Wikipédia

Pamela Cecile Rasmussen

amerikai ornitológusnő

Pamela Cecile Rasmussen (1959. október 16.–) amerikai ornitológusnő, az ázsiai madarak szakértője. Korábban a Washington D.C.-ben levő Smithsonian Intézet (Smithsonian Institution) társkutatója volt, majd a Michigan Egyetem (Michigan State University) tanára lett. Ezenkívül az Amerikai Egyesült Államokban, valamint az Egyesült Királyságban több neves kutatóintézettel is ápol és tart fent szakmai kapcsolatot.

Pamela C. Rasmussen
Életrajzi adatok
Született1959. október 16. (64 éves)
Ismeretes mint
Állampolgárságamerikai
Iskolái
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény		Walla Walla Egyetem
Pályafutása
Kutatási területornitológia
Tudományos fokozatPhD (1990)
Szakintézeti tagságSmithsonian Institution
Michigan State University
Hatással voltSidney Dillon Ripley
A Wikimédia Commons tartalmaz Pamela C. Rasmussen témájú médiaállományokat.

Rasmussen a korai munkáiban a dél-amerikai tengeri madarakat és az észak-amerikai fosszilis madarakat kutatta. Később az ázsiai madarakra specializálódott; eme tevékenysége során több új fajt írt le, míg a korábban mások által leírt madarak esetében tisztázta a rendszertani besorolásukat. Ilyenféle átsorolásokat főleg a pápaszemesmadár-félék (Zosteropidae) és a bagolyalakúak (Strigiformes) között hajtott végre. Mostanában pedig – sok más kollégájával együtt – olyan világszintű kutatásban vesz részt, mely a globális biodiverzitásban keres mintákat. Továbbá az ázsiai óvilági keselyűformák (Aegypiinae) taxonómiai átrendezését is elvégezte.

Ő a 2005-ben kiadott „Birds of South Asia: The Ripley Guide” című mű főszerkesztője. Ez a madárkalauz azért jobb a korábbiaknál, mert nagyobb előfordulási területről, több madárfajt mutat be és pontosabban. A könyv megírásához sok múzeumi madárpéldányt és iratot vizsgált meg, illetve kutatott át. Ekkor vette észre, hogy milyen nagy mérvű a múzeumokban az eltulajdonítás, a mások által gyűjtött példányok sajátként történő bemutatása, továbbá azt is nyilvánosságra hozta, hogy a híres angol ezredes és ornitológus, Richard Meinertzhagen sem vetette meg a hamis iratok előállítását.

Korai évei és karrierje szerkesztés

Pamela Rasmussen anyja, Helen Rasmussen tagja a Hetednapi Adventista Egyháznak, apja, Chester Murray Rasmussen pedig orvos. Az apja elhagyta családját, mikor Pamela Rasmussen és lánytestvérei még kicsik voltak. Az érdeklődése a madarak iránt akkor kezdődött, amikor anyja megvette neki Oliver Austin ornitológus által írt „Birds of the World” című könyvet. Innentől kezdve Rasmussen, ha választhatott az ajándékok terén, mindig a madaras könyveket választotta.[1]

1983-ban, a Washington állam délkeleti részén levő, adventista kapcsolatú Walla Walla Egyetemen (Walla Walla University) sikeresen államvizsgázott. 1990-ben a Kansas Egyetemen (University of Kansas) megszerezte a doktori címét (Ph.D.). A Kansas Egyetemen a fő témája a Phalacrocorax madárnembe tartozó, úgynevezett kékszemű kárókatonák, azaz a Leucocarbo alnem fajai voltak.[2][3] Szintén itt kapcsolatba került az evolúciós elmélettel, melyről nem volt alkalma tanulni a Walla Walla Egyetemen.[1][4]

Rasmussen a Michigan Egyetemnél zoológiai vendég-segédprofesszor, valamint az egyetem múzeumának a segédkurátora az emlősök és madarak részlegnél. A Michigan Egyetem előtt a híres amerikai ornitológussal, Sidney Dillon Ripley-vel dolgozott együtt a Smithsonian Intézetben. P. C. Rasmussen tagja az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union; AOU), mely egyesület a madarak rendszerezésével és megnevezésével foglalkozik. Szintén tagja a Tring székhelyű londoni Természettudományi Múzeum madártani csoportjának. A Brit Madarászok Egyesülete (British Ornithologists' Union; BOU) által kiadott tudományos magazinnak, az „Ibis”-nek az egyik társszerkesztője.[4] Pamela Rasmussen Dr. Michael D. Gottfried felesége; Gottfried a Michigan Egyetemen belül a paleontológiai részleg kurátora, a geológiai részleg társprofesszora, valamint az általános tudományokba való integrációs központ igazgatója.[5]

