Főmenü megnyitása
Subás férfi 1900 körül

A suba a cifraszűr mellett a magyar népviselet „szakrális” öltözéke.[1] A hosszúfürtű magyar juh szőrös bőréből készül, palástszerű, bokáig ér. A suba öregnek tekintélyt, fiatalnak erőt, férfiasságot, hullámzása, a testen való ringása a járásnak, mozgásnak szépséget adott, szerkezeti tagoltsága, díszítése emelte a test derakasságát. A módosabb házasuló legénynek kijárt egy suba, de általában a meglett férfikorban viselték. A hivatali méltóságnak is velejárója volt.

Tartalomjegyzék

TörténeteSzerkesztés

Eredetéről nincsenek bővebb adataink, nagy valószínűséggel nomád állattenyésztő korunk óta kísér bennünket. A 1317. századbeli írott emlékekben nagyobbrészt prémmel bélelt ujjas vagy ujjatlan ruhát jelentett. A szőrével befelé fordított, kívül selyemmel, szövettel borított suba Mátyás király idejében igen népszerű és előkelő viselet volt. A 1617. században a polgárság körében is igen elterjedt. Erről Heltai Gáspár ezt írta: „az előbbvaló időkben polgár uram eljárhat vala a fekete bárány bőrrel belet hatzokában (…), de most szégyennek tartja, ha hát subában megyen… ha látod, hogy nyest ruhájában előballag, király kancelláriusnak nézed.”[2]

A borítás nélküli báránybőr subák a pásztorok és a nép körében terjedtek el. Bél Mátyás írja az alföldi pásztorokról 1737 -ben: „Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben járnak, aminek bunda a neve.” A subát a nagykunságiak, hajdúságiak és a délborsodiak bundának nevezték. A Dunántúlon és Erdélyben a ködmönök és mellesek néhány fajtáját nevezték bundának. A suba igazi hazája az Alföld volt, ahol az asszonyok is viselték. A Dunántúlon inkább csak Veszprém környékén divatozott az ünneplő suba. Erdélyben a Mezőségen a férfiak és nők egyaránt használnak subát. A suba divatja az I. világháború után megszűnt.

A suba szabása és hímzéseSzerkesztés

Az egyszerűbbeket 5–7 bőrből, az ünneplőket – kinek-kinek módja szerint – 12–24 bőrből csinálták.[3] Ezek közül egy a vállbőr volt, melyet kissé karcsúsított téglalap alakra szabtak, közepét a nyaknak megfelelően kivették. Ehhez toldták az elejbőrt, a vállnál kerekített oldalbőröket és a hátbőrt. A zsákszerűen összevarrt bőröket elöl a nyakkivételtől végig hasították, az alját pedig egyenesre vágták, és irhával körülszegték. Nyaka köré egy egész fekete báránybőrből ún. kacagánygallért varrtak.

FajtáiSzerkesztés

A suba virágkorát a 19. sz.-ban élte. Viselője, használati célja, szabása és készítésmódja szerint a következő főbb fajtáit különböztették meg: ünneplő suba, juhászbunda, kocsiravaló suba és asszonysuba. – Az ünneplő subát nevezték templombajárónak, díszítése szerint pedig virágosnak, irhásnak vagy almásnak is.[4]

 
Juhász subában, a Vasárnapi Ujság illusztrációja 1870. február 17.A jó subához a bőrt ki sem mosták, mert amíg benne maradt a juhszőr természetes zsírossága, lepergett róla az eső és nem járta át a hajnali harmat
 
