Johann Ritter
Johann Wilhelm Ritter (Samitz bei Haynau, Szilézia, 1776. december 16. – München, 1810. január 23.) német vegyész, fizikus és filozófus.
| Johann Ritter | |
 | |
| Életrajzi adatok | |
| Született | 1776. december 16. Samitz bei Haynau |
| Elhunyt | 1810. január 23. München |
| Ismeretes mint | az ibolyántúli (ultraibolya) sugárzás felfedezője |
| Nemzetiség | német |
| Házastárs | ? |
| Gyermekek | 4 gyermek |
| Iskolái | Jénai Egyetem |
| Pályafutása | |
| Szakterület | vegyészet, fizika |
| Akadémiai tagság | Bajor Tudományos Akadémia, 1804 |
| Hatással voltak rá | |
| Hatással volt |
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Johann Ritter témájú médiaállományokat. | |
Pályafutása szerkesztés
A tudománnyal először Leignitzben találkozott, ahol 14 évesen egy patikában volt tanonc; ott kezdte érdekelni a kémia. 1796-ban kezdte medikus tanulmányait a jénai egyetemen, számos kísérleti kutatást végzett a kémia, villamosság és egyéb területeken.
Ritter a német romantikus mozgalomhoz tartozott.[1] Személyes ismerőse volt Johann Wolfgang von Goethe, Alexander von Humboldt, Johann Gottfried Herder és Clemens Brentano. Nagy hatással volt rá Friedrich Wilhelm Joseph Schelling, a Naturphilosophie mozgalom fő filozófusa.
1801-ben Jénába látogatott Hans Christian Ørsted, akivel összebarátkozott. Ritter számos kutatását Ørsted hozta nyilvánosságra.
Kezdetben a galvanikus jelenséget kutatta. Értelmezte a kémiai reakciók által generált elektromosság Luigi Galvani és más kutatók által megfigyelt élettani hatásait.
Értelmezése jóval közelebb áll a valósághoz, mint Galvani „állati elektromosság” elmélete vagy Alessandro Volta álláspontja, amely szerint „az elektromosságot fémek érintkezése hozza létre”, de korának tudományos társadalmát nem tudta meggyőzni.
1800-ban, röviddel a Volta-oszlop feltalálása után, William Nicholson és Anthony Carlisle felfedezte, hogy a víz felbontható részeire. Röviddel ezután, tőlük függetlenül Ritter is felfedezte ezt a hatást.
Mérte és gyűjtötte a mérési eredményeket a reakcióban keletkező oxigénről és hidrogénről. Feltalálta az elektrolitikus bevonatkészítés módszerét. 1802-ben megépítette az első elektromechanikus cellát — ennek 50 rézlemezét kartonpapír szigetelte el egymástól a sóoldatban.[2][3] Számos kísérletet végzett a Volta-oszloppal úgy, hogy azt különféle testrészeihez érintette. Leírta a tapasztalt fiziológiai hatásokat; ezek közül néhányat később nem erősítettek meg.[4]
Több kísérlettel kereste a természet különböző „erőit” és ezek összefüggéseit. 1801-ben, miután hallott William Herschel felfedezéséről, a „hősugarakról” (az infravörös sugárzásról) és Carl Wilhelm Scheele azon felfedezéséről, hogy a Nap sugarai redukálják az ezüst-oxidot, méghozzá annál erősebben, minél kisebb a hőhatásuk, Ritter a látható spektrum másik végén elkezdte keresni az ellenkező, azaz hűtő sugárzást. Ilyesmit nem talált, de egy sor kísérlet után észrevette, hogy a megvilágított ezüst-klorid, ami a színkép vörös oldalához közel (egészen a zöld tartományig) egyáltalán nem reagál a fényre, a színkép lila vége felé haladva egyre gyorsabban megfeketedik, és ez a hatás a látható színtartományt elhagyva folytatódik. Az így talált „kémiai sugarakat” később ibolyántúli (ultraibolya) sugárzásnak nevezték el.[5][6]
Néhány kutatását elismerték fontos tudományos eredménynek, de magáénak igényelt számos olyan felfedezést is, amelyeket más kutatók nem ismertek el. Például jelezte, hogy a Földnek van elektromos pólusa, amelyet bimetál tű mozgásával lehet kimutatni, továbbá kijelentette, hogy a Volta-oszlopok helyett mágnesekkel is tudja a vizet elektrolizálni.[7]
Nem volt rendszeres jövedelme és sosem lett egyetemi tanár, bár 1804-ben a Bajor Tudományos Akadémia (München) a tagjai közé választotta. 1804-ben megnősült és négy gyereke született, de nem tudta eltartani családját. 1810-ben fiatalon halt meg, szegényen, feltehetően gyenge egészségi állapota és anyagi problémái miatt is.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Wetzels, Walter D.. Johann Wilhelm Ritter: Romantic Physics in Germany, Romanticism and the Sciences. Cambridge: Cambridge University Press, 199-212. o. (1990). ISBN 0-521-35602-4.
- ↑ Berg, Hermann (2008). „Review of Polarography” 54 (2), 99-103. o.
- ↑ D. Wetzels, Walter. J. W. Ritter: The Beginnings of Electrochemistry in Germany, Selected Topics in the History of Electrochemistry, 68-73. o. (1978)
- ↑ Strickland, Stuart Walker (1998). „Eighteenth-Century Studies” 31 (4), 453-471. o.
- ↑ Hermann, Armint. Unity and metamorphosis of forces (1800-1850): Schelling, Oersted and Faraday, Symmetries in Physics (1600-1980. Barcelona: Universitat Autònoma de Barcelona, 51-62. o. (1987). ISBN 978-1-4020-2979-0
- ↑ Frercksa, Jan. Reception and discovery: the nature of Johann Wilhelm Ritter’s invisible rays, Studies in History and Philosophy of Science, Heiko Weberb, Gerhard Wiesenfeldt, New York: Springer, 143-156. o. (2009). ISBN 978-1-4020-2979-0
- ↑ Roberto de Andrade, Martins. Ørsted, Ritter and magnetochemistry, Hans Christian Ørsted and the Romantic Legacy in Science: Ideas, Disciplines, Practices. New York: Springer, 339-385. o. (2007). ISBN 978-1-4020-2979-0
Fordítás szerkesztés
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Johann Wilhelm Ritter című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További információk szerkesztés
- Életrajz (angolul)