Kutatásainak fénypontjai szerkesztés

A dél-amerikai tengeri madarak szerkesztés

Munkásságának első éveiben a dél-amerikai tengeri madarak, főleg a patagóniai kárókatonák rendszerezésének, ökológiájának és viselkedésének a kutatásával foglalkozott. A kékszemű kárókatona (Phalacrocorax atriceps), a királykormorán (Phalacrocorax carunculatus) és a vöröslábú kárókatona (Phalacrocorax gaimardi) fajokon belül a fiatal példányok közti tollazat változatokat kutatta.[6][7] A tollakat és viselkedési mintákat felhasználva Rasmussen a királykormorán és a kékszemű kárókatona közti kapcsolatokat figyelte meg.[8][9][10] Továbbá átírta a brazil kárókatona (Phalacrocorax brasilianus) halászati szokásairól addig ismert információkat.[11]

Az ázsiai madarak szerkesztés

 
1891-ből származó festmény az erdei kuvikról. Ezt a bagolyfélét Rasmussen 1997-ben újra felfedezte

A múzeumi kutatásai során négy új madárfajt írt le. 1998-ban: nikobári füleskuvik (Otus alius),[12] és Sangihe-szigeti füleskuvik (Otus collari),[13] míg 1999-ben fahéjszínű héjabagoly (Ninox ios) a Celebesz egyik endemikus madara,[14] és 2000-ben a Bradypterus alishanensist írta le.[15] Újra felfedezte a nyugat-indiai erdei kuvikot (Athene blewitti), melyet utoljára 1884-ben láttak, így kihaltnak hitték.[16][17] Ezt a kuvikfajt S. Dillon Ripley, Salim Ali, indiai ornitológus és természettudós, valamint sokan mások is keresték, azonban ők kutatásaikat Richard Meinertzhagen hamis irataira alapozták.[18][19] 1997 novemberében, Rasmussen és a New Yorkban levő American Museum of Natural History (Amerikai Természetrajzi Múzeum; AMNH) dolgozója, Ben King, 10 sikertelen napot töltöttek két kelet-indiai helységben, mígnem nyugatra terelődött a figyelmük. Itt King észrevett egy kisméretű, pettyezett, rövid farktollú baglyot, melynek nagyjából fehéren tollazott lábai és óriás karmai voltak. Rasmussen pedig megerősítette, hogy ez a példány tényleg a célfajhoz tartozik; ezek után pedig lefilmezte és lefényképezte a madarat.[19]

Kollégáival együtt pontosította az indonéziai pápaszemesmadarak rendszertani besorolását, például: a Sangihe-szigeti pápaszemesmadár (Zosterops nehrkorni) taxont kivonta a Nehrkorn-pápaszemesmadárból (Zosterops atrifrons) és a Seram-szigeti pápaszemesmadár (Zosterops stalkeri) nevűt az új-guineai pápaszemesmadárból (Zosterops minor).[20] Továbbá megerősítette a Srí Lanka-i ornitológus, Deepal Warakagoda felfedezését, a szerenádozó füleskuviknak (Otus thilohoffmanni) a létezését.[21]

 
2008-ban Rasmussen és kollégái felfedezték a Zosterops somadikartai nevű madárfajt

A császárfácán Vietnám és Laosz erdeinek egy igen ritka madara. Azonban P. C. Rasmussen és kollégái az alaktant, a hibridizációs kísérleteket és a DNS-vizsgálatokat felhasználva megmutatták, hogy a császárfácán nem is egy súlyosan veszélyeztetett madárfaj, hanem e térségekben honos annami fácán (Lophura hatinhensis) és ezüstfácán (Lophura nycthemera) természetes hibrid állománya.[22]

Egy 2008-as írásában úgy tűnik, hogy visszatért a pápaszemesmadarak rendszertanához; hiszen leírta az Indonéziához tartozó Togian-szigeteken endemikus Togian-szigeteki pápaszemesmadár (Zosterops somadikartai) nevű pápaszemesmadarat. Ez a faj a többi rokonától abban tér el, hogy a szeme körül hiányzik a fehér gyűrűzés, mely e madárcsaládnak a névadója.[23] P. C. Rasmussen szerint ez a madár nemcsak a szemgyűrű hiányában, hanem éneklésében is különbözőik a nembéli rokonaitól, hiszen éneke magasabb és frekvenciája kevésbé változatos.[23]

Pamela Rasmussen érdeklődése az ázsiai madarak iránt nemcsak a leírásukban és megfigyelésükben nyilvánul meg, hanem a védelmükben is. Fajokat megmentő projektekben is részt vesz. Indiában és Dél-Ázsiában, két Gyps-faj, a bengál keselyű (Gyps bengalensis) és a hosszúcsőrű keselyű (Gyps indicus) 99%-os állománycsökkenést szenvedett az úgynevezett diklofenákmérgezések által. Ezzel a szerrel az állatorvosok a háziállatokat, főleg a szarvasmarhákat oltották be, de amikor az állat elpusztul, a keselyűk „takarítják fel”; azonban ekkor kezdődik a baj, mivel a diklofenák veseelégtelenséget okoz e madaraknál.[24][25] Az ornitológusnő bebizonyította, hogy a korábban hosszúcsőrű keselyűnek vélt keskenycsőrű keselyű (Gyps tenuirostris), valójában egy különálló fajt képez. Ez igen fontos felfedezés, mivel a fogságban való szaporító programok keretében így elkerülendő az amúgy is veszélyeztetett keselyűfajok hibridizációja, amely szintén rontott volna a helyzetükön.[26]

