Paul von Hindenburg
Paul Ludwig Hans Anton von Beneckendorff und von Hindenburg (Posen, 1847. október 2. – Neudeck, 1934. augusztus 2.) német tábornagy és nemzeti hős, az első világháború után a weimari köztársaság államfője mint birodalmi elnök (Reichspräsident). Polgárháborútól tartva 1933. január 30-án kinevezte Adolf Hitlert kancellárrá. Az idős államfő nem tudott, de nem is akart ellenállni a nemzetiszocialisták egyre nagyobb befolyásának, azonban olyannyira tisztelt nemzeti hős volt, hogy még Hitler sem merte eltávolítani. 1934. augusztus 2-án bekövetkező halálával teljesen megszűnt az alkotmányos kormányzás Németországban, melyet Adolf Hitler korlátlan hatalma követett.
| Paul von Hindenburg | |
 | |
| A Német Birodalom elnöke Weimari köztársaság/Harmadik Birodalom | |
| Hivatali idő 1925. május 12. – 1934. augusztus 2. | |
| Előd | Friedrich Ebert |
| Utód | Adolf Hitler |
| Katonai pályafutása | |
| Csatái | első világháború |
| Született | 1847. október 2. Posen |
| Elhunyt | 1934. augusztus 2. (86 évesen) Neudeck |
| Sírhely | Szent Erzsébet-templom |
| Szülei | Luise Schwickart Hans Robert Ludwig von Beneckendorff und von Hindenburg |
| Házastársa | Gertrud von Sperling |
| Gyermekei |
|
| Foglalkozás | |
| Iskolái | Prussian Military Academy |
| Halál oka | tüdőrák |
| Vallás | evangélikus kereszténység |
| Díjak |
|
 | |
| Paul von Hindenburg aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Paul von Hindenburg témájú médiaállományokat. | |
Élete szerkesztés
Ifjúkora szerkesztés
Paul von Beneckendorff und von Hindenburg 1847. október 2-án született Posenben (ma: Poznań, Lengyelország), apai ágon egy neves arisztokrata család sarjaként. Édesapja, Robert von Hindenburg (1816–1902) porosz katonatiszt, édesanyja, Luise Schwickart (1825–1893) volt. A család három fiúgyermeke közül Paul volt a legidősebb. Tizenegy éves korától már a wahlstatti, majd a berlini kadétiskola hallgatója volt.
Tanulmányai befejezését követően a Porosz Királyság hadseregének fiatal tisztjeként részt vett az 1866-os porosz–osztrák háborúban, majd az 1870–71-es porosz–francia háborúban is. 1878-ban a német vezérkarhoz került. 1879-ben összeházasodott Gertrud von Sperlinggel, akitől három gyermeke született, egy fiú és két lány. 1911-ben tábornoki rendfokozatban, önszántából visszavonult az aktív szolgálattól.[1][2]
Az első világháborúban szerkesztés
Az első világháború idején, 1914 augusztusában visszahívták katonai szolgálatra és Ludendorff tábornokkal együtt rábízták a kelet-poroszországi haderő vezetését. Ludendorff stratégiai zsenialitásának köszönhetően a nagy orosz túlerővel szemben a Hindenburg vezette álló német hadsereg briliánsan védekezett. A tannenbergi csatában aratott győzelem Hindenburgot nemzeti hőssé tette, és megbízták a keleti front főparancsnokságával. Itt erős befolyása volt az osztrák–magyar csapatokra is. A második mazuri tavaki csatában elért győzelemnek köszönhetően már Kelet-Poroszország megmentőjének tartották, a mai történészek szerint azonban győzelmeiben kiemelkedő szerepet játszott a korában kevésbé méltányolt Erich Ludendorff.[1][2]
1916 augusztusában Falkenhayn utódaként a német császári haderő főparancsnoka lett; a keleti front főparancsnokságát Lipót herceg vette át. Hindenburg tábornagy Ludendorff vezérkari főnökkel a Német Birodalom teljes gazdasági erejét a háború folytatására csoportosította. A nyugati fronton sikerült megakadályoznia az antant előretörését, és kiépítette a róla elnevezett Hindenburg-vonalat. Románia hadba lépése után a német és osztrák–magyar hadseregnek sikerült gyorsan legyőznie a román hadsereget, és 1917-ben az Orosz Birodalomnak is fel kellett adnia a Német Birodalom elleni küzdelmet. Mivel a nyugati front szárazföldi hadműveleteiben azonban nem sikerült döntést kicsikarnia, meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Célja az volt, hogy elvágja Anglia Amerikából érkező utánpótlását, ennek következtében azonban utóbbi belépett az első világháborúba.[1][2][3]
Hindenburg személyesen felügyelte az 1918-as tavaszi offenzívát, amely majdnem sikerrel járt. Az amerikaiak hadba lépése azonban eldöntötte a háborút. Hindenburgnak a nyugati fronton ugyan kis időre sikerült megmentenie a német haderőt a vereségtől, de az rövidesen biztossá vált. II. Vilmos német császár lemondása után együttműködött a köztársasági kormánnyal. Ő irányította a német csapatok visszavonulását Franciaországból és Belgiumból; vezérkara segített megszervezni a szocialista forradalmi megmozdulások leverését. E feladatok befejezése után, 1919 júniusában ismét visszavonult az aktív katonai szolgálattól. A versailles-i békeszerződés alapján háborús bűnökkel akarták megvádolni, de népszerűsége miatt ettől végül elálltak.[1][2]