Prónay Gábor: Juhászok, 1855

1745-ben a váci püspök elrendelte, hogy a szolnoki lakosok a kiállhatatlan zsíros szag miatt juhászbundában a templomba lépni ne merjenek, de mivel a piszkos subát gálaruhának, a tisztességes fehér szűrt pedig megalázó öltözetnek tartották, nem engedelmeskedtek. Egy század múlva ezek a jobbára juhászok által készített zsíros subák, a szűcsmesterek munkája nyomán, a módosabb parasztság legszebb ünneplő ruhái lettek. Az ünneplő subát mérete, díszítése monumentálissá tette. A bővebbek palástja kiterítve teljes kört formált, aljának kerülete 4–6 m, hossza 120–130 cm volt. Készíttetőjének vagyoni helyzetétől és rátartiságától függően 12–24 bőrből szabták. Különösen a jászságiak és kiskunságiak voltak szertelenül bővek. Az ünneplő subát – eltérően a juhász- és kocsiravaló subáktól – nem erős ürübőrökből, hanem selymesfürtű, kikészítés után bársonyos tapintású báránybőrökből készítették.

A 19. sz. elejétől egyre inkább a bundavarró szűcsök remekelte irhás, virágos subák hódítottak. A bőröket meghagyták természetes fehér színükben, de Békésben és a Kiskunságban sárga földdel okker sárgára, Veszprém környékén taplóval vöröses-barnára festették. Az ünneplő suba ornamentikailag mesterien megtervezett remekmű volt. Deréktoldásán 15–25 cm széles keresztirha futott, melyet gazdagon hímeztek, a hosszanti oldalvarrásokat 2–4 cm széles vízfolyásos vagy almás szélű fehér vagy piros szálirha fedte. Az ünneplő suba fődísze a félkör alakú válltányér virágozás.

Díszítése szerint a következő jellegzetes típusai voltak: a nagykunsági–hajdúsági kötözött aljú suba, a tömör, fekete virágozású borsodi, a zöldselymezésű jászsági, a halványsárga falú békési és kiskunsági (csongrádi, félegyházi, halasi), a remekművű csabai, a fekete-bordó-lilás árnyalatú kálomistás és a világosabb – kéket, sárgát is használó – pápistás kecskeméti suba. A Dunántúlon a Balatontól északra a sárgafalú veszprémi suba terjedt el.

Bél Mátyás írta: „…ha fáznak befordítják, ha melegük van, kifordítják.” Felfogta az őszi hideg esőt, a süvöltő pusztai szeleket, a pustoló hóförgetegben is őrködhetett benne a pásztor. Fektében ágya, derékalja, párnája volt. Amikor a jószágot vigyázta botjára támaszkodva, karja alá gyűrte, ha megúnta az ácsorgást, ülésnek használta: maga alá szedte, kötését a fara alá igazította, ha rámelegedett, földbe szúrt kampójára akasztotta, és árnyékában hevert.

KészítéseSzerkesztés

Mesterei a juhászok voltak, akik ősi soron 6–8 zsíros ürü bőrből varrták juhbélből sodort húrral vagy bőrből hasogatott szironnyal.

AsszonysubaSzerkesztés

Az asszonyokat illető legnépszerűbb téli felsőruha az ország egyes vidékein az asszonysuba vagy kissuba volt. Ezt is a magyar juh szőrös bőréből készítették. Körgallérszerűen a vállakra illeszkedett. Szabásuk egyszerű: a vállakon összetoldott elej- és hátrészből és két oldalt a vállakon kerekített oldalbőrből állt. A hosszabbak szabása megegyezett a férfi subákéval. Jellemzője a kb. 25 cm széles, fodros vagy leöltött fekete hasi báránybőr gallérja. Ugyanilyen prém szegte elöl és alul is. Álló nyaka 5–6 cm-es. A legrégebbiek – az emlékezők szerint – a 19. sz. első felében még fehér színűek voltak, naturalisztikus virágozással, de már ekkor kezdték gubacs, dió vagy eperfa tapló kifőzött levével barnára festeni. Eredetéről keveset tudunk. A régebbi típusok szabása alapján feltételezhetjük, hogy a férfi subák nyomán terjedtek el. A polgári viseletben való előfordulása viszont arra enged következtetni, hogy az úri-nemesi ruházat „subicáinak” népies változatai. Ábrázolásokon és a szűcsárjegyzékekben a 19. sz. elejétől fordul elő, amikor – kiszorítva a ködmönök és menték divatját – a Tiszántúlon szinte minden asszonynak volt kisbundája. A szegény asszony ócskán vett vagy a gazdaasszony mellett való szolgálataiért kapott egy-egy használtat. A férjhezmenő gazdalánynak ládájába tartozott. A módosabbak már egybokorvirágosat vagy még feljebb kétbokorvirágosat (bőrönként egy, ill. két bokorvirág) csináltattak. A bokorvirágok számának megfelelően rakták ráncba. A ráncok járás közben ringatták a menyecskék derekát.

