Szittyó
A szittyó (Juncus), szövőke, néhol kocsifű a róla elnevezett növénycsalád típusnemzetsége több mint 200 fajjal.
Származása, elterjedése szerkesztés
Alapvetően az északi féltekén terjedt el, de azon belül jóformán mindenfelé megtalálható. Magyarországon 28 faja honos, közülük a kopácsos szittyó védett.
Megjelenése, felépítése szerkesztés
Levele váltakozó vagy kétsoros, hengeres, rekeszekre tagolt.
Ecsetvirágzata a szár csúcsa alatti hasadékból nő ki.
Termése tok; a háromüregű magház sok magkezdeményt tartalmaz.
Életmódja szerkesztés
Tipikusan a nedves termőhelyek növénye, aminek következtében szára és leveleinek belsejét fiókos átszellőztető alapszövet (aerenchyma) tölti ki.
Általában seregesen nő, gyakran társulásalkotó. Más fűféléket elnyom maga körül.
Felhasználása szerkesztés
A jószág csak fiatal leveleit legeli, később csak kényszerűségből takarmány.
Az éles szittyó Európa déli részén terem, egész méternyi, már Dioszkoridész hasmenés ellen és vizelethajtónak ajánlotta.
A békaszittyó és a csomós szittyó nedves helyen csoportosan, néhol zsombékot alkotva nő. Szára erős, hajlékony és szívós, ezért régebben a kosárfonók kisebb tárgyakat, kosarakat, ernyőket, székeket, süvegeket, varsát stb. kötöttek belőle, a kertészek pedig kötözőanyagnak használták. Belét mécsben égették, kúszó ágas tőkéjét (radix junci) kövesedés elleni gyógyhatású készítménynek tartották.
Források szerkesztés
- Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X
- Juncaceae - Szittyó félék[halott link]
- A szittyóvirágúak rendje - Juncales
