Wikipédia

Lant

húros hangszer
Ez a szócikk általánosságban a hangszertípusról, történetéről, elterjedéséről szól. Hasonló címmel lásd még: Lant (egyértelműsítő lap).

A lant húros hangszer. Jellegzetessége, hogy húrjai egy húrhordozó és egy ahhoz csatlakozó rezonátortest között feszülnek a test tetőlapjával párhuzamos síkban.[1]

Vonós és pengetős lantok a Cantigas de Santa Maria 13. századi kéziratban

A gyakorlatban legtöbbször a nyakkal, fogólappal ellátott húros hangszereket nevezik lantnak, de hangszertani szempontból az efféle nyeles lantok mellett a lírák (járomlantok) és a Fekete-Afrikában elterjedt íjlantok („pluriarc”) is ebbe a kategóriába esnek. A lantok osztályába nem csak pengetős, de vonós hangszerek is tartoznak.

Szűkebb értelemben a nyugati lantot szokás lantnak nevezni, amely Európában a 13. századtól tűnt fel, majd a 16–17. században a nyugati zenekultúra nagyra becsült és sokoldalúan használt pengetős hangszere lett.

Felépítése, változatai szerkesztés

A lantot a hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozása az úgynevezett összetett kordofon hangszerek[2] kategóriájába sorolja, ami lényegében azt jelenti, hogy húrjai egy húrhordozó és egy azzal szerves kapcsolatban lévő rezonátortest között feszülnek. A lant mellett még ebbe a csoportba tartozik a hárfa és a hárfalant is. A lant megkülönböztető jegye, hogy húrjai párhuzamos síkban futnak a rezonátor tetőlapjával, míg a hárfa, hárfalant húrjainak síkja merőleges arra. A lant tetőlapja és a fölötte futó húrok között egy jellegzetes alkatrész, a húrláb teremt statikai és akusztikai kapcsolatot.

Íjlant szerkesztés

 
Bakuba íjlant, Kongó
 Bővebben: Íjlant

Az íjlant,[3] más néven pluriarc Közép-Afrikában elterjedt lantféleség. Egyetlen, fából készült dobozszerű rezonátorteste van, de minden húrjához egy-egy különálló, íjszerűen meghajlított rugalmas húrhordozó tartozik. E húrhordozók vagy a rezonátortestbe fúrt lyukakba illeszkednek, vagy a test hátlapjához vannak rögzítve. A húrok az íjszerű húrhordozók szabad végeitől a test átellenes végén keresztben lévő húrtartóhoz futnak. Afrikai nevei akam, kalangu, wambi.[1]

Járomlant szerkesztés

 Bővebben: Líra (hangszer)

A járomlant[4] közismertebb neve líra. Húrjai egyik vége a hangszertestből kinövő két szarvszerű nyúlvány között átvetett keresztrúdon van – hangolható módon – rögzítve, a másik vége a húrláb érintésével a testre szerelt húrtartóhoz csatlakozik. A test lehet dobozszerű felépítésű mint a görög kithara, vagy domború hátú, csészeformájú, bőrrel fedett, mint a khelüsz-líra esetében. Az ókor egyik legelterjedtebb húros hangszere volt, ma szórványosan Irakban, a Perzsa-öböl partján és főként Kelet-Afrikában található meg, mint például a kisszár vagy a begena.

Nyeles lant szerkesztés

A nyeles lant[5] napjainkban a legelterjedtebb lantféle, a mindennapi szóhasználatban legtöbbször ezt nevezik lantnak.

A nyeles lant húrhordozója egyetlen nyélszerű nyúlvány, a nyak, ami a hangszertesthez a hangszertető síkjában illeszkedik. A húrok egy behangoló apparátus közvetítésével a nyakhoz vagy az arra épült hangolófejhez vannak rögzítve, a nyak fölött a rezonátortesthez futnak, ahol a húrlábhoz, húrtartóhoz csatlakoznak. Az, hogy a húrok a nyak közelében helyezkednek el, lehetővé teszi, hogy lefogásukkal a zenész többféle hangmagasságot is képezhessen rajtuk.

A nyeles lant egyik fajtája, a nyárslant[6] rúdszerű nyaka teljesen vagy részben „felnyársalja” a testet, alsó vége húrtartóként szolgál. A nyakas lant[7] húrhordozó nyele a testből nő ki, nem hatol annak belsejébe. Más felosztás szerint léteznek hosszú nyakú illetve rövid nyakú lantok; az előbbi nyaka hosszabb, mint a teste, az utóbbié rövidebb.

