Vanwall
A Vanwall egy 1949-ben alapított brit versenycsapat volt. 1954-től 1960-ig vett részt a Formula–1 világbajnokságban, ez idő alatt 10 győzelmet és 7 pole-pozíciót szerzett, valamint 6 leggyorsabb kört futott.[1] Legnagyobb sikerét 1958-ban érte el, amikor megnyerte az első ízben kiírt konstruktőri világbajnokságot, versenyzői, Stirling Moss, Tony Brooks és Stuart Lewis-Evans pedig a második, harmadik, illetve kilencedik helyet szerezték meg egyéniben.[2] Lewis-Evans az évi halálos balesete és az alapító, Tony Vandervell megromlott egészsége miatt a csapat fölbomlott. A következő két évben már csak egy-egy versenyen indultak el, mielőtt a Vanwall végleg megszűnt.
| Vanwall | |
| Teljes név | Vanwall |
| Székhely | Cox Green, Maidenhead, Egyesült Királyság |
| Alapító(k) | Tony Vandervell |
| Jelentős versenyzők | .svg){kind=small} Peter Collins Stirling Moss Tony Brooks Stuart Lewis-Evans |
| Motorok | Vanwall |
| Gumik | Pirelli, Dunlop |
| Formula–1-es szereplése | |
| Első verseny | 1954-es brit nagydíj |
| Utolsó verseny |  1960-as francia nagydíj |
| Versenyek száma | 29 (28 rajt) |
| Konstruktőri világbajnoki címek | 1 (1958) |
| Versenyzői világbajnoki címek | – |
| Győzelmek | 10 |
| Első rajtkockák | 7 |
| Leggyorsabb körök | 6 |
A csapat története szerkesztés
A Vanwall név a Vandervell és a Thinwall nevek összevonásából jött létre. Utóbbi márkanévvel az alapító-csapattulajdonos, Tony Vandervell forgalmazta a London Acton nevű városrészében, a Vandervell Products gyárban készülő csapágyait.
Tony Vandervell egyike volt a British Racing Motors alapító részvényeseinek. A gyakran BRM-nek rövidített csapat több brit gyártó együtt működéséből jött létre azzal a céllal, hogy megtörje a Grand Prix versenyeken tapasztalható olasz hegemóniát. Vandervell azonban egy idő után kiszállt a projectből, és saját csapatot alapított.
Alacsonyabb osztályokban szerkesztés
Vandervell korai '50-es években egy sor átépített Ferrarit indított a Formula Libre versenyeken, "Thinwall Special" néven.
Az első, Vanwall néven ismert autók, a Vanwall Special-ok, 1954-ben, az új Formula–1-es szabályok szerint épültek Cox Green-ben, Maidenhead grófságban. A karosszériát Owen Maddock tervezte és a Cooper Car Company készítette el.
A 2 literes motort a Norton motorkerékpárgyár mérnöke, Leo Kuzmicki tervezte. Az erőforrás nem volt más, mint négy, egyenként 500 cm³-es Norton motor összeépítve egy blokkba.
Az autó az az évi brit nagydíjon mutatkozott be először. A fejlesztés folytatódott, az 1955-ös monacói nagydíjra 2,237 cm³-es, később 2,5 l-es motorral szerelték fel a Peter Collins által vezetett autót.
A Formula–1-ben szerkesztés
A Vanwall első teljes szezonját 1955-ben futotta a Formula–1-ben, kevés sikerrel. Az év végére nyilvánvalóvá vált, hogy a motor versenyképes, de a karosszéria fejlesztést igényel. Tony Vandervellnek egy fiatal, feltörekvő tervezőt ajánlottak a feladatra: a később legendássá vált Colin Chapmant.
