Wikipédia

Ramlai csata (1102)

Ez a szócikk az 1102-ben lezajlott második ramlai csatáról szól. Hasonló címmel lásd még: Ramlai csata (egyértelműsítő lap).

A második ramlai csata a keresztes Jeruzsálemi Királyság és a fátimida Egyiptom között 1102. május 17-én és 19-én, a mai Izraelben található Ramla városának közelében megvívott ütközet, mely a keresztesek vereségével ért ugyan véget, de a muszlimok nem tudták kihasználni győzelmüket. A csatára az első keresztes hadjáratot követő egyiptomi választámadások keretében került sor, mintegy fél évvel az első ramlai csata után. A jeruzsálemi hadsereg főparancsnoka I. Balduin jeruzsálemi király, az egyiptomié Saraf al-Maálí volt.

Második ramlai csata
Konfliktuskeresztes háborúk
Időpont1102. május 17–19.
HelyszínRamla (ma: Izrael)
Eredményfátimida győzelem
Szemben álló felek
 Fátimida Kalifátus Jeruzsálemi Királyság
Parancsnokok
Saraf al-MaálíI. Balduin jeruzsálemi király
Szemben álló erők
20 000 fő200 lovag
Veszteségek
ismeretlenközel 200 lovag
é. sz. 31° 55′ 54″, k. h. 34° 52′ 25″Koordináták: é. sz. 31° 55′ 54″, k. h. 34° 52′ 25″
A Wikimédia Commons tartalmaz Második ramlai csata témájú médiaállományokat.

Előzményei szerkesztés

Az egyiptomi fátimida kalifa vezíre, al-Afdal Sáhansáh 1101 tavaszán hadjáratot indított a Jeruzsálemi Királyság ellen az első keresztes háborúban elfoglalt palesztinai területek visszaszerzésére. A támadást azonban a keresztesek megállították: az első ramlai csatában a jelentős túlerő ellenére legyőzték az egyiptomi hadat, melynek főparancsnoka is elesett. A támadások csupán pár hónapra torpantak meg. 1102 tavaszára az egyiptomi vezír újabb hadsereget állított fel, mely körülbelül húszezer főt számlált: a Szentföldön élő, kortárs Foucher de Chartres[* 1] krónikás előbb 20 000 fős lovasságról és 10 000 fős gyalogságról ír, de később 20 000-re teszi az összlétszámot.[1] Ugyanígy 20 000 szerepel a pár évtizeddel később élő Türoszi Vilmosnál.[2] A modern történészek közül William Hamblin kétségbe vonta ezen adatokat, és körülbelül 5-10 000 főre becsüli a fátimidák által kiállítható katonák létszámát.[3] A csapatok vezényletével az egyiptomi vezír a fiát, Saraf al-Maálít bízta meg.[4]

Ezenközben az 1101-es anatóliai keresztes hadjárat túlélői – többek között István, Blois grófja – hajóra szálltak, hogy hazautazzanak a Szentföldről, ám viharba kerültek, és visszasodródtak Jaffába, a keresztesek egyik legfontosabb kikötőjébe.[5] A keresztesek ez idő tájt szereztek tudomást a közelgő egyiptomi támadásról; a távozni készülő nagyurak pedig úgy határoztak, hogy elhalasztják utukat és segítenek a jeruzsálemi királynak. A kereszteseknek ekkor több katonája várakozott Jaffa mellett, és szükség esetén a galileai helyőrségtől is remélhettek erősítést.[4]

A fátimida kézen lévő Aszkalon alatt gyülekező egyiptomi sereg 1102 májusának elején indult meg Ramla városa felé, mely stratégiailag fontos helyen, a Jeruzsálemet Jaffával és Aszkalonnal összekötő úton feküdt. Ramlát a keresztesek tartották ellenőrzésük alatt, megerősített tornyában tizenöt őr állomásozott.[6] Az egyiptomiak felgyújtották a lüddai Szent György-kápolnát, és feldúlták a vidéket, megsemmisítve a termést;[7] illetve Foucher de Chartres leírása alapján május 16. körül tábort vertek Ramla alatt.[8] Roueni Róbert ramlai püspök értesítette a szaracénok közeledéséről I. Balduin jeruzsálemi királyt; a Lüdda környékét felderítő, és a Ramlát övező földeket felperzselő csapatokról a püspök a korábbi tapasztalatok alapján azt feltételezhette, hogy ismét az aszkaloni helyőrség néhány egysége portyázik a vidéken.[9][10] Foucher de Chartres krónikája nem, ám a szintén kortárs, Nangis-i Bartolfnak tulajdonított Gesta Francorum Iherusalem expugnantium számot ad I. Balduin király félretájékoztatottságáról az ellenség haderejével kapcsolatban.[11]

