaladását a nap előtt, majd továbbhaladtak észak felé. December második felében kerülték meg a sziget északnyugati pontját, nagyjából egy időben Jean Francis Marie de Surville expedíciójával, ami nyugatról kelet felé haladt el a partok előtt.
A nyugati parton Cook nem mert a part közelében hajózni, mivel a tengerben erős áramlások uralkodtak és félt, hogy a partnak nyomják az Endeavourt. Mind Cook, mind Banks megemlítette naplójában a Mount Egmontot, aminek a csúcsát hó fedte. Január 14-én befutottak a Charlotte királyné-szorosba, amit Cook először öbölnek vélt és a Tasman által leírt Gyilkos-öböllel azonosított. Itt is fenyegetően viselkedtek a bennszülöttek, azonban ez alkalommal sikerült békés kapcsolatot teremteni.
Az angolok itt bizonyosodtak meg róla, hogy a maorik kannibálok, és emellett számos más ismerettel is gazdagodtak az őslakosok szokásait illetően. A maorik csak kutyákat tartottak a ház körül (szemben a tahitiakkal, akik disznót is tartottak) és meg is ették őket. Cook és Banks feljegyzései szerint halat és csapdával fogott patkányt is ettek, valamint gumós gyökereket, pl. jamszgyökeret és édesburgonyát. Eszközeik és fegyvereik kőből és fából készültek. Banks feljegyezte, hogy a maorik rendszeresen javítják házaikat, amit más „civilizálatlan” népeknél nem tapasztalt, valamint hogy a falvakban trágyadombokra hordják a szemetet – nem dobják el csak úgy. A sokfelé található erődített házakból (heppák) és abból, hogy sok falvat jól védhető helyre építettek, arra következtettek, hogy a sziget egyes részein rendkívül gyakori a háború.[21]
Ausztrália szerkesztés
Az Endeavour 1770. április 19-én érte el Ausztrália partjait a mai Victoria állam keleti részén. A szárazföldet termékenynek látták a hajóról, az őslakosokkal az első napokban nem sikerült kapcsolatba lépni.
A hajó, különösen vitorlázata, nagyon rossz állapotban volt az Új-Zéland partjainál és Ausztrália felé útközben kiállt szélviharok miatt. Minél hamarabb kisebb javításokra alkalmas öblöt akartak találni, azonban ez nem bizonyult egyszerűnek. Több mint egy hétig hajóztak észak felé, mire április 29-én elérték a Botanika-öblöt a mai Sydney közelében. Ezt a nevet azért adták a helynek, mert Banks és Solander rengeteg új, addig számukra ismeretlen növényt gyűjtött be a javítás ideje alatt. Egy hétig maradtak itt, a hajó javításán és a botanikusok kirándulásain kívül megpróbáltak kapcsolatba lépni a bennszülöttekkel is, azonban kudarcot vallottak. Itt tartózkodásuk alatt halt meg tuberculosisban a hajó egyik matróza.
Május 5-én továbbindultak, elhajóztak a Jackson-öböl (Sydney kikötője) előtt és május 24-én átlépték a Baktérítőt. Ekkor már érezhetővé vált, hogy a hajó lelassult az aljára tapadt moszatok és kagylók miatt. A parton hiába kutattak megfelelő kikötőhely után, és június elején elérték a Nagy-korallzátony délnyugati nyúlványait, mit sem sejtve annak kiterjedéséről. A vízmélységet rendszeresen mérve haladtak előre észak felé, azonban június 11-én éjjel, 24 mérföldre a szárazföldtől a hajó korallzátonyra futott. A korall hatalmas léket hasított az Endeavour oldalába és a hajó süllyedni kezdett.
Szerencsétlenségükre magas vízállásnál futottak zátonyra és a vízszint csökkenésével ott is ragadtak. Kidobáltak minden nélkülözhető súlyt, többek között hat ágyút is. Ennek ellenére a következő dagály sem volt elég magas ahhoz, hogy a hajót elmozdítsák. Végül egy egész napot a zátonyon töltöttek, mire másnap éjjel egy magasabb dagály alatt sikerült levontatni az Endeavourt a korallszikláról. Az immár szabad léken át először ömlött be a víz, de sikerült betömni Jonathan Monkhouse tapasztalatának köszönhetően. A lékre vitorlavásznat feszítettek, amire előzőleg ököl nagyságú kóccsomókat varrtak, majd kutya- és kecsketrágyával szigetelték, amennyire tudták.
Ezután a baleset után még sürgősebb lett a hajó nagyjavítása, amihez azt szárazföldre kellett vontatni. A szél felélénkült és ez megnehezítette a keresést, de nem messze a zátonytól találtak egy folyótorkolatot, ahova végül sikerült bevontatni az Endeavourt és a dagály elmúltával a szárazföldön oldalra fektetni. Megkezdődött a lék befoltozása.