Birodalmi elnökként szerkesztés
1925 áprilisában, Friedrich Ebert halála után Hindenburg a weimari köztársaság birodalmi elnöke lett és ezt a posztot haláláig töltötte be. Saját monarchista beállítottsága ellenére betartotta a köztársaság alkotmányát, ugyanakkor ambicionálta a Hohenzollern-ház császárságának restaurálását. Bizalmasai, köztük Kurt von Schleicher vezérőrnagy azonban egy új, tekintélyelvű rendszer megteremtésében reménykedtek és arra biztatták, hogy használja fel a tekintélyét a parlament kormány feletti ellenőrzésének fellazítására. Bár Hindenburg belefáradt a gyakori kormányválságokba, a weimari alkotmány megsértésétől való félelme és újabb járulékos felelősségei miatt egyre halogatta a döntést.[2]
A nagy gazdasági világválság beköszöntekor a weimari alkotmány rendelkezéseinek megfelelően, mely az államfőnek, kvázi mint "pótcsászárnak" (Ersatzkaiser) rendkívüli jogköröket biztosított, olyan kormányt nevezett ki, amely neki, mint birodalmi elnöknek, nem pedig a Reichstagnak tartozott felelősséggel. Engedélyezte Heinrich Brüning kancellárnak a Reichstag feloszlatását abban az esetben, ha az nem tanúsít kellő szándékot az együttműködésre. Emellett ígéretet tett, hogy a Reichstag helyett megteszi a kellő szükségintézkedéseket. A Reichstag feloszlatására 1930 júliusában került sor. Az új választások azonban egy még kevésbé kompromisszumkész helyzetet teremtettek. A küzdelmekben a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt a második legerősebb párttá vált. Brüning ekkor már kizárólag rendeletek útján kormányzott, azonban a gyakorlatban Hindenburg vétójoggal rendelkezett, mivel a rendeletek érvénybe léptetéséhez az ő aláírására volt szükség.[2]
Hindenburgot azonban elhagyta az ereje és egyre kiszámíthatatlanabb lett. Katona és földbirtokos barátai hatására nyomást gyakorolt a kormányra, mely az alapvető szükségletek helyett a hadseregre és a haditengerészetre költött nagy összegeket. Ugyanakkor Brüning deflációs politikája súlyosbította a gazdasági helyzetet. A nyugtalanságot tovább szították a nemzetiszocialisták is. Mikor Hindenburg elnöki megbízatása 1932 áprilisában lejárt, ő volt az egyetlen jelölt, akinek esélye volt Adolf Hitler legyőzésére. Újbóli megválasztását leginkább Brüning katolikus középpártjának és a szociáldemokratáknak köszönhette. Hindenburg bizalmasai a nemzetiszocialistákat kellemetlennek, de egyben hasznosnak ítélték, akikkel megegyezésre lehet jutni. Mivel ennek a megegyezésnek akadályát Brüningben látták, rávették Hindenburgot, hogy váltsa le a kancellárt.[2]
Az elkövetkező két kormány, melyeket előbb Franz von Papen, majd Kurt von Schleicher vezetett, nem nyerte el a nemzetiszocialisták támogatását. Hitler a saját kancellárrá választását szerette volna elérni, de Hindenburg nem bízott benne. Azonban 1932 novemberében, amikor a nemzetiszocialisták elvesztették szavazóik 10%-át a birodalmi gyűlési választások alkalmával, Papen és Hitler megegyezett egy közös kormány megalakításában, Hitler kancellárrá, Papen alkancellárrá való kinevezésében. A többi posztot többségében nem a nemzetiszocialista párt tagjai töltötték volna be. Papen arról biztosította Hindenburgot, hogy Adolf Hitler könnyen irányítható lesz. Mikor Schleicher nem tudta megszerezni a parlament támogatását kormánya megalakításához, a megfáradt Hindenburg le akart mondani. Polgárháborútól tartva 1933. január 30-án kinevezte Hitlert kancellárrá, azonban az új kormánynak csak két nemzetiszocialista tagja volt Wilhelm Frick és Hermann Göring személyében.[2]
Papen tévedett Hitlert illetően, aki gyorsan szinte korlátlan hatalmat szerzett, melyet hamis ígéretekkel, terrorral és manipuláció útján ért el. Hindenburg, akin a szenilitás jelei voltak felfedezhetőek, nem tudott ellenállni a nemzetiszocialisták egyre nagyobb befolyásának, azonban egyrészt olyannyira tisztelt nemzeti hős volt, hogy még Hitler sem merte eltávolítani, másrészt az alkotmány eleve sokkal erősebb hatalmi pozíciót biztosított a birodalmi elnöknek, mint a kancellárnak. 1934. augusztus 2-án bekövetkező halálával megszűnt az alkotmányos kormány hatalma Németországban.[1][2]
Galéria szerkesztés
Jegyzetek szerkesztés
Források szerkesztés
További információk szerkesztés
- Százados István: Hindenburg; Lampel, Bp., 1915 (Magyar könyvtár)
- Radó István: A marsall. Paul Hindenburg von Beneckendorff; Kereskedelmi Ny., Bp., 1917
- Farkas Márton: Hindenburg; Akadémiai, Bp., 1976 (Életek és korok)
.png){kind=small}