I. Balduin nem volt rest válaszolni a fenyegetésre.[9] Javaslatára csupán a keresztes lovasság kelt útra a muszlimok ellen, a gyalogság és tartalék nélkül. Számuk Foucher de Chartres, Nangis-i Bartolf és Türoszi Vilmos szerint kétszáz, Aacheni Albert és Ibn al-Kalániszí szerint hétszáz főt tett ki.[12][13][2] Steve Tibble történész a keresztes hadjáratok állandó emberszűkében létére tekintettel a kétszázat tartja valószínűbbnek.[14] Velük tartott István blois-i gróf, I. István burgundi gróf, VI. Hugó lusignani úr, II. Gottfried vendôme-i gróf és a német-római császár Konrád nevű kapitánya is,[15] akik az 1101-es keresztes hadjárat résztvevőiként kerültek a Keletre.

A csata szerkesztés

A keresztesek 1102. május 17-én lovagoltak ki Jaffából. Foucher de Chartres megjegyzi, hogy a frankok tulajdon táborában rohamozták meg az ellenséget, ami arra utal, hogy I. Balduinnak az volt a taktikája: még azelőtt szétkergeti a fátimidákat és feldúlja táborukat, hogy azok csatarendbe állhatnának.[16] A Ramla környéki síkságra érve szembesültek az egyiptomi haddal és annak hatalmas létszámával. I. Balduin király azonnal „rádöbbent tévedésére,”[17] azonban visszafordulni már nem lehetett, mert a szaracénok könnyűlovassága rögtön úgy mozgott, hogy elvágja a visszavonulás útját. Ennek ellenére az egyiptomiak nem rohanták le azon nyomban ellenségüket, mivel egy nagyobb keresztes sereg előőrsének vélték a néhány száz lovagot. Amikor rájöttek, hogy nincsen jeruzsálemi fősereg, körbevették a frankokat.[17]

I. Balduin rohamot indított a fátimidák ellen, ettől remélvén az áttörést és a menekülést, de az ellenség túlerejével szemben ez kevésnek bizonyult.[14] Az ezt követő összecsapásban a keresztesek jó részét – több mint százötven lovagot[18] – megölték.[19] Roger de Rozoy és Hugues Le Bourg néhány lovaggal áttört az egyiptomiak gyűrűjén, és sikeresen eljutottak a jaffai várba; míg a jeruzsálemi királynak hozzávetőleg 50 életben maradt bajtársával sikerült a ramlai erődítménybe menekülnie.[14] Ramlának egyetlen megerősített tornya volt, a lovagok ebben barikádozták el magukat.[17] Az egyiptomiak körbezárták a tornyot, az éjszaka beállta miatt azonban nem fogtak bele az ostromba.

Minthogy felmentősereg érkezésében nem reménykedhetett, és a tornyot egy kisebb helyőrség elszállásolására, nem pedig ostrom átvészelésére tervezték, I. Balduin király, akinek „életben maradásától a királyság fennmaradása függ[ött],”[17] az éj leple alatt többedmagával – Aacheni Albertnél csak az apródjával, Ibn al-Kalániszínél három, Foucher de Chartres-nál öt, Türoszi Vilmosnál pedig „csak nagyon kevés” lovaggal[20][21] –, Gazella nevű legendás lova hátán kiszökött a várból.[14] Türoszi Vilmos elbeszélése szerint egy arab emír segítette, aki a király egy előző csatában tanúsított lovagiasságát akarta meghálálni: az emír éjjel bebocsátást kért a ramlai toronyba, és arról informálta a királyt, hogy az egyiptomiak napkeltekor támadni fognak, majd átkalauzolta a keresztes fejedelmet a szaracénok vonalán.[21][22] Az arab emír története valószínűleg legenda, a király hátasáról azonban a legtöbb keresztény krónika megemlékezik.[23] Szintén elmenekült – a királytól és egymástól függetlenül – az éjszaka folyamán Cambrai Lithard későbbi jaffai várparancsnok és a brüsszeli Gothman lovag.[24][25] Utóbbi megvitte Jeruzsálembe a hírt a ramlai vereségről, de egyben azt is tanácsolta az ott összegyűlt kereszteseknek, hogy ne adják meg magukat az egyiptomiaknak.[26]