Június 17-től augusztus 3-ig maradtak az Endeavourről elnevezett folyó torkolatánál. Miután kihajóztak a torkolatból ismét észak felé fordultak és tovább kerülgették a zátonyokat. Augusztus 16-án szélcsendben majdnem sziklára sodorta a hajót a tenger áramlása, 24-30 mérföldre a szárazföldtől. Már csak kb. 40 yard (36 méter) választotta el őket a korallszirttől, amikor enyhe szellő támadt, elegendő ahhoz, hogy a hajót kb. 100 yardnyira eltávolítsa a veszélytől. Végül sikerült áthaladni egy közeli csatornán a zátonyok között és augusztus 22-én elhagyták a York-fokot, Ausztrália legészakibb pontját. Nyugat felé fordultak és Batávia felé vették az irányt.
Kelet-indiai szigetek szerkesztés
Ausztráliát elhagyva Cook áthajózott az Arafura-tengeren, kikötött Új-Guinea partjainál és elhajózott Timor mellett, azonban sehol sem állt meg hosszabb időre. Jáva szigetét délről megkerülve és a Szunda-szoroson áthaladva 1770. október 11-én érkezett meg az Endeavour Batáviába, a Holland Kelet-indiai Társaság központjába.
A hajó nagyon rossz állapotban volt, és a környéken Batávia volt az egyetlen hely, ahol egy alapos javítást végre tudtak hajtani. A város azonban veszélyes hely volt, elsősorban egészségügyi szempontból. A város trópusi betegségek melegágya volt és megérkezésük után nem sokkal maláriában megbetegedett a polinéz Tupia és szolgája. Pár nappal később elvitte őket a kór. Gyakorlatilag a teljes legénység elkapta a maláriát ott tartózkodásuk alatt, heten bele is haltak. Egy holland kapitány azt mondta Cooknak, szerencsések, hogy a legénység több, mint fele túlélte a járványt. Végül december 27-én elhagyták a várost és nyugatra, a Jóreménység foka felé indultak tovább. Mire elhagyták a Szunda-szorost a legénység nagyjából felépült a maláriából.
Hazaút szerkesztés
Mielőtt nekivágtak az Indiai-óceánnak, még egyszer kikötöttek Panaitan szigetén friss élelmiszert és vizet felvenni. Nem sokkal később vérhas kezdett pusztítani a hajón, amit Cook az itt beszerzett gyümölcsnek és víznek tulajdonított. Az Indiai-óceánon átkelés során a vérhasjárvány és a malária két tucat embert vitt el. Háromhavi út után 1771. március 14-én megkerülték a Jóreménység fokát és befutottak a holland kézben lévő Fokvárosba. Megérkeztükkor kiderült, minden Batáviából érkező hajón pusztított a vérhasjárvány, tehát valószínűleg nem a panaitani megálló okozta az Endeavour legénységének szenvedését.
Cook és legénysége egy hónapot töltött Fokvárosban, majd április 16-án továbbindultak Anglia felé. Egy darabig egy kereskedelmi konvojjal haladtak, azonban az Endeavour rossz állapota miatt egyre inkább lemaradt. Végül július 17-én futottak be Plymouthba. Cook jelentése, amit még Batáviából küldött előre egy holland hajóval, ekkor már két hónapja megérkezett az Admiralitásra és az expedíciót nagy ünnepléssel köszöntötték otthon.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ A kvadránst John Bird, a szextánst James Hadley készítette
- ↑ Cook kapitány, 14. o.
- ↑ Cook kapitány, 15. o.
- ↑ Cook, James. List of Persons who left England in H.M.S. Endeavour, Captain Cook's Journal During His First Voyage Round the World (angol nyelven) [1768-1771]. Hozzáférés ideje: 2015. október 11.
- ↑ Cook kapitány, 19. o.
- ↑ Cook kapitány, 20. o.
- ↑ Cook kapitány, 37. o.
- ↑ Cook kapitány, 47. o.
- ↑ Cook kapitány, 64. o.
- ↑ Cook kapitány, 58-59. o.
- ↑ Cook kapitány, 62. o.
- ↑ Cook kapitány, 47-51. o.
- ↑ Cook kapitány, 84. o.
- ↑ Cook kapitány, 86-89. o.
- ↑ Cook kapitány, 79. o.
- ↑ Cook kapitány, 85. o.
- ↑ Cook kapitány, 123-124. o.
- ↑ Cook kapitány, 96. o.
- ↑ Cook kapitány, 103-104. o.
- ↑ Cook kapitány, 139. o.
- ↑ Cook kapitány, 160-165. o.
Források szerkesztés
Aughton, Peter. Cook kapitány. General Press. ISBN 963 9459 27 5
További információk szerkesztés
- James Cook: Utazások a világ körül. Budapest: Osiris. 2002. ISBN 963 389 323 2
- James Cook naplója
- Sir Joseph Banks naplója