Nyugat-Németország

Nyugat-Németországnak, a köznyelvben gyakran röviden NSZK-nak nevezték Németország nyugati felét a Németországi Szövetségi Köztársaság (más fordításban Német Szövetségi Köztársaság,, németül Bundesrepublik Deutschland, BRD) 1949-es megalakulása (május 23.) és 1990-es kibővülése (október 3.) között.

Német Szövetségi Köztársaság
Bundesrepublik Deutschland 1949. május 23. – 1990. október 3. (jogilag nem szűnt meg, a keleti tartományok csatlakozásával kibővült)
Németország címere Németország zászlaja
Nyugat-Németország
Nemzeti himnusz: Das Lied der Deutschen
Általános adatok
Fővárosa	Bonn
Terület	248 844 km²
Népesség	63,254,000 (1990) fő
Hivatalos nyelvek	német
Pénznem	Német márka (DEM)
Kormányzat
Államforma	Szövetségi Köztársaság
Államfő	Szövetségi elnök Theodor Heuss (1949–1959) Heinrich Lübke (1959–1969) Gustav Heinemann (1969–1974) Walter Scheel (1974–1979) Karl Carstens (1979–1984) Richard von Weizsäcker (1984–1994)
Kormányfő	Szövetségi kancellár Konrad Adenauer (1949–1963) Ludwig Erhard (1963–1966) Kurt Georg Kiesinger (1966-1969) Willy Brandt (1969-1974) Helmut Schmidt (1974-1982) Helmut Kohl (1982-1990)
A Wikimédia Commons tartalmaz Német Szövetségi Köztársaság témájú médiaállományokat.

A második világháború után Németországot a négy győztes nagyhatalom megszállási övezetekre osztotta, és 18 tartományt hoztak létre. A három nyugati megszállási övezetben lévő 12 tartomány hozta létre 1949-ben az NSZK-t, melynek fővárosa Bonn lett, majd ez után nem sokkal a szovjet megszállás alatt álló öt tartományból és Berlin szovjet zónájából megalakult a Német Demokratikus Köztársaság (NDK, Kelet-Németország), ahol 1952-ben megszüntették a tartományokat. Végül Berlin három nyugati megszállási övezetéből létrejött a különleges nemzetközi jogállással rendelkező Nyugat-Berlin.

1990-ben az NDK megszűnt, területén újra megalakultak az 1952-ben megszűnt tartományok, Berlin pedig újraegyesült, és e hat tartomány csatlakozott a Németországi Szövetségi Köztársasághoz. Az NSZK tehát a folytonosságát nem veszítette el, de az állam köznyelvi elnevezésében a megosztottságot kifejező jelző értelmét veszítette, ezért a mai Németországra már ritkán használják.

Történelmi háttér

Megszállási övezetek Németországban 1947-ben. A Lengyelországhoz és a Szovjetunióhoz csatolt keleti területek világos színnel vannak jelölve. A Saar-vidék francia protektorátus lett. Berlint a szövetségesek szintén négy megszállási övezetre osztották.

Szövetséges döntések a háború végén

1945 tavaszán, a Harmadik Birodalom, azaz a náci Németország kapitulációjával Európában befejeződött a második világháború. A győztes szövetséges hatalmak, Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió már korábban, 1945 februárjában Jaltában tárgyalássorozatot kezdtek a háború lezárását követő világpolitikai rendezésekről és ezen a konferencián született döntés arról is, hogy Németországot a legyőzését követően négyhatalmi megszállás alá kell vonni.

Találkozási vonal

A szovjet erők keletről, a többi szövetséges nyugatról egymás felé közelítve tolták előre a frontokat és morzsolták fel a német ellenállást, majd 1945. április 25-én Torgaunál az amerikai és a szovjet egységek találkozásával elkezdődött a frontvonalak összezárulása. A találkozási vonal (angol kifejezéssel "line of contact") jelentette Németországon belül azoknak a területeknek a határát, amelyeket az előrenyomuló szövetséges erők elfoglaltak.