Május 18-án az egyiptomiak lerombolták a városfalat, és csákányokkal körbeásták a tornyot, hogy rőzsenyalábokkal körberakva kifüstölhessék onnan a lovagokat. A fojtogató tűz és füst miatt a frankok a német Konrád kapitány irányításával másnap a kitörés mellett döntöttek.[27] Az összecsapásban az egyiptomiak levágták a blois-i, a burgundi és a vendôme-i grófot, a lusignani nagyurat és csaknem valamennyi lovagot.[* 2] Konrád kapitány életét bátorsága láttán megkímélték, azonban rabságba hurcolták;[28] őt három börtönben töltött év után I. Alexiosz bizánci császár váltotta meg.[29] Rajta kívül Bourges-i Arpin(wd) frank nemesúr volt az, akinek a bizánci udvarral való kapcsolatait eléggé értékesnek találták ahhoz, hogy ne öljék meg, hanem túszként tartsák fogva.[30] Ibn Mujasszar az elesett kereszteseken túl kilencszáz Egyiptomba küldött fogolyról,[31] Ibn al-Aszír négyszáz megölt és háromszáz fogságba vetett keresztesről ír,[32] ez azonban ellentmond a keresztény leírásoknak, melyek a teljes, tehát a május 17-ei összecsapásban elesettekkel együtt vett keresztes csapat létszámát ennél kevesebbre teszik.

Következményei szerkesztés

Arszúf és Jaffa szerkesztés

A Ramlából kiszökő I. Balduin király a jaffai erődbe vagy Jeruzsálembe[33] tervezett eljutni, a környék azonban hemzsegett az ellenséges katonáktól. Az uralkodó két napon keresztül bolyongott a közeli dombvidéken, és az őt üldöző egyiptomi őrjáratok elől bujkált. Végül a Saron-síkságot átszelve május 19-én este megérkezett a keresztesek ellenőrizte Arszúfba. Foucher de Chartres azt jegyezte fel, hogy I. Balduin ötödmagával menekült el Ramlából, de Arszúfba már csak ketten kísérték, az apródja és egy lovag.[24] Szintúgy két kísérőről írt Türoszi Vilmos, akikkel az uralkodó „véletlenül összetalálkozott” menekülése folyamán.[34] A királlyal egy időben érkezett a városba egy nyolcvan lovagból álló galileai csapat Hugó galileai herceg vezénylete alatt, aki az egyiptomi hadsereg jövetelének hírére vonult délre.[35] Május 20-án reggel a galileaiak továbbhaladtak, a szárazföldön próbáltak meg áttörni Jaffa felé; a király pedig egy Godric nevű angol kalandor hajóján a tenger felől közelítette meg a kikötővárost.[26][* 3]

A Jaffában tartózkodó jeruzsálemi udvar Roger de Rozoy-tól, valamint az oda menekülő Roueni Róbert ramlai püspöktől értesült a ramlai vereségről.[36] Az udvar a tengeren keresztül akart menekülni, azonban május 20-ára az egyiptomiak a vízen és a szárazföldön is bekerítették a várost. A szaracénok felmutattak egy fejet a városban rekedteknek annak bizonyságául, hogy I. Balduin király meghalt a csatában; a fej valójában nem a királyé, hanem egy rá külsőre nagyon hasonlító, Gerbod nevű keresztes lovagé volt.[26][37]