Biodiverzitás szerkesztés

 
P. C. Rasmussen új, önálló fajt vont ki a hosszúcsőrű keselyűből

2005-ben Rasmussen részt vett egy olyan nagymérvű, nemzetközi kutatásban, melyben a világ több kutatóintézete is részt vett, a Föld legfajgazdagabb pontjainak a feltárásában. Ennek a közreműködésnek az élőhelyek megőrzése volt a célja. Ebben a kutatásban három fő kritériumot tartottak szem előtt: a fajgazdagságot, ezekből a fajokból hány veszélyeztetett, valamint egyes helyeken hányan endemikusak. Azonban az eredmények nem mindig az elvárt fajgazdag helyeket mutatták. Egyes kritériumok nem találkoztak az elvárt előfordulási területtel. A feltárt területekből csak 2,5% teljesítette a biodiverzitás három kritériumát; 80%-ában csak az egyik kritérium volt megtalálható. Mindegyik kritérium csak 24%-nál kevesebb magyarázatot adott a többi tényező változásának megértéséhez; ami azt jelenti, hogy még egyetlenegy taxonómiai osztályon belül is különböző mechanizmusok vannak a sokféleség eredetéhez és fenntartásához. Ebből kifolyólag a különböző fajgazdag területek nagyban eltérnek egymástól, emiatt különbözőképen kellene védelmezni.[27]

Rasmussen újabban további nagymérvű, intézetek közötti közreműködésre összpontosít, melyben újabb fajgazdag helyek felkutatása és feltárása lenne a cél. Felmérve a különböző fajok állománynagyságát és azoknak az előfordulási területét, rájöttek, hogy téves volt az a vélemény, miszerint egy adott faj elterjedése jóval kisebb a mérsékelt övön, mint a trópuson;[28] bár ez az északi félgömb északibb részein valamelyest igaz, viszont a déli félgömbön érvénytelen.[29] Az ember által kiirtott, illetve a végveszélyben levő fajok esetében elsősorban maga az ember a felelős, az általa módosított élőhelyek csak másodlagos tényezőként működnek közre.[30] Ha összehasonlítjuk a különböző ritka és veszélyeztetett gerincesek, mint például az emlősök, kétéltűek és madarak elterjedését, rájövünk, hogy különböző mintákat mutatnak, azaz a védett területeket nem lehet egységesen létrehozni, vagyis az ember hiába jelöl ki egy adott védett területet, ha azt csak kevés faj fogja élvezni.[31]

Egyéb munkái között, melyet kollégáival írt meg, az energia elérhetőségének fontossága is szerepel.[32][33] A 2007-ben kiadott írásában az emberi tevékenységek következtében az eddigi globális mintákat felfordítja az a tény, melyben a nagy előfordulási területtel rendelkező fajok még nagyobb területre tesznek szert a kevésbé elterjedt fajok rovására. Ez az írás más munkáinak a kiegészítője, és segít megérteni azt, hogy a szárazföldi biodiverzitás miként változik egy adott kontinensen belül, illetve több kontinens között.[34]

Zooarcheológia szerkesztés

Miközben a Delaware államban levő Cheswold város mellett autópályát építettek, munkások 11 töredékes maradványra bukkantak. A maradványok meghatározatlan fosszilis madarakhoz tartoztak. A kövületeket P. C. Rasmussen azonosította; köztük egy kisebb búvárféle, kis sirályszerű madár és öt darab szulaféle, melyek valószínűleg a miocén korban elterjedt Morus loxostylus-t képviselik. A Delaware-ban felfedezett madarak fajai már ismertek voltak, egy marylandi, Chesapeake-öböl part menti lelőhelyről. Ez pedig azt jelentheti, hogy e példányok életében egy nagyobb öböl részben fedte Delaware állam területét.[35]

Rasmussen részt vett az Észak-Karolina államban levő miocén és pliocén kori fosszilis madarak átvizsgálásában. Az átvizsgálás során a következő újabb fajokat fedezték fel: a kora miocén kori búvárfélét – Colymboides minutus –, néhány récét, egy tarajos csért, mely igen hasonlít a ma élő királycsérre (Thalasseus maxima), a Corvus madárnem egyik fosszilis képviselőjére, valamint néhány énekesmadárra. A kutatásból az is kitudódott, hogy a miocén kori madarak már nagyon hasonlítottak a mai modern megfelelőikre; viszont olyanokat is találtak, melyeknek besorolása a mai csoportokba nem könnyű dolog.[36]

