Vanwall

megszűnt brit Formula–1-es csapat

A Vanwall egy 1949-ben alapított brit versenycsapat volt. 1954-től 1960-ig vett részt a Formula–1 világbajnokságban, ez idő alatt 10 győzelmet és 7 pole-pozíciót szerzett, valamint 6 leggyorsabb kört futott.[1] Legnagyobb sikerét 1958-ban érte el, amikor megnyerte az első ízben kiírt konstruktőri világbajnokságot, versenyzői, Stirling Moss, Tony Brooks és Stuart Lewis-Evans pedig a második, harmadik, illetve kilencedik helyet szerezték meg egyéniben.[2] Lewis-Evans az évi halálos balesete és az alapító, Tony Vandervell megromlott egészsége miatt a csapat fölbomlott. A következő két évben már csak egy-egy versenyen indultak el, mielőtt a Vanwall végleg megszűnt.

Vanwall
Teljes névVanwall
SzékhelyCox Green, Maidenhead, Egyesült Királyság
Alapító(k)Tony Vandervell
Jelentős versenyzőkEgyesült Királyság Peter Collins
Egyesült Királyság Stirling Moss
Egyesült Királyság Tony Brooks
Egyesült Királyság Stuart Lewis-Evans
MotorokVanwall
GumikPirelli, Dunlop
Formula–1-es szereplése
Első versenyEgyesült Királyság 1954-es brit nagydíj
Utolsó versenyfrancia 1960-as francia nagydíj
Versenyek száma29 (28 rajt)
Konstruktőri világbajnoki címek1 (1958)
Versenyzői világbajnoki címek
Győzelmek10
Első rajtkockák7
Leggyorsabb körök6

A csapat története szerkesztés

A Vanwall név a Vandervell és a Thinwall nevek összevonásából jött létre. Utóbbi márkanévvel az alapító-csapattulajdonos, Tony Vandervell forgalmazta a London Acton nevű városrészében, a Vandervell Products gyárban készülő csapágyait.

Tony Vandervell egyike volt a British Racing Motors alapító részvényeseinek. A gyakran BRM-nek rövidített csapat több brit gyártó együtt működéséből jött létre azzal a céllal, hogy megtörje a Grand Prix versenyeken tapasztalható olasz hegemóniát. Vandervell azonban egy idő után kiszállt a projectből, és saját csapatot alapított.

Alacsonyabb osztályokban szerkesztés

 
A negyedik, és egyben utolsó Thinwall Special. 1952 és 54 között használták.

Vandervell korai '50-es években egy sor átépített Ferrarit indított a Formula Libre versenyeken, "Thinwall Special" néven.

Az első, Vanwall néven ismert autók, a Vanwall Special-ok, 1954-ben, az új Formula–1-es szabályok szerint épültek Cox Green-ben, Maidenhead grófságban. A karosszériát Owen Maddock tervezte és a Cooper Car Company készítette el.

A 2 literes motort a Norton motorkerékpárgyár mérnöke, Leo Kuzmicki tervezte. Az erőforrás nem volt más, mint négy, egyenként 500 cm³-es Norton motor összeépítve egy blokkba.

Az autó az az évi brit nagydíjon mutatkozott be először. A fejlesztés folytatódott, az 1955-ös monacói nagydíjra 2,237 cm³-es, később 2,5 l-es motorral szerelték fel a Peter Collins által vezetett autót.


A Formula–1-ben szerkesztés

A Vanwall első teljes szezonját 1955-ben futotta a Formula–1-ben, kevés sikerrel. Az év végére nyilvánvalóvá vált, hogy a motor versenyképes, de a karosszéria fejlesztést igényel. Tony Vandervellnek egy fiatal, feltörekvő tervezőt ajánlottak a feladatra: a később legendássá vált Colin Chapmant.

A Frank Costin aerodinamikai mérnökkel karöltve tervezett új autó ígéretesen kezdte az 1956-os szezont, erős mezőnyben megnyert egy világbajnokságon kívüli Formula–1-es versenyt Silverstoneban. A győztes pilóta Stirling Moss volt, de ebben az évben csak ebben az egy ízben versenyzett a Vanvallnál, mert még élő szerződése volt a Maserati csapattal. A szezonban Harry Schell és Maurice Trintignant vezették a Vanwall autóit. Számottevő eredményt ezúttal sem sikerült elérni, bár az autók már jóval versenyképesebbek voltak.

 
A győztes Vanwall VW5 az 1957-es brit nagydíj előtt

A csapat fejlődését látva, Moss úgy döntött, hogy otthagyja a Maseratit és a Vanwallhoz szerződik. Csapattársai a szintén angol Tony Brooks és Stuart Lewis-Evans lettek. Ahogy haladt az 1957-es szezon, úgy lettek az autók egyre gyorsabbak és megbízhatóbbak. Moss és Brooks megosztva lett első az az évi brit nagydíjon, a Vanwall első Formula–1-es győzelmét szerezve. Moss megnyerte az Olasz-és a pescarai nagydíjat is.

Az 1957-es év végén betiltották az alkohol alapú üzemanyagokat és közelezővé tették a 130-as oktánszámú AVGAS-benzin használatát. Ez hátrányt jelentett a Vanwall és a BRM csapatoknak, mert a széles furatú motorjaiknak metil-alkoholra volt szüksége a hűtéshez. Így a Vanwall motorjainak teljesítménye a tesztpadon 7500-as percenkénti fordulaton 290-ről 278 lóerőre csökkent. A versenyeken, ahol biztonsági okokból sosem használták a motort a legmagasabb fordulatszámon, legfeljebb 255-262 lóerő volt elérhető. A rivális Ferrari V6-os motorjai ezzel szemben 286 lóerős teljesítményre voltak képesek, 8300-as fordulaton. A Vanwall jobb úttartása, áramvonalas felépítése, ötsebességes váltója és tárcsafékei azonban kompenzálták a hátrányt. A motor továbbra is a 498 cm³-es Manx Norton egyhengeresre épült, ami egymagában 51 lóerőt adott le 7200-as fordulatszám mellett.

Az 1958-as évre mindhárom versenyzőjét megtartotta a Vanwall, Moss a Holland, a Portugál-és a Marokkói, Brooks a Belga, Német-és olasz nagydíjat nyerte meg. Ezzel a Vanwall élen végzett az először kiírt Formula–1-es konstruktőri világbajnokságban. Az egyéni világbajnoki címet azonban nem sikerült megszerezni, miután Mike Hawthorn egy ponttal megelőzte Mosst. Az év utolsó versenyén, Marokkóban Lewis-Evans súlyos balesetet szenvedett, és néhány nappal később belehalt az égési sérüléseibe.

Az 1958-as világbajnokság volt az utolsó, amit a Vanwall végigversenyzett. Vandervell egészsége megromlott, és orvosi tanácsra felfüggesztette csapatvezetői tevékenységét. 1959-ben Brooks elindult ugyan egy alacsonyabb építésű és könnyebb autóval a brit nagydíjon, de a Vanwall más versenyre nem nevezett a szezonban. Az 1960-as francia nagydíjon versenyzett utoljára Vanwall a Formula–1-ben.

Az utolsó Vanwall egy középmotoros versenyautó volt, amivel John Surtees indult 1961-ben a 3 literes Intercontinental Formula két futamán. Hiába ért el a konstrukció ígéretes eredményeket, a fejlesztése leállt, amikor a versenysorozat nem terjedt el Európában. A Vanwall utolsó, 2,605 literes motorja 290 lóerős teljesítményre volt képes, 100-as oktánszámú benzinnel.

Az azonos nevű versenypálya mellett található Donington Collection-ben megtalálható az összes valaha épült Vanwall egy-egy példánya, köztük az utolsó, középmotoros versenyautó is.

A Vanwall Cars szerkesztés

2003-ban megalakult a Vanwall Cars autóépítő műhely. Az egyedi rendelésre kapható Vanwall Sports Racer együléses utcai sportautó az egykori Formula–1-es autókhoz nagyon hasonló karosszériával készül.

Formula–1-es eredmények szerkesztés

(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)

Év Modell Versenyzők 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 Pont Helyezés
1954 Vanwall Special ARG 500 BEL FRA GBR GER SUI ITA ESP -** -**
  Peter Collins Ki 7 Ni
1955 Vanwall 55 ARG MON 500 BEL NED GBR ITA -** -**
  Mike Hawthorn Ki Ki
  Ken Wharton 9* Ki
  Harry Schell 9* Ki
1956 Vanwall 56 ARG MON 500 BEL FRA GBR GER ITA -** -**
  Maurice Trintignant Ki Ki Ki Ki
  Harry Schell Ki 4 10* Ki Ki
  Mike Hawthorn 10*
  Colin Chapman Ni
  José Froilán González Ki
  Piero Taruffi Ki
1957 Vanwall 57 ARG MON 500 FRA GBR GER PSC ITA -** -**
  Stirling Moss Ki 1* 5 1 1
  Tony Brooks 2 1* 9 Ki 7
  Stuart Lewis-Evans Ki 7 Ki 5 Ki
  Roy Salvadori Ki
1958 Vanwall 57 ARG MON NED 500 BEL FRA GBR GER POR ITA MOR 48 (57) 1.
  Stirling Moss Ki 1 Ki 2 Ki Ki 1 Ki 1
  Tony Brooks Ki Ki 1 Ki 7 1 Ki 1 Ki
  Stuart Lewis-Evans Ki Ki 3 Ki 4 3 Ki Ki
1959 Vanwall 59 MON 500 NED FRA GBR GER POR ITA USA 0 12.
  Tony Brooks Ki
1960 Vanwall VW11 ARG MON 500 NED BEL FRA GBR POR ITA USA 0
  Tony Brooks Ki

* 1958-ig nem rendeztek konstruktőri bajnokságot
** Megosztott versenyzés

Jegyzetek szerkesztés

  1. A Vanwall csapat statisztikái (német nyelven). Motorsport-Total.com. (Hozzáférés: 2008. június 29.)
  2. Az 1958-as világbajnokság végeredménye (német nyelven). Motorsport-Total.com. (Hozzáférés: 2008. június 29.)

Források szerkesztés

További információk szerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Vanwall témájú médiaállományokat.


Előző világbajnok:
Formula–1-es világbajnok
1958
  Következő világbajnok:
Cooper