A kedvező északi szélnek köszönhetően az I. Balduin királyt szállító hajó átjutott az egyiptomi flottán, és megérkezett a jaffai kikötőbe. A király a városból kitörve bevitte a galileai különítményt a falak mögé, majd – egyes források szerint egy szerzetessel, mások szerint egy helybéli szírrel – a fővárosba és a hebroni helyőrséghez küldetett erősítésért;[38] és írt az északi keresztes uralkodóknak, Tankréd antiochiai régensnek és II. Balduin edesszai grófnak is.[35] Hívására kilencven lovag érkezett Jaffához, kiegészülve egyéb lovasokkal és alacsonyabb rendűekkel;[39] a jobban felfegyverzett lovagoknak sikerült áttörnie az ellenség vonalát és bejutnia az erődbe, a többi katonát azonban az egyiptomiak a tengerbe szorították, ők úszva jutottak be a városba.[40] Tankréd régens és II. Balduin gróf még nem keltek útra, amikor egy kétszáz hajót számláló, angol, francia és német zarándokokat szállító flotta áttörte az egyiptomi blokádot és befutott a jaffai kikötőbe, biztosítva a kellő katonai erőt a jeruzsálemi királynak.[35][3]

Május 27-én[41] I. Balduin király támadást indított az egyiptomiak elűzésére, akik ekkorra már hozzáfogtak az ostromgépek építéséhez.[40][39] A csata menetéről nem született részletes beszámoló – Foucher de Chartres annyit jegyzett le, hogy noha a kereszteseket a túlerőben lévő ellenség bekerítette, de a gyalogság nyílzápora mellett, az ellenfél sűrűje ellen indított sikeres lovasroham megfutamította a fátimidákat.[42] Steven Runciman történész valószínűsíti, hogy „az egyiptomiaknak nem sikerült sem lerohanni, sem körülzárni Balduint, s az ezt követő frank nehézlovassági támadás megbontotta az egyiptomiak sorait és pánikot keltett közöttük.”[35] R. C. Smail történész magyarázatában a keresztény gyalogság megfelelő felszereltségének köszönhetően egyrészt sikeresen állta az ellenséges nyílzáport, másrészt viszonozni is tudta azt; a lovasság rohamai pedig „tehermentesítették” a gyalogságot, melynek hadrendje így nem bomlott meg.[43] Mikor a lovasságnak sikerült áttörnie az egyiptomiak vonalát, azok futásnak eredtek, odahagyták táborhelyüket, és Aszkalon felé menekültek. Nem lévén elég emberük, a keresztesek nem üldözték őket sokáig; táborukat ellenben kifosztották, és Türoszi Vilmos szerint gazdag zsákmányra tettek szert.[39] A keresztény források alapján a jaffai ütközetben a szaracénok három-négyezer katonát veszítettek.[18][44]

A második ramlai csata értékelése szerkesztés

Foucher de Chartres I. Balduinról

[…] vannak emberek, akik jobban bíznak saját erejükben, mint az Úrban, akik túlságosan bíznak saját ítélőképességükben és akik megvetik a bölcsek tanácsát. Dolgukat nem átallják elhamarkodottan, meggondolatlanul végezni. Ezért gyakran nagy kárt okoznak nemcsak maguknak, hanem sokan másoknak is, akik ugyanúgy közreműködnek a dologban. Ez okból az ilyen embereknek szokása inkább az Urat hibáztatni, semmint beismerni saját botorságukat. Aki botor módon fog bele valamibe, nem gondol az eredményre.

“
”
Foucher de Chartres: Gesta Francorum Iherusalem Peregrinantium[45]

A második ramlai csata volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a fátimida hadsereg le tudta győzni a frank lovasságot.[16] Ez a frankokat meglepetésként érő támadás és a többszörös túlerő mellett a keresztes gyalogság hiányának tudható be.[46] Az ütközetben aratott diadal után az egyiptomiak könnyűszerrel, egy kisebb különítménnyel bevehették volna a jelentős őrség nélkül maradt Jeruzsálemet.[47] Az egyiptomi tábornokok azonban összekülönböztek azon, hogy Jeruzsálemet vagy Jaffát kellene-e elfoglalni, és a határozatlan Saraf al-Maálí fővezér nem tudott döntésre jutni. Késlekedése ahhoz vezetett, hogy a jeruzsálemiek erősítést kaptak a zarándokoktól, és a jaffai csatában visszavonulásra kényszerítették az egyiptomiakat.[48] A fátimida fővezérek határozatlanságáról a muszlim krónikák is megemlékeztek.[49]