„Birds of South Asia” szerkesztés

1992-ben P. C. Rasmussen a Smithsonian korábbi titkárjának, Sidney Dillon Ripley-nek lett az asszisztense. Ripley terve az volt, készít egy mindent átfedő kalauzt Dél-Ázsia madarairól. Azonban röviddel e projekt elkezdése után Ripley megbetegedett és Rasmussen vette át a projekt vezetését. Ő és John C. Anderton, amerikai ornitológus és festő megalkották a „Birds of South Asia: The Ripley Guide” című madárkalauzt, mely két kötetből áll és az Indiai szubkontinens madarait foglalja össze. Ez volt az első kalauz, mely e térségből madárhangfelvételekről pontos leírásokat is tartalmazott. Az első kötetben 180 keretben több mint 3400 madárábrázolás van, ezek mellett pedig több mint 1450 színes térkép is található. A második kötetben különböző példányok adatairól számol be, továbbá segít meghatározni őket, a veszélyeztetettségüket, az előfordulási területüket és a viselkedésüket. A madárhangok valódi felvételekről vannak leírva; számuk több mint 1000.[37]

Ebben a kalauzban megtalálható az az 1508 madárfaj, mely abban az időben előfordult Indiában, Bangladesben, Pakisztánban, Nepálban, Bhutánban, a Maldív-szigeteken, a Chagos-szigeteken és Afganisztánban. Rövid leírás 85 feltételezett és 67 „talán”-fajról is készült. A „Birds of South Asia” című kalauzban az előfordulási területek majdnem teljesen a múzeumokban található leírásokon alapulnak. E hatalmas munka során több új fajt is leírtak, úgyhogy egyes fajok alfajait önálló faji szintre emelték, továbbá más fajok elterjedését megnövelték azzal, hogy Afganisztánt is felmérték.[37] Egy 2000-es tanulmány szerint a csóka (Corvus monedula) és a többi Corvus-faj között nagyobb a genetikai különbség, mint e madárnem más tagjai között.[38] Ennek a tanulmánynak a következtében 2005-ben Pamela Cecile Rasmussen, a kalauz főszerkesztője, Pallast követve visszaállította a Coloeus taxont nemi szintre, belehelyezve a csókát és annak legközelebbi rokonát, az örvös csókát (Corvus dauuricus/Coloeus dauuricus).[39] Rasmussen újrarendszerezését 1982-ben megelőzte egy másik ornitológus, a német Hans Edmund Wolters.[40]

Rasmussen és Anderton több, ugyanabba a fajba sorolt madarat szétválasztott, a vikarizmusra avagy fajhelyettesítésre hivatkozva – a fajfejlődés (speciáció) azon változata, amikor valamilyen közös ős leszármazottai különböző földrajzi területeket vagy különböző jellegű élőhelyeket elfoglalva és azokhoz alkalmazkodva alakulnak más-más fajokká. Ezek a vikarizáló avagy vikariáns fajok. Eme ornitológusok észrevételeit és újításait korábban más ornitológusok más könyvekben is hangoztattak, azonban nem tudtak bizonyítékot szolgáltatni állításaikhoz. 2008-ban Nigel Collar és John Pilgrim az ázsiai madarak szakértői átvizsgálták Rasmussen és Anderton állításait, felvetve, hogy ezeket mások is elmondták és az állítások több igazolást követelnek.[41]

Habár ez a kalauz az ornitológiai sajtóban főleg dicséreteket kapott, vannak, akik kritizálják is.[42][43] Ilyen például Peter Kennerley író és az ázsiai madarak egyik szakértője,[44] aki úgy véli, hogy az ábrázolások túl kicsik, vagy technikailag nem helyesek. Szerinte az is hiba, hogy a megjelenési, illetve az előfordulási leírások túlságosan régi, kikopott múzeumi példányok leírásán és amatőr madarászok utazásain alapszanak – vagyis senki sem ment ki a terepre felmérni e madarak jelenlegi helyzetét. Sőt azt is szemre hányja, hogy egyes taxonómiai meghatározások találomra tett választásokon múltak, és nem lettek alátámasztva elismert, kiadott írásokkal.[45]

A Meinertzhagen-féle hamisítástól – melyet a következő szakaszban tárgyalunk –, és S. Dillon Ripley halálától eltekintve, a „Birds of South Asia” című kalauznak azt is felhányják, hogy a mianmari utazás során elveszett az addigi elterjedési területekről készült főadatbázis, továbbá a begyűjtött példányok bőrei nem voltak megfelelően tartósítva. A kalauz készítésének további nehézségei: a különböző források egyeztetése, az ábrázolások és térképek elkészítésének késése, valamint a pontos adatok begyűjtése olyan helyekről, melyek „bonyolultnak” bizonyultak – Asszám, Arunácsal Prades, Banglades és Afganisztán. Az Andamán- és Nikobár-szigetek madárvilágának a pontos taxonómiai és veszélyeztetettségi státuszának a meghatározása is igazi kihívásokkal volt teli.[46]

Egy 2005-ben kiadott írásában Rasmussen azt állítja, hogy e kalauz az átrendezett taxonómiáival és szétválasztott fajaival nagyobb fajmegőrző törődést vont maga után; de azt is, hogy Dél-Ázsiának a fajgazdagsága határos, és innen kifolyólag a védelmezési hatás csak mérsékelt. E térség madárvilágának a 6%-a feltételezhetően veszélyeztetett volt, a kalauzban ez az érték körülbelül 7%-ra nőtt.[47]

