Weserübung hadművelet

második világháborús hadművelet

A Weserübung hadművelet a Harmadik Birodalom hadserege által a második világháború során Dánia és Norvégia ellen végrehajtott invázió fedőnevéül szolgáló kifejezés. A szó voltaképpeni jelentése „Weser-gyakorlat”, a Weser német folyó neve után. Nevét onnan kapta, hogy főleg Bréma és Wilhelmshaven térségéből indultak útnak az inváziós erők Norvégia felé, ami a Weser torkolati szakaszát jelentette.

Weserübung hadművelet
A II. világháború része
Dátum1940. április 9.június 7.
HelyszínDánia, Norvégia, Északi-tenger
Eredménynémet győzelem
Harcoló felek
Németország Dánia
Norvégia
 Egyesült Királyság
 Franciaország
Lengyelország Lengyel emigrációs kormány
Parancsnokok
Nikolaus von Falkenhorst tábornok
Eduard Dietl tábornok
Kristian Laake tábornok
Otto Ruge vezérezredes
William Wain Prior altábornagy
Egyesült Királyság Adrian Carton de Wiart dandártábornok
Egyesült Királyság Charles Tolver Paget altábornagy
Haderők
kb. 33 000 fő szárazföldi erő, 5 haditengerészeti harccsoport 7 nagyobb és 55 kisebb hajóval, 1000 repülőgépkb. 25 000 fő szárazföldi erő, 17 nagyobb és mintegy 120 kisebb hadihajó
Veszteségek
5000 fő3700 fő
A Wikimédia Commons tartalmaz Weserübung hadművelet témájú médiaállományokat.

A kezdetek szerkesztés

1940. április 9-ének – a Wesertagnak – kora reggelén Németország lerohanta Dániát és Norvégiát; hivatalosan azért, hogy megelőzze a két ország Nagy-Britannia és Franciaország által tervezett (és a nyilvánosság előtt fontolgatott) megszállását. Megérkezésük után a német inváziós csapatok küldöttsége értesítette a megtámadott országok kormányait, hogy a Wehrmacht azért jött, hogy „megvédje a két állam semlegességét a brit-francia agresszió ellenében”. A két skandináv ország közti földrajzi és éghajlati eltérések következtében a katonai műveletek igencsak eltérően zajlottak le.

Az inváziós flotta hivatalos partraszállási időpontját – a Weserzeitet – német idő szerint hajnali 5 óra 15 percre, norvég idő szerint 4 óra 15 percre tűzték ki.

Politikai és katonai háttér szerkesztés

1939 tavaszától a brit Admiralitás szemében Skandinávia a Németországgal a jövőben kirobbanó konfliktus egyik potenciális hadszínterévé avanzsált. A brit kormány vonakodott még egy szárazföldi konfliktusba bonyolódni a kontinensen, mivel tartottak az első világháború megismétlődésétől. Ezért a németek közvetett meggyengítése érdekében egy blokád felállítását tervezték. A német ipar nagyban függött a Svédország északi lelőhelyein kitermelt vasérctől, amelynek jelentős részét a norvég Narvikban hajózták be. A norvég partvidék ellenőrzése pedig még szorosabbra fonta volna a gyűrűt Németország körül.

1939 októberében a német haditengerészet (Kriegsmarine) parancsnoka, Erich Raeder tengernagy megbeszélést folytatott Adolf Hitlerrel a norvégiai brit bázisok létrehozása jelentette veszélyről és felvetette annak lehetőségét, hogy ezeket a támaszpontokat Németországnak kellene megszereznie, mielőtt a britek ráteszik a kezüket. A haditengerészet érvelése szerint Norvégia birtoklása lehetővé tette volna a közeli tengerek ellenőrzését és ugródeszkául szolgálhatott volna az Egyesült Királyság elleni további hadműveletekhez. Azonban ez idő tájt a Wehrmacht nem mutatott különösebb érdeklődést a terv iránt, ezért Hitler ekkor még csak a Németalföldön keresztül kivitelezett szárazföldi offenzívát hangsúlyozó utasítást adott ki.

