Wikipédia

Kabócák

rovar alrend

A kabócák (Auchenorrhyncha) a rovarok (Insecta) osztályába és a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjébe tartozó egyik alrend. Ez félfedelesszárnyúak második legnagyobb és legváltozatosabb alrendje több mint 40 000 fajjal.[1]

Kabócák
Evolúciós időszak: Perm - jelen
Graphocephala coccinea
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Altörzs: Hatlábúak (Hexapoda)
Osztály: Rovarok (Insecta)
Csoport: Egyszerűsödött szárnyas rovarok (Paraneoptera)
Öregrend: Condylognatha
Rend: Félfedelesszárnyúak (Hemiptera)
Linnaeus, 1758
Alrend: Auchenorrhyncha
Duméril, 1805
Szinonimák

Cicadinea

Alrendágak, öregcsaládok

szövegben

Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Kabócák témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Kabócák témájú kategóriát.

Legközelebbi rokonaik a poloskák, a levélbolhák, a levél- és a pajzstetvek.

Származásuk, elterjedésük szerkesztés

A meleg és a mérsékelt égöv szárazföldi élőhelyein mindenfelé megtalálhatók (Rovartani).

Magyarországon 2005-ig 585 fajukat észlelték; ezek 12 családjukat képviselik:

(Dér)

Megjelenésük, felépítésük szerkesztés

Testük hossza többnyire 1 cm körüli. A legtöbb mérsékelt égövi faj 1 cm-nél kisebb, a trópusiak ennél gyakran nagyobbak. A legnagyobb termetűek az énekeskabóca-szerűek (Cicadoidea); ritka kivételként ezek magyarországi fajai is elérik a 3–4 cm-t. Legnagyobb képviselőjük, a császárkabóca (Megapomponia imperatoria) kb. 7 cm hosszú.

Testalkatuk igen változatos; ennek példájaként a bordáskabóca-szerűek és a púpos kabócákat (Membracidea) szokás említeni. A lepkekabócák neve a lepkékéhez hasonló külsejükre utal. Főleg a bordáskabóca-szerűek között vannak élénk színű és mintázatú fajok is, de a többség jelentéktelen külsejű, barnássárga vagy zöldes rejtőszíneket visel (Urania).

Fej szerkesztés

Fejük nagyon kevéssé mozgatható, a torral csaknem egybenőtt. A leggyakrabban felülről lapított, máskor kúpos, egyes bordáskabóca-féléké (Fulgoridae) hólyagszerűen felfújt. Elülső része a fejtető-homlok átmenettől meredeken lefelé hajlik, így a homlok és a fejpajzs oldalról nem látható. A fejtetőt egy hosszanti varrat esetenként két részre osztja (Dér). A fejtetővel egy síkban áll a tor eleje (az előhát), arcuk lefelé néz. Több csoportjuk — például a lámpahordó kabócák (nyelvújításkori nevükön: lámpapompályok) — feje erősen megnyúlt (Rovartani).

A fej két oldalán ülő, kerek vagy vese alakú összetett szemeik közepes méretűek; rendszerint 2, ritkábban 3 pontszemük is van (egyes fajoké visszafejlődött).

Szúró-szívó típusú szájszervük három ízből álló a szipóka. Ez a poloskákéhoz (Heteroptera) hasonlít, de azokétól eltérően nem a fej elején ered, hanem a hátul, a fej tövén (Urania).

Ugyancsak háromízűek a csápjaik: a két nagyobb alapízt egy rövidebb (az állat fejénél csak ritkán hosszabb) ár- vagy serteszerű végostor követi (Urania).

Tor szerkesztés

Felülnézetben torukból az előhát és a pajzsocska látszik (előbbi az előtor, utóbbi a középtor része). A szarvaskabócák rendszerint rövid előhát gyakran tüskét vagy akár szélsőséges formájú nyúlványokat visel.

Az elülső szárnypár a második torszelvényen ered, a hátsó a harmadikon (Dér). Mindkét pár szárny hártyás, az első pár gyakran színes, mintázott. Nyugalmi állapotban a szárnyak háztető formában borítják testüket (Rovartani). Összecsukott állapotban a nagyobb és rendszerint keményebb, bőrszerűen megvastagodott elülső szárnyak befedik a lágy, legyezőszerűen összehajtott hátulsókat. A nőstények potroha tojócsőben végződik; a női ivarnyílás annak tövében alakult ki (Urania). Repüléshez a szárnyak összekapcsolódnak és együtt mozognak.[2] Az elülső szárnyat hosszában két részre osztja egy, a szárny töve és a szárny hátulsó szegélye között húzódó, majdnem egyenes varrat, a clavus árok. A két rész tudományos neve corium, illetve c1avus.

  • A coriumon a szárny szélétől a c1avus felé haladva costalis, subcostalis, radialis, medialis, cubitalis ereket különböztetünk meg. Az ezek között kialakult, valamint a szárnyvégi cellák alakja, rajzolata, az ezeket határoló erek lefutása, végződése ugyancsak fontos határozó bélyeg.
  • A clavus mező két erének lefutása szintén fontos bélyeg.

Két alcsalád:

néhány fajánál az elülső szárny külső szegélyének közepén viaszmirigy található, és ennek váladéka kis, ovális viaszfoltként jelenik meg.

Gyakori a szárnyak polimorfizmusa, aminek eredményeként egy fajon belül eltérő mértékben fejlett:

  • teljesen kifejlett szárnyú (macropter),
  • részben elcsökevényesedett (stenopter),
  • teljesen elcsökevényesedett (brachypter)

egyedeket találhatunk; ez a polimorfizmus gyakran nemhez kötött. A tor hátán négy szakasz különíthető el egymás mögött:

  • praescutum,
  • scutum,
  • scutellum,
  • postscutellum.