A Meinertzhagen-féle hamisítás szerkesztés

 Bővebben: Richard Meinertzhagen
Videó egy Cyornis banyumas-ról, melyről Meinertzhagen hamis adatokat írt[46]

Pamela C. Rasmussen feltárta Richard Meinertzhagen brit ezredes, ornitológus és madártetű-szakértő hamisításainak igazi mértékét. Meinertzhagen 1967-ben halt meg, de élete során számos taxonómiai és egyéb madártani szakmunkát adott ki, továbbá hatalmas madár- és madártetű gyűjteménnyel rendelkezett. Az egyik legnagyobb brit ornitológusnak tartották. Az 1990-es évek elején Alan Knox – szintén brit ornitológus –, átvizsgálta a Tringban lévő Walter Rothschild Zoológiai Múzeumban őrzött Meinertzhagen madárgyűjteményt, és nagymértékű hamisításokba botlott. Knox ezt írta: „Meinertzhagen ellopta a legjobb példányokat más gyűjtők gyűjteményeiből, és hamis adatokkal ellátva saját gyűjtésének tüntette fel őket”. Az általa saját gyűjtésként feltüntetett példányok hiányoznak például a londoni Természettudományi Múzeum Hugh Whistler-féle gyűjteményéből.[48]

A „Birds of South Asia” című madárkalauz elkészítéséhez Rasmussen több tízezer múzeumi madárpéldányt vizsgált át; múzeumi példányokat, mert az elhunyt S. Dillon Ripley – a projekt kezdeményezője – eme intézményekbeli gyűjteményekre akarta alapozni munkáját. A londoni Természettudományi Múzeumnak (Natural History Museum) dolgozó Robert Prys-Jones-szal együtt Rasmussen bemutatta, hogy a Meinertzhagen-féle több tízéves hamisítás nagyobb mértékű, mint azt korábban gondolták.[49] A 20 000 madárpéldányból sokat újracímkéztek és visszaszolgáltattak a korábbi tulajdonosoknak, illetve egyeseket újra kellett kitömni, elkészíteni. A hamisított iratok késleltették az erdei kuvik (Athene blewitti) – melyet kihaltnak véltek – újrafelfedezését, mivel a korábbi kutatások mind Meinertzhagen hamis feljegyzésein alapultak. Rasmussen sikeres expedíciója során nem kutatott eme hamis feljegyzések szerint, hanem azokon a helyeken keresett, ahonnan valós példányokról szóló beszámolók érkeztek.[50]

Meinertzhargent 18 hónapra kitiltották a Londoni Természettudományi Múzeum Madárterméből, múzeumi példányok engedély nélküli kihozatala vádjával. Miután a múzeum dolgozói átnézték az iratokat, és több mint 30 évre visszamenőleg további lopásokat és ezekhez hamis dokumentumokat észleltek, Meinertzhargen kitiltása eme Teremből megduplázódott.[50]

Az erdei kuvikon kívül Rasmussen és Prys-Jones a következő madarak elterjedését is helyesbítette: a Pomatorhinus ferruginosus a magashegységekben is előfordul, a Ficedula subrubrának megtalálták az igazi elterjedését, továbbá azt is megtudták, hogy a Muscicapa ferruginea és a Cyornis banyumas, melyet korábban Cyornis magnirostris-ként ismertek télen a Himalájában is fellelhető.[46][51] Azonban Meinertzhargen valódi dolgokat is írt, például az afgán havasipintyről (Montifringilla theresae) szóló leírás teljes egészében pontos.[46]

Pamela Cecile Rasmussen által alkotott és/vagy megnevezett taxonok szerkesztés

Az alábbi linkben megnézhető Pamela Cecile Rasmussen taxonjainak egy része.