November végén Winston Churchill, mint a brit háborús kabinet újonnan kinevezett tagja, a norvég vizek elaknásítását javasolta. Ezzel kikényszeríthették volna, hogy a vasércszállító hajók az Északi-tenger nyílt vizein haladjanak át, ahol ki lettek volna szolgáltatva a Royal Navy egységeinek. Neville Chamberlain miniszterelnök és Lord Halifax külügyminiszter azonban elutasította az ötletet, mivel tartottak a semleges országok – többek között az Egyesült Államok – ellenséges reakciójától. A Finnország és a Szovjetunió között 1939 novemberében kitört téli háború apropóján Churchill újra előhozakodott az aknazár tervével, de ismét sikertelenül.

December folyamán Nagy-Britannia és Franciaország komoly tervezésbe fogott a finnek megsegítése érdekében. Ezen elképzelések értelmében csapatok szálltak volna partra Narvikban, a svéd vasércexport fő kikötőjénél, hogy Svédországon keresztül Finnországba jussanak. Mindamellett így lehetőség nyílt volna a svéd bányakörzetek elfoglalására is. A terv elnyerte Chamberlain és Halifax támogatását is. Számítottak Norvégia együttműködésére, ami számos jogi bonyodalomtól megkímélte volna a briteket. Azonban a norvég és a svéd felekhez intézett felszólítások heves ellenkezést szültek. A tervek kidolgozása ugyan folytatódott, ám a hadművelet jogossága megszűnt, amikor 1940. március 12-én Finnország békét kért.

Tervezés szerkesztés

A vasérc-utánpótlásra veszélyt jelentő szövetséges mozgolódásra válaszul Hitler 1939. december 14-én utasította a Wehrmacht főparancsnokságát, az OKW-t, hogy kezdje meg a Norvégia elleni invázió előzetes tervezését. Ez a terve a Studie Nord fedőnév alatt készült és mindössze egy gyalogos-hadosztály bevetését irányozta elő. 1940. január 14-e és 19-e között a Kriegsmarine elkészült a terv fejlesztett és kiterjesztett változatával, amely két kulcsmozzanatra alapozta a hadművelet sikerét. Elsőként hangsúlyozta a meglepetés létfontosságú szerepét, amely lehetővé teszi, hogy a támadók megakadályozzák a helyi ellenállás megszerveződését és a brit intervenciót. Másodikként a csapatoknak a hadműveleti zónába szállítását a lassú kereskedelmi hajók helyett a nagyobb sebesség elérésére képes hadihajókra bízta. Ezzel lehetővé vált az összes célpont egyidejű elfoglalása és a hagyományos szállítóeszközök korlátozott hatótávjának kiküszöbölése. A terv ezúttal egy teljes hadtest bevetésével számolt, amely egy hegyivadász és egy légideszant-hadosztályból, egy gépesített lövészezredből és két gyalogos-hadosztályból állt. Az inváziós csapatok fő célpontjai a következők voltak:

A terv mindezen túl megkövetelte a dán és a norvég uralkodó gyors őrizetbe vételét, amivel tovább óhajtotta gyengíteni a várható ellenállást.

1940. február 21-én Nikolaus von Falkenhorst tábornokot bízták meg a hadművelet parancsnokságával. Falkenhorst az első világháború során Finnországban harcolt, és így tapasztalatokra tett szert a sarkvidéki hadviselés terén. Ő azonban csak a szárazföldi csapatok feletti parancsnokságra vállalkozott, Hitler egységes parancsnoki irányításra vonatkozó óhaja ellenére is.

A terv végső változatát Weserübung hadműveletnek nevezték el 1940. január 27-én. Ez alapján a XXI. hadtestben (XXI. Armeekorps) helyett kapott a 3. hegyivadász hadosztály és öt gyalogos hadosztály, utóbbiak érdemleges harci tapasztalatok nélkül. Az első hullámban három hadosztály támadó hadmozdulatait határozták meg, míg a fennmaradó egységeket a második hullámban tervezték bevetni. Három ejtőernyős századot jelöltek ki a repülőterek elfoglalására. A 2. hegyivadász hadosztály bevetéséről később döntöttek.

