Szász Néppárt

A Szász Néppárt egy etnikai alapon szerveződő politikai párt volt a történelmi Magyarország területén, Erdélyben. Értelemszerűen a tagjai erdélyi szászok voltak. Ugyan sohasem valósították meg, de szélesebb értelemben a teljes magyarországi németajkú kisebbség (svábok, cipszerek, heidebauerek, stb.) pártja kívántak lenni.

Szász Néppárt
Adatok
Utolsó vezető	Carl Wolff
Alapítva	1876.
Feloszlatva	1890. június 17.
Utódpárt	Szabadelvű Párt
Székház	Nagyszeben
Pártújság	Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt
Ideológia	az erdélyi szászok érdekképviselete dualizmus-ellenesség

Leírása

A Szász Néppárt az 1876-os vármegyerendezés hatására alakult, mely feldarabolta az addig kvázi egységes, de jogilag kilenc székből álló Királyföldet négy újonnan alakított vármegye között. A területrendezéssel nem csak a több évszázados addigi politikai berendezkedés szűnt meg, hanem számos kollektív előnyt és kiváltságot is elvesztettek, hisz az új megyéken belül az erdélyi szászok kivétel nélkül jelentős kisebbségbe kerültek. Vagyis a szászok évszázadokig fennálló területi és kulturális autonómiája szűnt meg az új vármegyék kialakításával.

A „természetszerűleg” ellenzéki párt kezdettől fogva két nagy frakcióra bomlott. A „zöldek”, főként fiatal, németországi egyetemet végzett politikusok és újságírók a pángermanizmus jegyében mindvégig a mindenkori magyar és osztrák kormányok ellen voltak és élesen követelték elképzeléseik valóra váltását (pl. Királyföld területi autonómiáját), ellenben a „feketék”, vagyis a főként az idősebb generációt képviselő szász közszereplők a Friedrich Bömches által kijelölt utat követve bizonyos mértékig mindig támogatták a magyar kormányzati politikát, ettől remélve a változást és a korban kibontakozó magyarosítási politika enyhülését, megszűnését.

A két frakció végül 1890. június 17-én szakított egymással, mely napon a Nagyszebenben tartott hétszáz fős „Sachsentag” jóváhagyta az addigi politikai irányvonal módosítását és elfogadta a dualizmust, az új nemzetiségi törvényt, valamint az egységes magyar nemzetállam gondolatát is, majd a párt („fekete”) tagjai csoportosan beléptek a Szabadelvű Pártba. A „zöldek” ugyan nem követték őket, de a politizálással sem hagytak fel, azonban új pártot sem alapítottak; a korabeli kifejezéssel élve „párton kívüli szász programmal” indultak a későbbi országgyűlési és helyhatósági (azaz önkormányzati) választásokon.

A zöldek ekkortájt kapták a zöldfülűből rövidített „zöld” gúnynevet, ami arra utalt, hogy a „frakció” főként fiatalokból állt (vezetőjük, Karl Lurtz 1864-ben született, tehát mindössze húszas évei közepén-végén járt) és a „feketék” is, mintegy viszonzásképp, akik egyébként magukat a „mérsékelt” jelzővel illették.

A Szász Néppárt beolvadásáért cserébe az erőszakos magyarosító politika legismertebb képviselőit, Bethlen Gábort és Bánffy Dezsőt is leváltották, majd Szeben vármegye élére és egyben a szász ispáni székbe Gustav Thälmann ismert szász jogvédőt nevezték ki. Rajta kívül még Bausznern Guidó került főispáni székbe, aki Fogaras vármegye első embere lett 1891-ben (noha a megyében a németajkúak aránya akkoriban 3,5% körül volt csupán). Ezeken felül több törvényt is hoztak, vagy módosítottak valamely mértékben a javukra, de az új közigazgatási (és a vele járó politikai) rendszer megmaradt.

A „zöld” szászok később kivétel nélkül támogatták Erdély és Románia egyesítését, ettől remélve egy autonóm, vagy akár független Királyföld létrejöttét, de számításuk nem jött be; a háború végeztével a magyarosító politikát a jóval erőszakosabb románosító váltotta fel.

Források

• Alkalmazkodási válság a szász és román nemzeti mozgalmakban, In: Erdély története (harmadik kötet), Akadémia kiadó, Budapest, 1986
• Erdélyi főispánok a Tisza-éra végén (1890–91) (I.), Korunk, 2009. március
• Erdélyi szászok: autonómia nélkül, Fórum, II. évf. 6-7. szám, 11-12. oldal, 2002. június-július
• Csöndélet Brassóban, Országos Hírlap, II. évf. 129. szám, 11. o., 1898. május 10.