KészítéseSzerkesztés

 
Szeged környéki irhás suba kiterítve, 1900

Főként a kunsági, hajdúsági, borsodi, bihari kisbundás szűcsök voltak, akik a suba egész felületét tökéletesen felépített, fekete szűcsselyem virágozással borították. Igen szépek és híresek voltak még a zöld selymezésű debreceniek és jászságiak, a rövid, tarka virágos böszörményiek. A vásárhelyi kissubák, 8–12 bőrből, szerényebb virágozással készültek, mint a vele rokon csabaiak, szegediek és makóiak. A bokáig érő nyíregyháziakat az 1870-es, 80-as években még több színnel, később egyszín zölddel varrták. A Dunántúlról csak a hosszú csökölyi suba ismert. Sárgás-barnás alapját a piros kereszt és a félkörösen csipkézett „almás” szélű szálirhák ritmikusan tagolták.

Subával kapcsolatos szólások, közmondásokSzerkesztés

  • Suba a subával, guba a gubával
  • Bolondnak guba, nem szép suba
  • Bolondot guba illet, nem suba
  • Eb a csikós suba nélkül
  • Guba nem suba
  • Kérd tőle süvegét, subáját is odaadja
  • Ki hideget ád, subát is ad hozzá
  • Közelebb az ing, mint a suba
  • Ne nézd a szép subát, de vizsgáld az elmét
  • Ne szaggasd nyárban a téli subát
  • Nem a köntös, nem a hosszu suba teszi a papot
  • Nem oly szép a suba, ujja belül, mint a derék bélése
  • Nem tudom suba-e vagy ködmön
  • Nyárban szaggatja a téli subát
  • Ritka csikós suba nékül
  • Suba nem bunda
  • Tudja Isten, kinek subát, kinek gubát
  • Vén suba
  • Zsiros mint a csikós suba
  • Subagallér, gavallér
  • Ritka mint a subagallér
  • Csak a subagallérja maradt
  • Terem az ember, mint a subagallér
  • Suba Egyik gubás, másik subás [5]
  • Subának a subát.

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

  • Györffy István Jászsági szűcshímzések. Budapest, 1924
  • Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930)
  • Höllrigl József: Régi magyar ruhák (Bp., 1938)
  • Selmeczi Kovács Attila: Elfeledett magyar mesterségek és népélet. Cser Kiadó, 2009
  • Dorogi Márton: A kunsági kisbunda. Szolnok, 1962
  • Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Magyar népművészet. Uropath Kiadó, Debrecen, 2011

JegyzetekSzerkesztés

  1. Györffy István: Alföldi népélet. A magyar néprajz klasszikusai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983
  2. A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus. IV. rész in: HÁLÓ. Válogatás Heltai Gáspár műveiből. Magvető Könyvkiadó, 1979
  3. Selmeczi Kovács Attila: Elfeledett magyar mesterségek és népélet. Cser Kiadó, 2009 213. o.
  4. Dorogi Márton: A kunsági kisbunda. Szolnok, 1962 12. o.
  5. Dr. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerü szólások], mek.oszk.hu

További információkSzerkesztés