 Bővebben: Pamela Cecile Rasmussen taxonjai

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ a b Seabrook, John (2006. május 29.). „Ruffled Feathers” (PDF). New Yorker. [2006. június 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. május 8.)  
  2. ↑ Rasmussen, Pamela C (1990), Geographic variation and evolutionary history of blue-eyed shags of South America (Phalacrocoracidae: Phalacrocorax [Notocarbo]), University of Kansas: Systematics and Ecology
  3. ↑ Johnston, Richard F.. Ornithology at the University of Kansas, Contributions to the history of North American ornithology. Cambridge, MA, US: Nuttall Ornithological Club, 104. o. (1995). ISBN 978-1-877973-40-6 
  4. ↑ a b Pamela Rasmussen. Curator Profiles. Michigan State University. [2010. június 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. február 6.)
  5. ↑ Michael D. Gottfried. Curator Profiles. Michigan State University. [2010. június 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. június 18.)
  6. ↑ (1986) „Reevaluation of cheek patterns of juvenal-plurnaged blue-eyed and king shags”. Condor 88 (3), 393–95. o. DOI:10.2307/1368895.  
  7. ↑ (1988) „Variation in the juvenal plumage of the red-legged shag (Phalacrocorax gaimardi) and notes on behavior of juveniles” (PDF). Wilson Bulletin 100 (4), 535–44. o.  
  8. ↑ (1988) „Wing-spreading in Chilean blue-eyed shags (Phalacrocorax atriceps)”. Wilson Bulletin 100 (1), 140–44. o.  
  9. ↑ (1989) „Post-landing displays of Chilean blue-eyed shags at a cliff-nesting colony”. Bird Behaviour 8, 51–54. o. DOI:10.3727/015613888791871322.  
  10. ↑ (1991) „Relationships between South American king and blue-eyed shags” (PDF). The Condor 93 (4), 825–39. o. DOI:10.2307/3247717.  
  11. ↑ (1988) „Fish surface activity and pursuit-plunging by olivaceous cormorants”. Wilson Bulletin 100 (2), 327–28. o.  
  12. ↑ Rasmussen, Pamela (1998). „A new species of Scops-owl from Great Nicobar Island”. Bulletin of the British Ornithologists' Club 118, 141–151, pl. 3. o.  
  13. ↑ (1998) „Sangihe Scops Owl Otus collari, sp. nov”. Bulletin of the British Ornithologists' Club 118, 207–217. o. [2013. július 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. április 12.)  
  14. ↑ (1999) „A New Species of Hawk-owl Ninox from North Sulawesi, Indonesia”. Wilson Bulletin 111 (4), 457–464. o.  
  15. ↑ (2000. április 1.) „A new bush-warbler (Sylviidae, Bradypterus) from Taiwan”. The Auk 117 (2), 279. o. DOI:[0279:ANBWSB2.0.CO;2 10.1642/0004-8038(2000)117[0279:ANBWSB]2.0.CO;2].  
  16. ↑ (1999) „Vocalizations and Behaviour of Forest Spotted Owlet Athene blewitti”. Forktail (journal) 15, 61–66. o. [2011. november 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. április 12.)  
  17. ↑ (1998) „The rediscovery of the Forest Owlet Athene (Heteroglaux) blewitti”. Forktail 14, 53–55. o. [2012. február 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. április 12.)  
  18. ↑ Ripley, S. D. (1976). „Reconsideration of Athene blewitti (Hume)”. Journal of the Bombay Natural History Society 73, 1–4. o.  
  19. ↑ a b (1998) „Rediscovery of an Indian enigma: the Forest Owlet”. Bulletin of the Oriental Bird Club 27.  
  20. ↑ (2000) „On the specific status of the Sangihe White-eye Zosterops nehrkorni, and the taxonomy of the Black-crowned White-eye Z. atrifrons complex”. Forktail 16, 69–80. o. [2011. június 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. április 12.)  
  21. ↑ (2004) „A new species of scops-owl from Sri Lanka”. Bulletin of the British Ornithologists' Club 124 (2), 85–105. o. [2014. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. április 12.)  
  22. ↑ Hennache, A. (2003). „Hybrid origin of the Imperial Pheasant Lophura imperialis (Delacour and Jabouille, 1924) demonstrated by morphology, hybrid experiments, and DNA analyses”. Biological Journal of the Linnean Society 80 (4), 573–600. o. DOI:10.1111/j.1095-8312.2003.00251.x.  
  23. ↑ a b Indrawan, Mochamad (2008. március 1.). „A New White-Eye (Zosterops) from the Togian Islands, Sulawesi, Indonesia”. The Wilson Journal of Ornithology 120 (1), 1–9. o. DOI:10.1676/06-051.1.  
  24. ↑ Oaks, J. L; Gilbert, M; Virani, M.Z; Watson, R. T; Meteyer, C. U; Rideout, B. A; Shivaprasad, H. L; Ahmed, S; Chaudhry, M, J; Arshad, M; Mahmood, S; Ali, A; Khan, A. Al (2004). „Diclofenac residues as the cause of vulture population decline in Pakistan” (PDF). Nature 427 (6975), 630–3. o. [2006. szeptember 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1038/nature02317. PMID 14745453. (Hozzáférés: 2016. április 12.)  
  25. ↑ Green, Rhys E. (2004). „Diclofenac poisoning as a cause of vulture population declines across the Indian subcontinent”. Journal of Applied Ecology 41 (5), 793–800. o. DOI:10.1111/j.0021-8901.2004.00954.x.  
  26. ↑ Johnson, Jeff A. (2006). „Systematics within Gyps vultures: a clade at risk”. BMC Evolutionary Biology 6, 65. o. DOI:10.1186/1471-2148-6-65.  
  27. ↑ Orme, C. David L. (2005. augusztus 1.). „Global hotspots of species richness are not congruent with endemism or threat” (PDF). Nature 436 (7053), 1016–1019. o. DOI:10.1038/nature03850. PMID 16107848.  [halott link]