A napjainkban széles körben használt húros hangszerek nagy része, például a hegedű, a gitár a nyeles lantok közé tartozik. A nyugati lant rövid nyakú lant. Hosszú nyakú lant például a tanbúr, a tambura, a baglama, a szitár, a dombra, a balalajka, a colascione.[8]

Típusai szerkesztés

A Sachs–Hornbostel-féle osztályozás alapján: [9]

321.3 nyeles lantok
a húrhordozó egyetlen nyélszerű nyúlvány 		321.31 nyárslantok
a nyél keresztülmegy a testen 		321.311 csésze-nyárslantok
a test csészealakú 		rebáb (félgömb alakú)
321.312 doboz-nyárslantok
a test dobozszerű 		maszinkó
321.313 cső-nyárslantok
a test egy cső 		erhu
321.32 nyaklantok
a nyél a testből indul ki 		321.321 csésze-nyaklantok
a test csészealakú 		úd, nyugati lant, baglama
321.322 doboz-nyaklantok
a test dobozszerű 		viola da gamba, hegedű, klasszikus gitár

Képek szerkesztés

Elterjedése, története szerkesztés

Mezopotámia szerkesztés

A legősibb ismert lantféleség, a járomlant Mezopotámiában a Kr. e. 4. évezredben tűnt fel, majd az ókori kelet és a görög-római civilizáció legnépszerűbb, nagy becsben tartott húros hangszere lett. Történetét a líra cikke tárgyalja. A nyeles lantok, különösen a rövid nyakú lantok színre lépése, elterjedése ehhez képest kései fejlemény a hangszertörténetben.

A nyeles lantok közül a hosszú nyakú lant jelent meg legkorábban, elsőként ugyancsak Mezopotámia területén. A hangszer egyes nézetek szerint nem-sémi hegyi- és lovasnépekhez, a kassúkhoz, azaz kasszitákhoz kapcsolható,[8] mások szerint nyugati sémi nomádok különböző csoportjaihoz, akik eredetileg a termékeny félhold belső peremének sztyeppéin, Szíria félsivatagos síkságain éltek.[10] Az ikonográfiában legkésőbb a Kr. e. 2. évezred elején tűnik fel, de egyes kutatók a Kr. e. 3. évezred végére datált pecsétnyomókon is felismerni vélik a hangszert.[11] A lant neve sumer nyelven pantur, ennek származékai lehetnek – metatézis útján – a perzsa tanbúr, az indiai tánpúra, az arab tunbur,[12] sőt közvetetten a magyar tambura is.

Egyiptom szerkesztés

Az ókori Egyiptomban a hosszú nyakú lant eleinte a XV–XVII. dinasztia ábrázolásain, a Kr. e. 18–16. században fordul elő szórványosan. A történettudomány az új hangszer elterjedését a Hükszoszok betörésével hozza kapcsolatba. Hivatásos zenészek csak Kr. e. 1500-tól kezdték használni, ettől kezdve a lant a lakomajelenetek gyakori szereplője.[8] Az egyiptomi lantábrázolásokon láthatók először hanglyukak, ezek két sorban szimmetrikusan helyezkednek el.[13]

Az egyiptomi lant teste többé vagy kevésbé hosszúkás formájú, fából van tálszerűen kifaragva, vagy teknős páncéljából készül. Tetőlapja kifeszített bőr membrán, néha hanglyukakkal ellátva. Nyárslant: az egyenes, rúdszerű nyak a bőr egy nyílásán, a bőr és a test között hatol be a test belsejébe, majd annak túlsó végéig nyúlik. A nyak csúcsát gyakran lúd- vagy kacsafejet formázó faragás díszíti. Két-három külön rögzített bélhúrja van, tartozéka még a zsinóron függő pengető. A hangszer általában vörös színű.[14]

Afrika szerkesztés

A napjainkban is használt nyugat-afrikai hosszú nyakú lantok sokban hasonlítanak az ókori egyiptomi lantokhoz. Hosszúkás, hajóformájú, fából kifaragott testük van, de ez néha készülhet tökhéjból vagy talált fémdobozból is. A tetőlap kifeszített bőr. Nyakuk beillesztése részben azonos az egyiptomi lantokéval: az egyenes, bundozatlan, rúdszerű nyak itt is a test és a bőr tetőlap között, a bőrön lévő nyíláson bújik be a hangszertestbe, viszont nem éri el a test túlsó végét. A nyakrúd vége itt is húrtartóként funkcionál, de nem a test alsó részén, hanem a tetőn vágott nyíláson keresztül érhető el. A húrláb vagy legyezőformájú, ez esetben közvetlenül a nyakrúd végén ül, vagy cilinder formájú, és a tetőlapon nyugszik.[15] Afrikai hosszú nyakú lantok nevei: ngoni, khalam, kontingo, gunbri.