Megszállási övezetek

A négyhatalmi megszállás a négy hatalom megszállási övezeteinek (zónáinak) kialakítását jelentette, amelyek viszont nem a frontvonalak találkozási vonala mentén, hanem az egyes német tartományok eredeti határait követve történt. Így a zónák kialakítása 1945 nyarán jelentős csapatmozgásokkal járt, mert a nyugati és a szovjet csapatoknak is kölcsönösen át kellett adniuk egyes területeket. A felosztás eredménye végül a négy zóna lett, az alábbiak szerint:

	brit zóna	amerikai zóna	francia zóna	szovjet zóna
megszállt területek	Schleswig-Holstein, Hamburg, Alsó-Szászország, Észak-Rajna-Vesztfália	Bajorország, Hessen, Württemberg-Baden, Bréma	Baden, Rajna-vidék-Pfalz, Württemberg-Hohenzollern, Saar-vidék	Türingia, Szászország, Szász-Anhalt, Brandenburg, Mecklenburg-Elő-Pomeránia
parancsnokság helye	Bad Oeynhausen	Frankfurt am Main	Baden-Baden	Berlin-Karlshorst

Berlin felosztása

Noha Berlin mélyen a szovjet megszállási övezetben helyezkedett el, a szövetségesek döntése értelmében a várost külön négyhatalmi megszállási területre, ún. szektorokra osztották fel, az egyes kerületek határai mentén, az alábbiak szerint:

	brit szektor	amerikai szektor	francia szektor	szovjet szektor
városrész	nyugati-középső	déli-középső	északi	keleti
megszállt kerületek	Tiergarten, Charlottenburg–Wilmersdorf, Spandau	Kreuzberg, Neukölln, Tempelhof, Schöneberg, Steglitz, Zehlendorf	Reinickendorf, Wedding	Mitte, Prenzlauer Berg, Friedrichshain, Pankow, Weissensee, Lichtenberg, Treptow, Köpenick, Marzahn (1979-től), Hohenschönhausen (1985-től), Hellersdorf (1986-tól)
szektor érdekességek	ebbe a szektorba került a Reichstag és a híres spandaui börtön	ebben a szektorban volt a Nyugat-Berlint sújtó szovjet blokád idején kialakított légihíd bázisa (a tempelhofi katonai repülőtér), a keletnémetek számára torzítatlan híreket szolgáltató RIAS rádióállomás és a híres Checkpoint Charlie ellenőrzőpont.	- -	ide került a város híres főútja, az Unter den Linden, a végén álló, a város jelképét jelentő Brandenburgi kapuval, valamint a tőle nem messze fekvő náci kormányzati épületekkel és a Hitler utolsó menedékét jelentő bunkerrel együtt

A zónahatárok megszilárdulása

Nevezetesek voltak a NATO fonetikus ábécéből ismert kódokkal jelölt brit és amerikai ellenőrzőpontok, mint például a Helmstedt-Marienborn melletti Checkpoint Alpha, a szovjet zóna és Berlin amerikai szektora határán, Dreilindennél létesített Checkpoint Bravo vagy a legismertebb, a berlini amerikai és szovjet szektorok határán fekvő Checkpoint Charlie.

A zónákban a háború utáni kaotikus állapotok rendezése, a rendfenntartás, a nácitlanítási eljárások, az ellátás és az újjáépítés megszervezése az adott zónák katonai erőinek feladata volt. A rendfenntartás érdekében a hatóságok a zónák találkozásainál zónahatárokat alakítottak ki, amelyek a terepen kezdetleges drótkerítések, a közlekedési útvonalak metszésében pedig ellenőrzőpontok (checkpointok) felállítását jelentette. Az ellenőrzőpontok kezdetben a civil és a katonai forgalmat egyaránt ellenőrizték, a későbbiekben feladatuk a katonai forgalom ellenőrzésére korlátozódott.

A megszálló szovjet erők atrocitásai és a szovjet zónában mutatkozó ellátási zavarok miatt a német lakosságból sokan igyekeztek átköltözni a nyugati zónákba. A nyugati zónák parancsnokságai ennek a tendenciának nem örültek túlságosan, mert a saját lakosságuk ellátása is nagy erőfeszítéseket igényelt. A szovjet hatóságok viszont kezdetben nem csak eltűrték, de egyenesen támogatták a lakosság nyugati migrációját, abból az egyszerű meggondolásból kiindulva, hogy a távozók csökkentik a szovjet irányításra nehezedő ellátási terheket (ez a hozzáállás a későbbiekben természetesen az ellenkezőjére fordult).

A szovjet és a nyugati zónák közti zónahatárokon eközben fokozódott a feszültség: a nemkívánatos polgári migráció mellett gyakoriak voltak a szovjet erők oldaláról történő fegyveres, járműves határsértések és az ezeket követő, a zónahatárok mentén fekvő, nyugati övezetekbe tartozó települések elleni rablótámadások. Mindezek következtében és az időközben megváltozott szovjet nézőpont és igény miatt, 1946-ban a szövetségesek a szovjet és a nyugati zónák határát lezárták, és az átmenő forgalmat zónaközi közlekedési engedélyekhez kötötték.