  28. ↑ (1989) „The latitudinal gradient in geographical range: How so many species co-exist in the tropics”. American Naturalist 133 (2), 240–256. o. [2014. augusztus 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1086/284913. (Hozzáférés: 2016. április 13.)  
  29. ↑ Orme, C David L (2006). „Global Patterns of Geographic Range Size in Birds” (Full text). PLoS Biol 4 (7), e208. o. DOI:10.1371/journal.pbio.0040208. PMID 16774453.  
  30. ↑ Davies, Richard G (2006. szeptember 1.). „Human impacts and the global distribution of extinction risk” (PDF). Proceedings of the Royal Society B 273 (1598), 2127–2133. o. [2008. szeptember 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1098/rspb.2006.3551. PMID 16901831. (Hozzáférés: 2016. április 13.)  
  31. ↑ Grenyer, Richard (2006. november 1.). „Global distribution and conservation of rare and threatened vertebrates”. Nature 444 (7115), 93–6. o. DOI:10.1038/nature05237. PMID 17080090.  
  32. ↑ Storch, David (2006. december 1.). „Energy, range dynamics and global species richness patterns: reconciling mid-domain effects and environmental determinants of avian diversity”. Ecological Letters 9 (12), 1308–20. o. DOI:10.1111/j.1461-0248.2006.00984.x. PMID 17118005.  
  33. ↑ Davies, Richard G (2007). „Increased genetic diversity as a defence against parasites is undermined by social parasites: Microdon mutabilis hoverflies infesting Formica lemani ant colonies” (PDF). Proceedings of the Royal Society B 274 (1606), 1189–1197. o. DOI:10.1098/rspb.2006.0061. PMID 17035169.  
  34. ↑ Gaston, Kevin J (2007. július 1.). „Spatial turnover in the global avifauna”. Proceedings of the Royal Society B 274 (1618), 1567–74. o. DOI:10.1098/rspb.2007.0236. PMID 17472910.  
  35. ↑ Rasmussen, Pamela C. (1998) "Early Miocene avifauna from the Pollack Farm site, Delaware Archiválva 2009. február 16-i dátummal a Wayback Machine-ben" (PDF) in Benson, Richard N. (editor) (1998) Geology and paleontology of the lower Miocene Pollack Farm fossil site, Delaware Archiválva 2009. február 16-i dátummal a Wayback Machine-ben Delaware Geological Survey Special Publication no. 21, State of Delaware & University of Delaware, 144–146
  36. ↑ "Miocene and Pliocene birds from the Lee Creek Mine, North Carolina" in Ray, C. E. & Bohaska, D. J. (2001). "Geology and Paleontology of the Lee Creek Mine, North Carolina, III." Smithsonian Contributions to Paleobiology, 90. Smithsonian Institution Press, Washington D.C. 233–365.
  37. ↑ a b Rasmussen, Pamela C; Anderton, John C. (2005): Birds of South Asia: The Ripley Guide. Lynx Edicions, Barcelona. ISBN 84-87334-67-9
  38. ↑ (2000. április 19.) „Phylogeography of Carrion, Hooded and Jungle crows (Aves, Corvidae) Inferred From Partial Sequencing of the Mitochondrial Cytochrome b Gene”. Russian Journal of Genetics 36, 922–29. o.  
  39. ↑ Birds of South Asia: The Ripley Guide. Washington, D.C. and Barcelona, Spain: Smithsonian Institution and Lynx Edicions, 598. o. (2005. április 19.). ISBN 84-87334-67-9 
  40. ↑ Wolters, Hans E.. Die Vogelarten der Erde (german nyelven). Hamburg & Berlin, Germany: Paul Parey (1982. április 19.). ISBN 3-490-09118-3 
  41. ↑ (2008) „Taxonomic Update: Species-level changes proposed for Asian birds, 2005–2006”. BirdingASIA 8, 14–30. o.  
  42. ↑ Bishop, K. David (2006). „Book review: Birds of South Asia: The Ripley Guide Volume i: field guide, Volume ii: attributes and status” (PDF). Emu 106, 87–91. o. DOI:10.1071/MUv106n1_BR.  
  43. ↑ Dickinson, Edward C. (2006). „Birds of South Asia: The Ripley Guide”. The Auk 123 (3), 916–918. o. DOI:[916:BOSATR2.0.CO;2 10.1642/0004-8038(2006)123[916:BOSATR]2.0.CO;2].  
  44. ↑ Kennerley, Peter. Reed and Bush Warblers. Christopher Helm (2008). ISBN 0-7136-6022-8 
  45. ↑ The Ripley Guide, Volumes 1 and 2. Reviews. Surfbirds.com. (Hozzáférés: 2008. április 18.)
  46. ↑ a b c d Rasmussen, Pamela C (May–June 2005). „On producing Birds of South Asia” (PDF). Indian Birds 1 (3), 50–56. o. [2011. július 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. április 15.)  
  47. ↑ Rasmussen, P.C. (2005). „Biogeographic and conservation implications of revised species limits and distributions of South Asian birds” (PDF). Zoologische Mededelingen 79 (3), 137–146. o.  
  48. ↑ Knox, Alan G. (1993). „Richard Meinertzhagen—a case of fraud examined”. Ibis 135 (3), 320–325.. o. DOI:10.1111/j.1474-919X.1993.tb02851.x.  
  49. ↑ Rasmussen P. C; Prys-Jones R. P. (2003). "History vs mystery: the reliability of museum specimen data". 66–94 in (2004) „Why Museums Matter: Avian Archives in an Age of Extinction”. Bulletin of the British Ornithologists' Club 116 (4), 1–360. o. DOI:[0363:OL2.0.CO;2 10.1676/0043-5643(2004)116[0363:OL]2.0.CO;2].  
  50. ↑ a b Bird collection fraud. News 17 November 2005. Natural History Museum. [2008. április 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. április 23.)
  51. ↑ BirdLife International 2004. Cyornis banyumas[halott link]. 2006 IUCN Red List of Threatened Species. Downloaded on 24 April 2008