Foucher de Chartres elsősorban nem a szaracénok létszámbeli fölényével magyarázta a keresztesek ramlai vereségét, hanem azt hozta fel döntő körülményként, hogy a jeruzsálemi uralkodó nem gyűjtötte össze a rendelkezésére álló teljes hadsereget, nem vitte csatába a gyalogságot, és nem hadrendben vezette lovagjait az ütközetbe.[50][19] Azt, hogy vegyes harcmodorban, a lovasságot és a gyalogságot egyszerre, egymást támogatandó bevetve voltak a leghatékonyabbak, a keresztesek igen hamar felismerték.[51] A királyi káplán élesen kritizálta urát is: szerinte I. Balduin túlontúl elbízta magát, és nem volt képes helyesen megítélni a körülményeket.[45]

Az elsőtől eltérően szemtanúi ugyan nem, de kortárs keresztény beszámoló született a második ramlai csatáról. A muszlim krónikák nemhogy szemtanúi, de még csak nem is kortárs leírását adják az eseményeknek[* 4] – az 1099-es aszkaloni és az 1105-ös harmadik ramlai összecsapásról egybevágó képet festenek, ám az első és a második ramlai ütközettel kapcsolatban ellentmondanak egymásnak.[52] Ibn al-Kalániszí a keresztény forrásokkal egybehangzóan 1102-re, a három másik legfontosabb arab forrás, Ibn Mujasszar, Ibn al-Aszír és al-Makrízi munkái viszont 1103-ra datálják a második ramlai csatát.[53] Michael Brett történész azzal magyarázza a dátum körüli zavart, hogy a győzelmet méltató szokásos, Egyiptomból Damaszkuszba küldendő levél 1103-as keletű, és az egyiptomi hagyományból dolgozó krónikások ez alapján tehették erre az évre az összecsapást.[54]

Az események részletezésekor Ibn Mujasszar és Ibn al-Aszír narratívája cseng egybe a keresztényekével, míg Ibn al-Kalániszí az, akinél másképp alakul a történet: 1102 májusában Balduin jeruzsálemi király hétszáz lovassal és gyalogossal rátámad a szaracénokra, de vereséget szenved. Negyedmagával elmenekül az őt üldőző egyiptomiak elől, és álruhában Jaffába megy, bár rágyújtják a rejtekhelyéül szolgáló nádast, és a király súlyos égési sérüléseket szenved. Jaffába érkeznek ugyan frank hajók, de zátonyra futnak.[55]

Az 1102-es ramlai ütközet után kialakult helyzet jelentette az egyiptomiak számára a legígéretesebb lehetőséget arra, hogy visszahódítsák a palesztinai területeket.[47][56] Al-Afdal egyiptomi vezír az elkövetkező néhány évben több kísérletet tett újabb hadjáratra, vállalkozásait azonban nem kísérte siker.[57][32]

Megjegyzések szerkesztés

  1. ↑ Foucher de Chartres ott volt az első ramlai csatamezőn, a második ramlai ütközetben viszont minden bizonnyal nem vett részt, Jeruzsálemben tartózkodhatott.
  2. ↑ A keresztény krónikák nem egybevágóak a tekintetben, ki mikor esett el. Foucher de Chartres csak annyit jegyez meg, hogy a két összecsapásban sokan elestek, köztük Blois-i István és Burgundi István, de nem pontosítja, hogy a síkságon vagy a toronynál (Historia Hierosolymitana, II. könyv, XIX., 4.). Türoszi Vilmos a burgundiai és a blois-i István gróf elestét is az első ütközethez köti (Historia rerum in partibus transmarinis gestarum, X., XX.), szemben Aacheni Alberttel, aki szerint a két István gróf a toronybóli kitöréskor vesztette életét (Historia Hierosolymitanae expeditionis, IX., VI., 6.).
  3. ↑ Gyakran a szentként tisztelt angol remetével, Finchale-i Szent Godrikkal azonosítják az angol kalandort; vitatja viszont ezt az azonosítást többek között Tyerman, Christopher: England England and the Crusades, 1095–1388. Chicago: University of Chicago Press. 1988. 26–27. o. ISBN 9780226820125  
  4. ↑ A szír Ibn al-Kalániszí maga ugyan kortársa volt az első keresztes hadjáratnak, de Damaszkuszi krónikájába csak később, az 1060-as években bekövetkezett halálát nem sokkal megelőző időkben fogott bele.