Bizóna és Trizóna

1946-ban, a hidegháború hajnalán fokozódó ütemben kezdett megromlani a háborús szövetségesek közti politikai viszony. Ennek a folyamatnak az egyik elemeként ebben az évben a Szovjetunió leállította a szovjet zónából a nyugati zónákba irányuló mezőgazdasági terményszállítást, amit amerikai oldalról a Ruhr-vidékről a szovjet zónába irányuló korábbi termékszállítások és ipari üzemáttelepítések leállításának válaszlépése követett. A Szovjetunió ezután felerősítette Amerika-ellenes propagandáját és igyekezett akadályokat gördíteni a négyhatalmi megszállás közös adminisztrációs munkájának útjába.

A nyugati megszálló hatalmak ezt követően igyekeztek szorosabbra fonni az egymás közti együttműködést. 1946. július 23-án eltöröltek minden forgalmi korlátozást a brit és az amerikai zóna között és a két övezetet az év végén gazdaságilag is egybevonták. Az így létrejött új adminisztratív egység a "két zóna" kifejezés alapján a Bizónia (Bizone) nevet kapta, amely a francia fél csatlakozását (1948) követően Trizónia névre változott.

A két német állam megszületése

De Gaulle francia elnök és Adenauer német kancellár találkozója 1961-ben Kölnben. A két ország második világháború utáni megbékélése teremtette meg az Európai Unió alapját

Az egyre erősebb nyugati-szovjet ellentéteket a gazdasági nehézségek és az ezek kivédésére tett intézkedések is kiélezték. Trizóniában a hiperinflációval fenyegető gazdasági mélyrepülést 1948. június 21-én a német márka bevezetésével állították meg. Ezt a lépést a Szovjetunió gazdasági támadásnak fogta fel és a német márka nyugat-berlini bevezetését követően azonnal elzárta a Trizóniát Nyugat-Berlinnel összekötő vasúti, közúti és vízi útvonalakat (berlini blokád), hogy ezzel kikényszerítse a nyugat-berlini szektorok élelmiszerrel és üzemanyaggal a szovjet zónából történő ellátását, amely a szovjet befolyás és ellenőrzés kiterjesztését jelentette volna ezekre a szektorokra. A válságot a nyugati erők sikeres légihíddal védték ki, amelynek eredményeként a szovjet blokád később kifulladt, viszont az új nyugatnémet valuta beáramlása elleni védekezésül a szovjet zónában bevezették a keletnémet márkát.

A két, párhuzamosan bevezetett valutareform felgyorsította Németország kettészakadását. 1949. május 23-án Trizóniából hivatalosan is megalakult a nyugati többpárti demokráciát követő Német Szövetségi Köztársaság, 1949. október 7-én pedig a szovjet zónából Német Demokratikus Köztársaság néven szocialista ország alakult. Ez utóbbiból a fokozódó politikai és gazdasági problémák miatt egyre többen vándoroltak az NSZK-ba, ami ellen az NDK az 1950-es években a belnémet határ keleti oldalán a vasfüggöny ottani szakaszának egyre áthatolhatatlanabbá tételével, 1961-ben pedig a nyugatra távozás utolsó lehetőségeként számon tartott, még nyitott berlini szektorhatárok lezárásával (a berlini fal felhúzásával) védekezett.

Gazdasági fejlődés

Nyaralás, táskarádió, személygépkocsi: a „gazdasági csoda” eredményei

Az évek során Nyugat-Németországban gazdasági és társadalmi fejlődés vette kezdetét. 1951-ben Franciaországgal, Olaszországgal, és a Benelux államokkal közösen az NSZK megalapítja az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK), az Európai Unió elődjét, majd később az Európai Uniót, amihez később számos ország csatlakozott.

A Marshall-terv segítségével talpra állított gazdaság, a piacgazdasági viszonyok és a kereskedelem megélénkülése révén az NSZK hamarosan a gazdag, jóléti nyugat-európai államok sorába emelkedett.

Belpolitika, pártok, problémák

Kancellárok

• Konrad Adenauer (1949. szeptember 15. – 1963. október 16., CDU)
• Ludwig Erhard (1963. október 16. – 1966. december 1., CDU)
• Kurt Georg Kiesinger (1966. december 1. – 1969. október 21., CDU)
• Willy Brandt (1969. október 21. – 1974. május 7., SPD)
• Helmut Schmidt (1974. május 16.– 1982. október 1., SPD)
• Helmut Kohl (1982. október 1. – 1990. október 3., CDU)

Források

• Earl F. Ziemke: The U.S. Army in the occupation of Germany 1944-1946, Center of Military History, US.Army, Washington DC, 1990. @ GlobalSecurity.org