Fordítás szerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Pamela C. Rasmussen című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk szerkesztés

  • AERC TAC (2003) AERC TAC's Taxonomic Recommendations, 1 December 2003 Association of European Rarities Committees|Taxonomic Advisory Committee of the Association of European Rarities Committees
  • Carey, G. J. and D. S. Melville (1996) Spot-billed Ducks in Hong Kong Hong Kong Bird Report 1995 224-30.
  • Collar, Nigel J. (2005) Family Turdidae (Thrushes), pages 514-619 in J. del Hoyo, A. Elliott, and D. Christie Handbook of the Birds of the World, Volume 10: Cuckoo-shrikes to Thrushes ISBN 84-87334-72-5
  • Collar, Nigel J. and J. D. Pilgrim (2008) Taxonomic Update: Species-level changes proposed for Asian birds, 2005-2006 BirdingASIA 8:14-30
  • Clement, P and R. Hathway (2000) Thrushes Helm Identification Guides ISBN 0-7136-3940-7
  • Clements, James F. (2000) Clements Checklist|Birds of the World: A Checklist (5th edition) ISBN 1-873403-93-3
  • Clements, James F. (2007) The Clements Checklist of Birds of the World (6th edition) ISBN 978-0-8014-4501-9
  • Cramp, S. (1988) Birds of the Western Palearctic Volume 5: Tyrant Flycatchers to Thrushes ISBN 0-19-857508-4
  • Fishpool, L. D. C. and J. A. Tobias (2005) Family Pycnonotidae (bulbuls) pages 124-250 in J. del Hoyo, A. Elliott, A. and D. A. Christie Handbook of the Birds of the World, Volume 10: Cuckoo-shrikes to Thrushes ISBN 84-87334-72-5
  • Fleming, Robert L., Sr., Robert L. Fleming Jr. and Lain Singh Bangdel (1984) Birds of Nepal, with reference to Kashmir and Sikkim (3rd edition) ISBN 81-87138-12-2
  • Henry, G. M. (1971) A guide to the birds of Ceylon
  • Hussain, K. Z. (1958) Subdivisions and zoogeography of the genus Treron (green fruit-pigeons) Ibis (journal)|Ibis 101:249-250
  • Ivanov, A.I. (1941) Oenanthe chrysopygia de Fil. I O. xanthoprymna Hempr. & Ehrenb. Izvestiya Akademii Nauk SSSR 3: 381–384.
  • König, Claus, Friedhelm Weick & Jan-Hendrik Becking (1999) Owls – A Guide to the Owls of the World Helm Identification Guides ISBN 1-873403-74-7
  • Kryukov, A. P. (1995) Systematics of small Palearctic shrikes of the "cristatus" group. Proceedings of the Western Foundation of Vertebrate Zoology 6:22-25
  • [adge, Steve and Hilary Burn (1994) Crows and Jays Helm Identification Guides ISBN 0-7136-3999-7
  • McAllan, I. A. W. and M. D. Bruce (1988) The birds of New South Wales, a working list ISBN 0-9587516-0-9
  • (oroszul) Panov, E.N. (1999) Kamenki Palearktiki. Ekologiya, povedenie, evolyutsiya (The Wheatears of the Palearctic. Ecology, Behaviour, Evolution)
  • Peters, J. L. (1931) Check-list of Birds of the World volume 1
  • Pamela C. Rasmussen, John C. Anderton. Birds of South Asia: The Ripley Guide. Washington, D.C. and Barcelona, Spain: Smithsonian Institution and Lynx Edicions (2005. április 19.). ISBN 84-87334-67-9 
  • Stepanyan, L. S. (1990) Conspectus of the ornithological fauna of the USSR ISBN 5-02-005300-7
  • Lars Svensson (ornithologist)|Svensson, Lars, Peter J. Grant, Killian Mullarney and Dan Zetterström (1999) Collins Bird Guide ISBN 0-00-219728-6
  • Wells, D. R., E. C. Dickinson and R. W. R. J. Dekker (2003) A preliminary review of the Chloropseidae and Irenidae Zoologische Verhandelingen 344: 25-32
  • Wijesinghe, D. P. (1994) Checklist of the Birds of Sri Lanka. Ceylon Bird Club, Colombo

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Pamela_Cecile_Rasmussen&oldid=26463959”