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ Morton 2020  54. oldal
  2. ↑ a b Türoszi 1943  443. oldal
  3. ↑ a b Brett 2019  208. oldal
  4. ↑ a b Runciman 1999  339. oldal
  5. ↑ Pörtner 1985  253. oldal
  6. ↑ de Chartres 1969  163. oldal
  7. ↑ Aacheni 2007  639. oldal
  8. ↑ de Chartres 1969  163–64. oldal
  9. ↑ a b Tibble 2020  121. oldal
  10. ↑ Oman 1898  292. oldal
  11. ↑ de Chartres 1969  168. oldal, 7. lábjegyzet
  12. ↑ Michaud 1852  279. oldal; Verbruggen 1997  6. és 165. oldal
  13. ↑ Aacheni 2007  640. oldal, 10. lábjegyzet és 641. oldal
  14. ↑ a b c d Tibble 2020  122. oldal
  15. ↑ Runciman 1999  339–40. oldal
  16. ↑ a b Morton 2020  57. oldal
  17. ↑ a b c d Runciman 1999  340. oldal
  18. ↑ a b Oman 1898  293. oldal
  19. ↑ a b de Chartres 1969  168. oldal
  20. ↑ Aacheni 2007  643. oldal, 18. lábjegyzet; de Chartes 1969  169. oldal
  21. ↑ a b Türoszi 1943  445. oldal
  22. ↑ Michaud 1852  279–280. oldal; Keightley 1859  185–186. oldal
  23. ↑ Türoszi 1943  446. oldal, 43. lábjegyzet
  24. ↑ a b de Chartres 1969  170. oldal
  25. ↑  Aacheni Albert elbeszélésében Cambrai Lithard korábban, még a csatamezőről menekült el Jaffába. Ld. Aacheni 2007  643. oldal
  26. ↑ a b c Aacheni 2007  647. oldal
  27. ↑ Aacheni 2007  645. oldal
  28. ↑ Pörtner 1985  255. oldal
  29. ↑ Rubenstein, Jay: Nebuchadnezzar’s Dream: The Crusades, Apocalyptic Prophecy, and the End of History. New York: Oxford University Press. 2019. 85. o. ISBN 9780190274207  
  30. ↑ Tibble 2020  123. oldal
  31. ↑ Brett 2019  213. oldal
  32. ↑ a b The Chronicle of Ibn al-Athir for the Crusading Period from al-Kamil fi’l-Ta’rikh. 1. kötet. Ford. D. S. Richards. London: Ashgate Publishing, Ltd. 2010. 73–74 oldal. o. = Crusade Texts in Translation, 13. ISBN 9781315240695  
  33. ↑ Aacheni 2007  643. oldal
  34. ↑ Türoszi 1943  446. oldal
  35. ↑ a b c d Runciman 1999  341. oldal
  36. ↑ Türoszi 1943  447. oldal
  37. ↑ Murray, Alan V: The Crusader Kingdom of Jerusalem: A Dynastic History, 1099–1125. Oxford: Prosopographica et Geneologica. 2000. 200. o. = Occasional Publications UPR, 4. ISBN 1-900934-03-5  
  38. ↑ de Chartres 1969  171–72. oldal
  39. ↑ a b c Türoszi 1943  448. oldal
  40. ↑ a b de Chartres 1969  172. oldal
  41. ↑   Aacheni Albert tudósításában a jaffai összecsapásra nem ekkor, hanem körülbelül másfél hónappal később, egy júliusi pénteken került sor. Lásd Aacheni 2007  651. oldal
  42. ↑ de Chartres 1969  172–73. oldal
  43. ↑ Smail 1995  176–177. oldal
  44. ↑ Michaud 1852  281. oldal; Aacheni 2007  653. oldal
  45. ↑ a b de Chartres 1969  173−74. oldal
  46. ↑ Tibble 2018  222. oldal
  47. ↑ a b Runciman 1999  342. oldal
  48. ↑ Maalouf 2002  121. oldal
  49. ↑ Tibble 2018  242–43. oldal
  50. ↑ Smail 1995  125. és 131. oldal
  51. ↑ Tibble 2018  128. oldal
  52. ↑ Brett 2019  209. oldal
  53. ↑ Brett 2019  210. oldal
  54. ↑ Brett 2019  215–16. oldal
  55. ↑ Brett 2019  212–13. oldal
  56. ↑ Maalouf 2002  122. oldal
  57. ↑ Maalouf 2002  121. és 122. oldal