A Frank Costin aerodinamikai mérnökkel karöltve tervezett új autó ígéretesen kezdte az 1956-os szezont, erős mezőnyben megnyert egy világbajnokságon kívüli Formula–1-es versenyt Silverstoneban. A győztes pilóta Stirling Moss volt, de ebben az évben csak ebben az egy ízben versenyzett a Vanvallnál, mert még élő szerződése volt a Maserati csapattal. A szezonban Harry Schell és Maurice Trintignant vezették a Vanwall autóit. Számottevő eredményt ezúttal sem sikerült elérni, bár az autók már jóval versenyképesebbek voltak.
A csapat fejlődését látva, Moss úgy döntött, hogy otthagyja a Maseratit és a Vanwallhoz szerződik. Csapattársai a szintén angol Tony Brooks és Stuart Lewis-Evans lettek. Ahogy haladt az 1957-es szezon, úgy lettek az autók egyre gyorsabbak és megbízhatóbbak. Moss és Brooks megosztva lett első az az évi brit nagydíjon, a Vanwall első Formula–1-es győzelmét szerezve. Moss megnyerte az Olasz-és a pescarai nagydíjat is.
Az 1957-es év végén betiltották az alkohol alapú üzemanyagokat és közelezővé tették a 130-as oktánszámú AVGAS-benzin használatát. Ez hátrányt jelentett a Vanwall és a BRM csapatoknak, mert a széles furatú motorjaiknak metil-alkoholra volt szüksége a hűtéshez. Így a Vanwall motorjainak teljesítménye a tesztpadon 7500-as percenkénti fordulaton 290-ről 278 lóerőre csökkent. A versenyeken, ahol biztonsági okokból sosem használták a motort a legmagasabb fordulatszámon, legfeljebb 255-262 lóerő volt elérhető. A rivális Ferrari V6-os motorjai ezzel szemben 286 lóerős teljesítményre voltak képesek, 8300-as fordulaton. A Vanwall jobb úttartása, áramvonalas felépítése, ötsebességes váltója és tárcsafékei azonban kompenzálták a hátrányt. A motor továbbra is a 498 cm³-es Manx Norton egyhengeresre épült, ami egymagában 51 lóerőt adott le 7200-as fordulatszám mellett.
Az 1958-as évre mindhárom versenyzőjét megtartotta a Vanwall, Moss a Holland, a Portugál-és a Marokkói, Brooks a Belga, Német-és olasz nagydíjat nyerte meg. Ezzel a Vanwall élen végzett az először kiírt Formula–1-es konstruktőri világbajnokságban. Az egyéni világbajnoki címet azonban nem sikerült megszerezni, miután Mike Hawthorn egy ponttal megelőzte Mosst. Az év utolsó versenyén, Marokkóban Lewis-Evans súlyos balesetet szenvedett, és néhány nappal később belehalt az égési sérüléseibe.
Az 1958-as világbajnokság volt az utolsó, amit a Vanwall végigversenyzett. Vandervell egészsége megromlott, és orvosi tanácsra felfüggesztette csapatvezetői tevékenységét. 1959-ben Brooks elindult ugyan egy alacsonyabb építésű és könnyebb autóval a brit nagydíjon, de a Vanwall más versenyre nem nevezett a szezonban. Az 1960-as francia nagydíjon versenyzett utoljára Vanwall a Formula–1-ben.
Az utolsó Vanwall egy középmotoros versenyautó volt, amivel John Surtees indult 1961-ben a 3 literes Intercontinental Formula két futamán. Hiába ért el a konstrukció ígéretes eredményeket, a fejlesztése leállt, amikor a versenysorozat nem terjedt el Európában. A Vanwall utolsó, 2,605 literes motorja 290 lóerős teljesítményre volt képes, 100-as oktánszámú benzinnel.
Az azonos nevű versenypálya mellett található Donington Collection-ben megtalálható az összes valaha épült Vanwall egy-egy példánya, köztük az utolsó, középmotoros versenyautó is.
A Vanwall Cars szerkesztés
2003-ban megalakult a Vanwall Cars autóépítő műhely. Az egyedi rendelésre kapható Vanwall Sports Racer együléses utcai sportautó az egykori Formula–1-es autókhoz nagyon hasonló karosszériával készül.