Az ezeken lévő foltok és árkok fontos határozó jegyek (Dér).

A lábak ízei olyanok, mint a többi rovarcsoportnál:

  • tompor (trochanter),
  • csípő (coxa),
  • comb (femur),
  • lábszár (tibia),
  • lábfejízek (tarsus).

Különösen a hátulsó lábszárakon gyakran erős tüskék vagy mozgékony serték nőnek, rendszerint hosszanti sorokba rendeződve. Ezek ugyancsak fontos határozó bélyegek lehetnek. A leggyakoribb családok közül a mezeikabóca-félék (Cicadellidae) hátsó lábán tüskesor, a sarkantyús kabócafélékén (Delphacidae) sarkantyú nő (Dér).

Az elülső csípők egymástól messze, az utolsók viszont már közel ízesülnek. Lábfejeik háromízűek (Urania).

Potroh szerkesztés

Potrohuk többnyire hosszúkás, lapított henger, esetenként kúp alakú. Két fedőlemeze a tergit és a sternit, ezeket hártya köti egymáshoz. A potroh utolsó harmada a genitális és anális blokk, ezen találjuk a legfontosabb határozó bélyegeket. Ezzel együtt makroszkóposan csak a hím kabócákat lehet fajra pontosan. A határozás legfontosabb bélyegei:

  • pygofor és függelékei,
  • aedeagus,
  • stylus,
  • connectivum,
  • ivarlemez és ivarbillentyű,
  • anális cső és függelékei.

A nőstények ivari készüléke a fajok elkülönítésére általában kevéssé alkalmas, a nemeket leginkább a hetedik sternit lemez lefutása alapján azonosítják (Dér).

A hímek a potrohukban lévő hanghólyagon feszülő kitinhártya rezgetésével hangot adnak. A hímeknek és a nőstényeknek is van hallószerve. Az egyes fajok, csoportok hangja rendszertani jellegzetesség lehet (Rovartani).

Életmódjuk, élőhelyük szerkesztés

Szabadon mozgó szárazföldi rovarok. A legtöbb faj kitűnően ugrik és repül. Virágos növényeken élnek, a lárvák és az imágók is azok nedveit szívogatják. Tápnövényválasztásuk szerint monofág, oligofág és polifág fajaikat különböztetjük meg, de a legtöbb faj tápnövénye(i) még ismeretlen(ek). Németországi adatok alapján a fajok nagyobb része egyetlen növényfajra specializálódik (monofág), ezt követik az egy-két növénynemzetségre, majd családra specializálódott fajok (Nickel, 2003; idézi Dér).

Táplálékforrásuk szerint megkülönböztetik floém-, xilém- és mezofillum-szívogató fajaikat — a fajok kb. 70%-a a floémet szívogatja. Mivel ez a folyadék sok cukrot tartalmaz, a floémet szívogató kabócák jellemzően mézharmatot termelnek. Ezek gyakran kerülnek szimbiotikus kapcsolatba különböző hangyafajokkal.

 Bővebben: mézharmat

Megtalálhatók valamennyi szárazföldi növénytársulásban a tengerpartoktól a magashegységekig, a száraz gyepektől a mocsaras vízpartokig, a ruderális területektől a természetes vegetációig — de a leginkább az erdőket és a fűfélékben gazdag nyílt területeket kedvelik. Gyakoriságukat főleg a megfelelő tápnövény előfordulása befolyásolja, de jelentős szerepet játszik a mikroklíma és a vegetáció szerkezete is; a természetes ellenségek és ragadozók szerepe tisztázatlan (Dér).

Szaporodásuk szerkesztés

A nőstények tojócsővel rakják élő vagy elhalt növényi szövetekbe, ritkábban a talajba petéiket. Ezek rendszerint megtermékenyített peték. A szűznemzés kivételesen ritka, az 1960-as évekig kimutatott egyetlen példája az Agallia quadripunctata faj (Urania).

Legtöbbször négy fejlődési stádium után érik el a kifejlett állapotot. Fejlődésük szélsőségesen hosszú ideig, akár másfél évtizedig is eltarthat (Rovartani).

Rendszertani felosztásuk szerkesztés

Az alrendbe két alrendágra tagolják összese tíz öregcsaláddal. Az alrendágak különbözősége szabad szemmel is jól megfigyelhető (Dér).

Gazdasági jelentőségük szerkesztés

A növényeket nem annyira szívásukkal károsítják, mint inkább azzal, hogy sokféle vírust és egyéb növénybetegséget terjesztenek.[2]

Kulturális érdekességek szerkesztés

Éneküket mindig sokan kedvelték. Platón Phaidrosz című művében azt írja, hogy Szókratész szerint a kabócák valamikor olyan emberek voltak, akik engedtek a múzsák csábításának, és addig táncoltak-énekeltek, amíg meg nem feledkeztek még az evésről és alvásról is, és ebbe belehaltak. A múzsák jutalmul az éhségtől és fáradtságtól mentes életet, valamint az egész életen át éneklés képességét ajándékozták nekik — kabócák alakjában. A görög mitológiában az énekeskabócák a halhatatlanság és újjászületés szimbólumai voltak. Életük ciklikusságáról először Arisztotelész írt Az állatok története című munkájában.

Lárváikat az ókori Hellászban és Rómában kedvelt csemegének ették, a vízben főtt kabócáról pedig úgy gondolták, hogy gyógyítja a hólyagbántalmakat.[1]

Rejtő Jenő A tizennégy karátos autó című regényében Gorcsev Iván kabócának nevezi Verdier őrmestert, amiből a cselekményen végighúzódó szál lesz.

Jegyzetek szerkesztés

Források szerkesztés

Kapcsolódó cikkek szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kabócák&oldid=26894589”