A terv kezdetben Norvégia megszállásával és a dán repülőterek diplomáciai úton történő megszerzésével számolt. Hitler azonban március 1-jén új utasítást adott ki, amely mindkét ország inváziójáról rendelkezett. Erre a Luftwaffe miatt volt szükség, mivel a légierő bejelentette igényét a vadászrepülő-támaszpontok és a légvédelmi harcálláspontok elfoglalására. Ennek érdekében hozták létre a XXXI. hadtestet, amely két gyalogos hadosztályt és a 11. gépesített lövészezredet foglalta magában. A teljes hadműveletet a X. légihadtest támogatta, amely mintegy 1000 darab, különféle típusú harci repülőgéppel rendelkezett.

Előzmények szerkesztés

 
az Altmark halottait a partra szállítják

Februárban egy brit rombolóraj a norvég felségvizeken megtámadta az Atlanti-óceánról az Admiral Graf Spee által ejtett foglyokkal hazatérőben lévő Altmark ellátóhajót. Mivel a nemzetközi egyezmények nem tiltották a hadifoglyok semleges vizeken való szállítását, előzőleg a Seekriegsleitung (a német flotta főparancsnoksága) azt az utasítást küldte a hajó kapitányának, hogy álcázás nélkül, a hajója valódi nevét feltüntetve térjen vissza Németországba. Az első támadás elől a Jøssing-fjordba húzódó Altmarkot az éjszaka folyamán megtámadta a Cossack brit romboló a helyszínen lévő kisebb norvég hadihajók tiltakozása ellenére. A hajó legénységéből több fegyvertelen civilt lelőttek illetve megsebesítettek, néhányukat a jeges vízben való menekülés közben, majd kiszabadították a hajó rakterében elszállásolt – és a norvég hatóságoknak hivatalosan be nem jelentett – mintegy 300 brit alattvalót. Rövid fosztogatás után – mivel a partra futtatott Altmarkot zsákmányul ejteni nem tudták – a hajót személyzetével együtt hátrahagyva távoztak.

A németek úgy vélték, hogy a helyszínen lévő norvég hadihajók képesek lettek volna megakadályozni a brit agressziót, de a fellépésük elmaradása arra a következtetésre juttatta őket, hogy Norvégia nem tanúsítana ellenállást egy esetleges brit megszállással szemben sem, amit viszont Németország mindenképpen el akart kerülni. Hitler emiatt február 19-én felgyorsíttatta a hadművelet előkészítését.

Dánia lerohanása szerkesztés

 
Dán katonák 1940. április 9-én

Stratégiai szempontból Dánia nem bírt különösebb jelentőséggel a németek számára, bár hasznosnak bizonyult a norvég hadműveletek ugródeszkája gyanánt, és mint a Birodalommal határos országot, célszerű volt valamilyen módon ellenőrzés alá vonni. Lévén az ország kicsi és teljesen síkvidéki, ideális terepnek bizonyult a német offenzíva kibontakoztatásához, a csekély erőkből álló dán hadseregnek pedig nem sok reménye volt a sikeres ellenállást illetően. Ennek ellenére április 9-ének reggelén néhány dán ezred megütközött a behatolókkal és megadásuk előtt pár tucat fős veszteséget szenvedtek.

Miután 1000 főnyi német gyalogság szállt partra a koppenhágai kikötőben, a királyi testőrség egységei felvették a harcot a németekkel. Az első lövések eldördülte után azonban He 111 és Do 17 típusú bombázó gépekből álló kötelékek dübörögtek át a város felett. X. Keresztély király, szembesülve a Luftwaffe nyílt, a koppenhágai polgári lakosságot sújtó bombázásokkal való fenyegetésével, – a belügyekkel kapcsolatos szuverenitás megőrzéséért cserébe – szinte azonnal kapitulált. Ennek is köszönhetően Dániának meglehetősen elnéző német megszállást kellett elviselnie, különösen 1943 nyaráig, amelynek révén többek között lehetővé vált az ország zsidó lakossága elleni atrocitások elodázása, amíg a 8000 főnyi zsidó közösség tagjai közül szinte mindenkinek sikerült Svédországba szöknie (összesen kb. 500 dán zsidót deportáltak és közülük is „csak” 50 fő esett áldozatul a holokausztnak).