Formula–1-es eredmények szerkesztés
(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)
| Év | Modell | Versenyzők | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | Pont | Helyezés |
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| 1954 | Vanwall Special | ARG | 500 | BEL | FRA | GBR | GER | SUI | ITA | ESP | -** | -** | |||
.svg){kind=small} Peter Collins
|
Ki | 7 | Ni | ||||||||||||
| 1955 | Vanwall 55 | ARG | MON | 500 | BEL | NED | GBR | ITA | -** | -** | |||||
| Mike Hawthorn
|
Ki | Ki | |||||||||||||
| Ken Wharton
|
9* | Ki | |||||||||||||
 Harry Schell
|
9* | Ki | |||||||||||||
| 1956 | Vanwall 56 | ARG | MON | 500 | BEL | FRA | GBR | GER | ITA | -** | -** | ||||
| Maurice Trintignant
|
Ki | Ki | Ki | Ki | |||||||||||
| Harry Schell
|
Ki | 4 | 10* | Ki | Ki | ||||||||||
| Mike Hawthorn
|
10* | ||||||||||||||
| Colin Chapman
|
Ni | ||||||||||||||
 José Froilán González
|
Ki | ||||||||||||||
 Piero Taruffi
|
Ki | ||||||||||||||
| 1957 | Vanwall 57 | ARG | MON | 500 | FRA | GBR | GER | PSC | ITA | -** | -** | ||||
| Stirling Moss
|
Ki | 1* | 5 | 1 | 1 | ||||||||||
| Tony Brooks
|
2 | 1* | 9 | Ki | 7 | ||||||||||
| Stuart Lewis-Evans
|
Ki | 7 | Ki | 5 | Ki | ||||||||||
| Roy Salvadori
|
Ki | ||||||||||||||
| 1958 | Vanwall 57 | ARG | MON | NED | 500 | BEL | FRA | GBR | GER | POR | ITA | MOR | 48 (57) | 1. | |
| Stirling Moss
|
Ki | 1 | Ki | 2 | Ki | Ki | 1 | Ki | 1 | ||||||
| Tony Brooks
|
Ki | Ki | 1 | Ki | 7 | 1 | Ki | 1 | Ki | ||||||
| Stuart Lewis-Evans
|
Ki | Ki | 3 | Ki | 4 | 3 | Ki | Ki | |||||||
| 1959 | Vanwall 59 | MON | 500 | NED | FRA | GBR | GER | POR | ITA | USA | 0 | 12. | |||
| Tony Brooks
|
Ki | ||||||||||||||
| 1960 | Vanwall VW11 | ARG | MON | 500 | NED | BEL | FRA | GBR | POR | ITA | USA | 0 | – | ||
| Tony Brooks
|
Ki |
* 1958-ig nem rendeztek konstruktőri bajnokságot
** Megosztott versenyzés
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ A Vanwall csapat statisztikái (német nyelven). Motorsport-Total.com. (Hozzáférés: 2008. június 29.)
- ↑ Az 1958-as világbajnokság végeredménye (német nyelven). Motorsport-Total.com. (Hozzáférés: 2008. június 29.)
Források szerkesztés
- TEAMS: Vanwall. Autocourse Grand Prix Archive. [2007. december 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
- Team: Vanwall. ChicaneF1.com. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
- CONSTRUCTORS: VANWALL. GrandPrix.com. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
- Capps, Don: The Green Comet: the Brief History of the Vanwall. 8W, 2000. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
- Muelas, Felix: The first car that rattled the Alfetta's cage. 8W, 2000. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
- Muelas, Felix: Vanwall's inconspicuous entry to the GP world. 8W, 2000. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
- Muelas, Felix: Vanwall's breakthrough win. 8W, 2000. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
- Capps, Don: A year-by-year look at the Vandervell racing machines, including the Thinwall Specials. 8W, 2000. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
További információk szerkesztés
- Vanwall Cars – hivatalos weboldal
| Előző világbajnok: – |
Formula–1-es világbajnok 1958 |
|
Következő világbajnok: Cooper |