 Lásd még: Ngoni

Görögök szerkesztés

Az ókori görögök legnépszerűbb húros hangszere a líra volt, de az írott forrásokban a Kr. e. 4. század közepétől vannak szórványos utalások nyeles lantokra is. A trikhordosz vagy trikhordon (’háromhúros’) hangszernevet Pollux Kr. u. 2. századi író egy bizonyos pandura nevű asszír zeneszerszámmal azonosítja, amely bizonyára nyeles lant lehetett. A Kr. e. 3. századtól a pandura mellett a pandurosz, phandurosz, pandurisz, pandurion hangszernevek is használatban voltak, ezek minden bizonnyal a sumer panturra vezethetők vissza. A Kr. e. 330 és Kr. e. 200 közötti időszakból néhány nyeles lanton játszó nőalakot ábrázoló terrakotta szobrocska is fennmaradt. Ezek egy részén olyan újszerű lantféle látható, melynek nyaka – a hosszú nyakú lantokétól eltérően – szervesen összesimul a mandulaformájú test elvékonyodó végével.[16]

 Lásd még: Pandura

Gandhára, Irán szerkesztés

A rövid nyakú lant, melynek jellemzője, hogy viszonylag rövid nyaka a test fokozatosan elvékonyodó végéből nő ki, feltehetőleg szintén ázsiai eredetű. Ilyen típusú hangszer ábrázolása az 1–5. században virágzó Gandhára szobrain, domborművein látható. A nagyjából a mai Afganisztán területén elhelyezkedő királyság kultúrája a hellenisztikus görög és az indiai művészet kettős hatása alatt fejlődött ki. A gandhárai lant teste körteformájú, a tetőre ragasztott húrtartója, és rövid nyaka végén oldalsó állású hangolókulcsai vannak. Három, négy vagy öt húrját pengetővel szólaltatják meg.

A szászánida Iránban használt barbat nevű lant szintén ilyen típusú. A barbatból származtatják mind a kínai pi-pát, mind az arab údot, mely utóbbi a nyugati lant közvetlen elődje.[17]

 Lásd még: Pi-pá és Úd

Európa szerkesztés

A kora középkori, 9–10. századi európai ábrázolásokon kétféle lant fedezhető fel: az egyiknek hosszú, bundozott nyaka, ásóformájú teste, két–három húrja van; a másik rövid, érintők nélküli nyaka palackformájú testben folytatódik, 4–7 alul rögzített húrral. Mindkét hangszernek hátsó vagy elülső állású hangolókulcsai vannak, pengetővel játszanak rajtuk. Minden bizonnyal közép-ázsiai eredetűek, nevük ismeretlen.[18]

A nyugati lant közvetlen elődje, az arab úd Európában először spanyol földön, a 10. század közepén jelenik meg, majd francia ábrázolásokon tűnik fel. A belőle kialakuló középkori lantnak kezdetben egy darab fából tálszerűen kifaragott teste volt és bundozatlan nyaka, majd a 15. századtól a szelvényezett test, a bundozott fogólap lett a jellemző. Hangolófeje élesen hátratört, hangolókulcsai oldalsó állásúak.[19] A húrok száma kezdetben négy, ami fokozatosan emelkedett, a 16. században lett hat húrpárja, ami később további húrpárokkal egészülhetett ki. A 17. században a 8–11 kórusos lantok is elterjedtek. A nyugati lantot szóló- és együttesjáték mellett continuo-hangszerként is alkalmazták.[20]

A guiterne is arab eredetű, a 14. században volt népszerű. Lapos, körte alakú, fából faragott teste folyamatosan megy át a nyakba, amely sarló alakú hangolófejben végződik. A későbbiekben felépítésében a lathoz hasonult, de négy húrpárját megőrizte. Ebből a hangszerből fejlődhettek ki a 17. századra a Mandörgen, mandor, mandora, mandola nevű lantfélék, majd a négy–hat húrpáros korai mandolin.[21] A guiterne nevét módosult formában a gitár örökölte.

A gitár hangszertanilag szintén az általános értelemben vett lantok közé tartozik. A nyugati lanthoz hasonlóan spanyol földről terjedt el Európában, eredete ismeretlen. Jellemzője a dobozszerű, középen elvékonyodó, karcsú test, az elkülönülő nyak. A fidula hangolófejét örökölte, a lanttól a tetőre ragasztott húrtartó-húrlábat, a központi hangnyílást, a húrozást vette át. A reneszánsz gitár négy, a barokk gitár öt húrpáros; a későbbiekben hat húrpárja lett, a 19. század elejétől hat szimpla húrja van.[22] A gitár akusztikus és elektronikus változatában is a mai nyugati kultúra legnépszerűbb pengetős hangszere.