Norvégia megszállása szerkesztés

Indítékok, csatarend szerkesztés

 
Német partraszállási helyszínek a Weserübung hadművelet kezdeti szakaszában.

Norvégia két ok miatt volt fontos Németország számára: egyrészt haditengerészeti bázisként szolgált, többek között az észak-atlanti szövetséges hajózást nyugtalanító tengeralattjárók számára, másrészt pedig, hogy biztosítsa a svéd vasérc Narvik norvég kikötőn keresztüli hazajuttatását. A hosszú és tagolt partszakasz ideális támaszpontul szolgált a tengeralattjáróknak, hogy az atlanti vizekre kimerészkedve hajtóvadászatot intézzenek a brit kereskedelmi flotta egységei ellen, míg a svéd vasércet illetően Németország joggal aggódhatott, hogy a szövetségesek megkísérlik ellehetetleníteni a vasércszállítmányok bonyolítását, melynek 90%-a Narvikon keresztül zajlott.

A norvégiai inváziót a XXI. hadtest hajtotta végre Nikolaus von Falkenhorst tábornok parancsnoksága alatt és a következő főbb erőkkel rendelkezett:

A kezdeti inváziós erőt a haditengerészet több köteléke szállította:

  1. a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkáló távolfedezetében 2000 hegyivadász indult 10 rombolóval Narvikba Eduard Dietl tábornok parancsnoksága alatt, rombolónként 200 fős elosztással;
  2. Trondheim elfoglalása az Admiral Hipper nehézcirkáló, 4 romboló és 1700 főnyi partraszálló erő feladata volt;
  3. Bergent a Köln és a Königsberg könnyűcirkáló, a Bremse tüzérségi kiképzőhajó, a Karl Peters szállítóhajó, 3 torpedónaszád és 5 torpedócsónak, fedélzetükön 1900 fővel rohanta le;
  4. Kristiansandot a Karlsruhe könnyűcirkáló, 3 torpedónaszád, 7 torpedócsónak és 1100 főnyi inváziós csapat támadta;
  5. a Blücher nehézcirkáló, a Lützow nehézcirkáló (korábban ún. zsebcsatahajó), az Emden könnyűcirkáló, 3 torpedónaszád, 8 aknaszedő hajó és 2000 fő Oslóba, a főváros megszállására indult;
  6. végül 4 aknaszedő hajó és 150 fő pedig Egersundot kapta célpontul.

A megszállás menete szerkesztés

 
Az Oslo-fjord és az Oscarsborg-erőd
  • 1940. április 8-án este az „5-ös Harccsoport”-ot (Kampfgruppe 5) észlelte a Pol III őrhajó, amit a támadók elfoglaltak; a hajó kapitánya volt az invázió első norvég áldozata.
  • A német hajók az Oslóba vezető fjordban haladtak felfelé, amíg el nem érték a Drøbak-szorost. Április 9-én 5 óra 15 perc körül az Oscarsborg-erőd két veterán, Moses és Aron névre hallgató Krupp-ágyúja és néhány hasonlóan kimustrálásra váró torpedó elsüllyesztette a Blücher nehézcirkálót, amelyet reflektorokkal világítottak meg. A hajó, amely a szűk fjordban képtelen volt manőverezni, fedélzetén 600 emberrel két órán belül elsüllyedt. Az erőd jelentette nyilvánvaló fenyegetés elegendő ideig késleltette az inváziós csoportosítás előrehaladását, hogy a norvégok evakuálják a királyi családot és a parlamentet, valamint az államkincstárat. Így Norvégia sosem adta meg magát Németországnak, és lévén a Quisling-kormány illegitim volt, szövetséges státusban vett részt a háborúban, nem mint megszállt ország. Ez a megszálló erő eredménytelenül kihátrált a fjordból (a Lützow is több találatot kapott).
  • Német légideszant csapatok landoltak az oslói Fornebu, a kristiansandi Kjevik, valamint a stavangeri Stola repülőtéren; ez utóbbit tekinthetjük a történelem első ejtőernyős (Fallschirmjäger) támadásának; a kjeviki akcióban a Luftwaffe pilótájaként részt vett Reinhard Heydrich is, a Cseh-Morva Protektorátus későbbi gauleitere.
  • Quisling rádión bejelentette az államcsíny végrehajtását.
 