Források szerkesztés

  • ↑ Aacheni 2007: Aacheni Albert: Historia Ierosolimitana: History of the Journey to Jerusalem. Ford. és szerk. Susan B. Edgington. Oxford: Clarendon Press. 2007. = Oxford Medieval Texts, ISBN 9780199204861  
  • ↑ Brett 2019: Brett, Michael: The Battles of Ramla (1099–1105). In The Fatimids and Egypt. Szerk. Michael Brett. Abingdon, Oxon és New York: Routledge. 2019. 207–228. o. ISBN 9781032092577   Eredeti kiadás: Brett, Michael: The Battles of Ramla (1099–1105). In Egypt and Syria in the Fatimid, Ayyubid and Mamluk Eras. Szerk. Urbain Vermeulen és Daniel De Smet. Leuven: Peeters Publishers. 1995. 17–39. o. = Orientalia Lovaniensia analecta, 73. ISBN 90-6831-683-4  
  • ↑ de Chartres 1969: Foucher de Chartres: A History of the Expedition to Jerusalem, 1095–1127. Ford. Frances Rita Ryan. Knoxville: The University of Tennessee Press. 1969. ISBN 9780870490972  
  • ↑ Keightley 1859: Keightley, Thomas: The crusaders, or, Scenes, events, and characters from the times of the crusades. 5. kiadás. London: J.W. Parker. 1859.  
  • ↑ Maalouf 2002: Maalouf, Amin: A keresztes háborúk arab szemmel. Ford. V. Tóth László. Budapest: Európa Könyvkiadó. 2002. ISBN 963 07 7140 3  
  • ↑ Michaud 1852: Michaud, Joseph François: The History of the Crusades. Ford. W. Robson. London: George Routledge and Co; New York: A. C. Armstrong and Sons. 1852.  
  • ↑ Morton 2020: Morton, Nicholas: The Crusader States and their Neighbours: A Military History, 1099–1187. Oxford: Oxford University Press. 2020. ISBN 9780198824541  
  • ↑ Oman 1898: Oman, Charles William Chadwick: A history of the art of war: The Middle Ages from the fourth to the fourteenth century. London: Methuen & Co. 1898.  
  • ↑ Pörtner 1985: Pörtner, Rudolf: A Szent Sír hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban (1095–1187). Ford. Mészáros Klára. Budapest: Európa Könyvkiadó. 1985. ISBN 9630734885  
  • ↑ Runciman 1999: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Szerk. Veszprémy László, ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris Kiadó. 1999. ISBN 963-379-448-X  
  • ↑ Smail 1995: Smail, R. C: Crusading Warfare 1097–1193. 2. kiadás. Cambridge és New York: Cambridge University Press. 1995. = Cambridge Studies in Medieval Life and Thought: New Series, 3. ISBN 0 521 48029 9  
  • ↑ Tibble 2018: Tibble, Steve: The Crusader Armies: 1099–1187. New Haven: Yale University Press. 2018. ISBN 9780300253221  
  • ↑ Tibble 2020: Tibble, Steve: The Crusader Strategy: Defending the Holy Land. New Haven és London: Yale University Press. 2020. ISBN 9780300253115  
  • ↑ Türoszi 1943: Türoszi Vilmos: A History of Deeds Done Beyond the Sea. I. kötet. Ford. Emily Atwater Babcock és A. C. Krey. New York: Columbia University Press. 1943. = Records of civilization, sources and studies, 35.  
  • ↑ Verbruggen 1997: Verbruggen, J. F: The Art of Warfare in Western Europe During the Middle Ages: From the Eighth Century to 1340. illusztrált, újranyomás, átdolgozott. Woodbridge, Suffolk: Boydell & Brewer. 1997. = Warfare in history: Boydell Press, ISBN 0 85115 570 7  

További információk szerkesztés

  • Asbridge, Thomas: The Crusades: The Authorative History of the War for the Holy Land. New York: Eco Press. 2010. ISBN 9780060787288  
  • Billings, Malcolm: A keresztes hadjáratok: Az iszlám elleni háború 1096–1798. Ford. Moczok Péter. Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó. 2007. ISBN 978-963-7054-471  

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ramlai_csata_(1102)&oldid=26371108”