A ciszter a 15. század elején, Itáliában jelent meg eredetileg cetera néven, majd citre, cittern, Zither neveken terjedt el Európa-szerte. Feltehetőleg a középkori citole-ból fejlődött ki. A gitárhoz hasonlóan dobozszerű teste van, de körteformájú, kávája lefelé keskenyedő. Középső hangnyílása, érintői, a fiduláéhoz hasonlóan mozdítható húrlába van. Négy, később hat fém húrpárral van felszerelve.[23]

 Lásd még: nyugati lant, guiterne és citole
 Lásd még: ciszter, mandolin és klasszikus gitár

Vonós hangszerek szerkesztés

 Bővebben: vonós hangszerek

A lantok vonóval való megszólaltatására a hangszertörténetben viszonylag későn került csak sor, az első adatok vonó használatára a 9. századból, Közép-Ázsiából valók. Európába a vonó a 10–11. században jutott el elsősorban Bizáncon keresztül, de az Észak-Afrikán, Spanyolországon vezető útvonal is szerepet kaphatott. A vonózás kelet felé is elterjedt, előbb Indiában, majd Kelet-Ázsiában.

Európában a legkorábbi vonós hangszerek a crwth-szerű vonós lírák mellett a fidulák voltak. Ez utóbbiak leszármazottai, a gambák, majd a hegedűcsalád tagjai a 16. századtól a nyugati műzene legfontosabb hangszereivé váltak. Keleten a vonós lantok legjellemzőbb típusa a bőr rezonánssal fedett, gömbölyű vagy csőszerű testű nyárshegedű, mint az arab rebáb vagy a kínai huqin (hu-csin) hangszercsalád tagjai. Ezek a maguk zenei világában viszonylag kisebb jelentőséget vívtak ki maguknak, mint európai rokonaik.

A vonós hangszereket Keleten mindig – napjainkban is – függőleges tartásban szólaltatták meg, a vonót úgy tartják, hogy a kéz tenyérrel kifelé fordul. Európában már a középkorban elterjedt az ellenkező – a mai csellójátékra hasonlító – tenyérrel befelé fordított kéztartás, és a függőleges tartás mellett a hangszernek – a mai hegedűjátékhoz hasonló – mellhez, vállhoz támasztása.[24]

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ a b Hornbostel–Sachs, i. m. 
  2. ↑ Hornbostel–Sachs, i. m.  szerint Zusammengesetzte Chordophone
  3. ↑ Hornbostel–Sachs, i. m.  szerint Bogenlauten
  4. ↑ Hornbostel–Sachs, i. m.  szerint Jochlauten oder Leiern
  5. ↑ Hornbostel–Sachs, i. m.  szerint Stiellauten
  6. ↑ Hornbostel–Sachs, i. m.  szerint Spiesslauten
  7. ↑ Hornbostel–Sachs, i. m.  szerint Halslauten
  8. ↑ a b c Brockhaus–Riemann, i. m. 385. o.
  9. ↑ Revision of the Hornbostel-Sachs Classification of Musical Instruments by the MIMO Consortium. [2017. november 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020)
  10. ↑ Turnbull, i. m. 63. o.
  11. ↑ Turnbull, i. m. 59. o. szerint a British Museumban 28806 és 89096 számon szereplő pecséthengereken
  12. ↑ te Nijenhuis, i. m. 82. o.
  13. ↑ Turnbull, i. m. 63, 64. o.
  14. ↑ Manniche, Lise. Ancient Egyptian Musical Instruments. Munich: Münchner Ägyptologische Studien (1975)  70. old.
  15. ↑ Charry, i. m. 122–126. o.
  16. ↑ West, Martin Litchfield. Ancient Greek Music. Oxford University Press (1992). ISBN 019-814-975-1  79–80. old.
  17. ↑ te Nijenhuis, i. m. 83, 84. o.
  18. ↑ van der Meer, i. m. 30. o.
  19. ↑ van der Meer, i. m. 31. o.
  20. ↑ Brockhaus–Riemann, i. m. 386. o.
  21. ↑ van der Meer, i. m. 31, 58, 122. o.
  22. ↑ van der Meer, i. m. 31, 32. o.
  23. ↑ van der Meer, i. m. 31, 58, 59. o.
  24. ↑ van der Meer, i. m. 37. o.

Források szerkesztés

  • Erich M. v., Hornbostel, Curt Sachs (1914). „Systematik der Musikinstrumente”. Zeitschrift für Ethnologie (46).  
  • Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. ISBN 963-330-543-8  
  • Turnbull, Harvey (1972). „The Origin of the Long-Necked Lute”. The Galpin Society Journal (25), 58–66. o.   Online[halott link]
  • te Nijenhuis, Emmie. Dattilam: a compendium of ancient Indian music. Brill Archive (1970) 
  • Charry, Eric S. Mande music: traditional and modern music of the Maninka and Mandinka of Western Africa. University of Chicago Press (2000) 
  • Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1 

További információk szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Lant&oldid=26900281”