A német és szövetséges hadmozdulatok átfogó térképe
  • Részben a Blücher elsüllyesztésének köszönhetően a királyi család és a Storting, valamint a kormány szembeszállt a német megszálló erőkkel, VII. Haakon király visszautasította a megadási felszólításokat, majd a parlamenttel és az aranytartalékkal együtt északra húzódott az előrenyomuló németek elől.
  • A midtskogeni csata.
  • A Nybergsund bombázása.
  • Bergent, Stavangert, Egersundot, Kristiansandot, Arendalt, Hortent, Trondheimet és Narvikot 24 órán belül elfoglalták az inváziós csapatok.
  • A Norge és az Eidsvold norvég partvédő páncéloshajók hősiesen helytálltak Narviknál.
  • Lezajlott az első és a második narviki csata a Royal Navy és a Kriegsmarine között.
  • A német erők bevették Narvikot és 2000 főnyi hegyivadász csoportosítást szállítottak partra, de a Warspite csatahajó vezette brit tengeri ellentámadás során sikerült elsüllyeszteni a 10 német rombolót, miután azok kifogytak a lőszerből és az üzemanyagból.
  • Åndalsnes, Molde, Kristiansund, Steinkjer, Namsos és Bodø bombázása; e támadások célja részben harcászati jellegű volt, részben pedig a lakosság megfélemlítését célozta.
  • Megindult a németek fő szárazföldi támadása; a századfordulós fegyverekkel felszerelt norvég katonák némi brit és francia erősítéssel rövid időre feltartóztatták a behatolókat; ez volt az első szárazföldi összecsapás a britek és a németek között a II. világháború során.
  • Szárazföldi csaták Narvik környékén; a norvég és szövetséges (brit, francia, és lengyel) csapatok átmeneti sikere, amelyet a szövetséges csapatok kivonása követett; a Gratangen környéki harcok.
  • A Hegra-erőd május 5-éig ellenállt az ostromnak.
  • Haakon király, Olaf koronaherceg és a parlament június 7-én elhagyta Tromsøt a HMS Devonshire brit cirkáló fedélzetén, hogy a száműzetésben képviselje Norvégiát; Márta koronahercegnő, miután svéd honfitársaitól nem kapott menedéket, a finnországi Petsamón keresztül az Egyesült Államokba távozott.
  • Norvégia 1940. június 10-én, két hónappal a Wesertag után kapitulált.

Svédország és Finnország bekerítése szerkesztés

A Weserübung hadművelet nem foglalta magába a szintén semleges Svédország elleni támadást, mivel nem volt rá szükség. Norvégia, a dán szorosok és a balti partvidék java része birtokában a Harmadik Birodalom északról, nyugatról és délről is körbevette Svédországot, míg keleten a Molotov–Ribbentrop-paktum révén Hitlerrel barátságos viszonyt ápoló Szovjetunió zárta be a kört.

Svédország és Finnország kereskedelmét a Kriegsmarine teljes ellenőrzés alatt tartotta. Ennek következményeként a németek sikeresen nyomást gyakoroltak a semleges svédekre, hogy engedélyezzék a német katonák és hadfelszerelés átvonulását az országon. Az 1940. június 18-án született egyezmény értelmében a katonák fegyvertelenül utaztak és Svédország területén nem hajtottak végre hadmozdulatot. Összesen mintegy 2 140 000 német katona és 100 000 német katonai vasúti szerelvény vette igénybe a svéd területeket, amíg 1943. augusztus 20-án hivatalosan is fel nem függesztették a csapatszállításokat.

1940 augusztusában – a téli háborút követően – Finnország hozzájárult, hogy a Wehrmacht csapatokat állomásoztasson az ország területén. Kezdetben az Észak-Norvégiába irányuló svédországi csapatszállítások biztosítására, később pedig kisebb bázisokon, amelyek a Barbarossa hadműveletre való felkészülés során egyre nagyobb szerepet kaptak.

További információk szerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Weserübung hadművelet témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés