Victor de Broglie
Achille-Charles-Léonce-Victor de Broglie (Párizs, 1785. december 1.[7] – Párizs, 1870. január 25.) herceg és francia pair, Franciaország 4. miniszterelnöke.
| Victor de Broglie | |
 | |
| Született | 1785. november 28.[1][2][3][4][5] Párizs |
| Elhunyt | 1870. január 25. (84 évesen)[1][2][6][3][4] Párizs |
| Állampolgársága | francia |
| Házastársa | Albertine, baroness Staël von Holstein |
| Gyermekei |
|
| Szülei | Sophie de Rosen-Kleinroop Victor de Broglie |
| Foglalkozása | |
| Tisztsége |
|
| Kitüntetései | a francia Becsületrend nagykeresztje |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Victor de Broglie témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Életrajza szerkesztés
Pályáját I. Napóleon alatt kezdte meg mint államtanácsos, majd katonai intendáns lett. Ilyen minőségben a francia hadsereget 1809-ben Vas megyén át Győrig kísérte és szemtanúja volt a magyar inszurrekció győri vereségének. Később követségi tanácsos lett Bécsben, Prágában és Varsóban. 1814-ben pairré nevezték ki, a liberális eszmék táborában küzdött; Ney marsall híres perében a vádlott felmentésére szavazott és a pair-kamarában kikelt az udvar reakciós politikája ellen. Mint Guizot elvtársa, a doktrinerekhez tartozott és az alkotmányos örökös monarchia elveit vallotta.
1816-ban Pisában feleségül vette Hedvig Gustava Albertina de Staël-Holstein bárókisasszonyt (1797–1838), Germaine de Staël írónő és Eric Magnus de Staël von Holstein báró leányát, Jacques Neckernek, XVI. Lajos francia király volt pénzügyminiszterének unokáját.
A júliusi forradalom után az államtanács elnöke, a kultusz- és közoktatásügyek minisztere lett, de már ugyanazon év novemberében a többi doktrinerekkel együtt visszalépett. 1832 októbertől 1834 áprilisig és azután 1834 novemberétől 1836 februárjáig külügyminiszter, rövid ideig pedig az államtanács elnöke volt; később azonban minden kabinetalakításra vonatkozó ajánlatot visszautasított.
1847-ben mint nagykövet Londonba ment, ahonnan 1848 márciusában az új (forradalmi kormány) visszahívta. 1849 májusában belépett a nemzetgyűlésbe, ahol csakhamar a jobboldali párt egyik vezére lett. 1851-ben a biztonsági választmány elnökévé választatott, tiltakozott a december 2-ai államcsíny ellen és azután a magánéletbe vonult vissza. 1855-ben az akadémia tagjai közé választotta; de politikai szerepre többé nem áhítozott. Irodalmi műveit e címmel adta ki: Écrits et discours (Párizs, 1863, 3 kötet). Hátrahagyott irataiból adta ki fia a következő műveket: Vues sur le gouvernement de la France (1870, 2. kiad. 1871) és Le libre échange et l’impôt (1879).[8]
Források szerkesztés
- ↑ a b Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. április 27.)
- ↑ a b Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
- ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ Gran Enciclopèdia Catalana (katalán nyelven). Grup Enciclopèdia
- ↑ Sycomore (francia nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ Születési dátuma vitatott, a francia akadémia oldalán 1785. november 29. található, a Wikidatában 1785. november 28. szerepel.. [2015. február 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. február 9.)
- ↑ V. ö. Guizot, Le duc de B. (Párizs, 1872). Balogh J., A francia okkupáció Vasmegyében. 1885.
- Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X
