Főmenü megnyitása

Csödzse Szakja Pandita Künga Gyelcen (tibeti: chos rje sa skya paṇḍita kun dga’ rgyal mtshan; 11821251. november 28.) tibeti spirituális vezető és buddhista tudós, az öt szakja ős közül a negyedik (tibeti: sza szkja gong ma lnga).[1] Rövid neve Szakja Pandita, amelyet a tudományos érdemeiért és szanszkrit nyelvtudásáért adományoztak neki. Hagyományosan Mandzsusrí megtestesülésének tekintik, aki minden buddha bölcsességének a megnyilvánulása.[2]

Szakja Pandita
Sakya Pandita.jpg
Született 1182
Sa'gya County
Elhunyt 1251 (68-69 évesen)
SzüleiPalchen Opo
Foglalkozása politikus
Tisztség Szakja trizin
A Wikimédia Commons tartalmaz Szakja Pandita témájú médiaállományokat.

Ismert tudóssá vált Tibetben, Mongóliában, Kínában és Indiában az öt középkori nagy tudományos területen (buddhista filozófia, orvostudomány, nyelvtan, dialektika és szent szanszkrit irodalom), valamint olyan kisebbnek tekintett területeken mint a szónoklattan, a szinonímia, a költészet, a tánc és a csillagászat. Őt tartják a 6. szakja trizinnek és a szakja hagyományvonal egyik legfontosabb alakjának.

Tartalomjegyzék

Korai évekSzerkesztés

Palden Dondup néven született Szakja megyében a Dzsamjanggön (Khön) nemesi családba.[3] Ez a hagyományvonal tartotta a szakja apáti címet örökletes alapon 1073 óta. Apja Palcsen Öpocse (1150-1203), anyja Macsig Nyitri Csam volt. Szakja Pandita Dzsecun Dragpa Gyalcen (1147–1216) unokaöccse volt, akinek később legfőbb tanítványává vált.[4] Dragpa Gyaltsen avatta be a szútrákba és a tantrákba, amelyet követően mesteri szintre fejlesztette szanszkrit és három másik belső-ázsiai nyelvismeretét. Ezután került el papnövendéknek (srámanera) és ekkor vette fel a Künga Gyelcen nevet.

Fiatal papként meglátogatta a neves Szakja Srí tudóst Kasmírban, aki által teljes jogú szerzetesi címet kapott (bhiksu) 1208-ban. A legenda szerint hazafelé ellátogatott a nepáli Kjirongba, ahol legyőzött egy brahman sasztrit (tudományos cím) logikai vitázásban. Ez után természetfeletti erejével is legyőzte ellenfelét. Mivel szerette volna megmutatni tibeti honfitársainak az indiai brahman ruházatát, magával vitte a vesztes tudóst, akit végül a helyi védőszellemek gyilkoltak meg. A sasztri fejét egy oszlophoz rögzítették egy szakjai templomban, amely egészen a modern korig ott maradt.[5][6] Szakja Pandita indiai tapasztalatai később kiegészültek más dél-ázsiai tudományossággal. Az ő szerzetesi rendfelvételét számítják a szakja hagyományvonal kezdetének.[7]

Mongol megszállásSzerkesztés

A tibeti történetírás szerint Dzsingisz kán leigázta a tibeti királyt 1206-ban, majd levelet küldött a szakja apátnak. Dzsingisz kán 1227-es halála után a tibetiek nem küldtek több sarcot - erre történelmi bizonyíték azonban nem létezik.[8] Az azonban ismert, hogy Dzsingisz mongol nagykán unokája és Ögödej nagykán második fia, Godan kán apanázst kapott Liangcsouban (ma Vuvej, Ganszu) 1239-ben. Egy évvel később csapatokat küldött Tibetbe és a mongolok elérték a Lhászától északra található Phanyul-völgyet, megöltek mintegy 500 szerzetest és leromboltak több kolostort, falut és várost. A Gyal Lhakhang kolostort felgyújtották és a Reting kolostor szerzeteseit is lemészárolták.[9] A Drigung kolostor megmenekült, ugyanis a mongolok úgy tartották, hogy a lámák szuper ereje azonnal kőomlást zúdítana a nyakukba, ha azt is lerombolnák. Luciano Petech szerint a Reting kolostor úgy menekült meg, hogy az apát azt tanácsolta a mongoloknak, hogy beszéljenek Szakja Panditával.[10][11]

A mongol udvarbanSzerkesztés

Nem régi kutatásokkal kimutatták, hogy a Godannak titulált levelet jóval később gyárthatták.[10] Ettől függetlenül Szakja Panditát tényleg meghívták Godan királyi sátrába Liangcsou-ba 1244-ben. Mivel az útja során Szakja Pandita mindenfelé tanításokat adott, csak két évvel később érkezett meg a mongol vezérhez. Godan éppen nem is volt a táborban, mert a Kurultai tanácskozáson vett részt, ahol Güjük nagykánt nevezték ki éppen a trónra. Végül Szakja Pandita és Godan legelőször csak 1247-ben találkozott.[12] Vallási tanításokat adott a hercegnek és lenyűgözte az egész nemességet a személyiségével és tanításaival. Egy alkalommal egy súlyos betegségből meg is gyógyította Godant, feltehetően leprás betegségből.[13] Cserébe földterületeket kapott Tibet középső részén.[14]

Halála és hagyatékaSzerkesztés

Szakja Pandita 1251. november 28-án halt meg, hetvenéves korában, a lingcsou-i Trulpaide templomban.[15] Mivel sosem házasodott meg, a testvére fiát választotta örököséül, Csögyal Phagpát. Ő kapta meg a vallási tárgyait is, köztük az alamizsnás tálat.[16] Phagpa folytatta a Szakja Pandita tevékenységét is.[17]

Szakja Pandita halála után Möngke mongol nagykán pártfogásba vette a Drikung Kagyü hagyományvonalat, míg a többi fő tibeti buddhista iskolát más mongol nemesek támogatták. Mindazonáltal, rendeletbe foglalták, hogy mindenkinek a szakja iskola tanításait kell követnie. Közben Phagpa Kubiláj mongol nagykán udvarában kapott tisztséget, ugyanis ő lett a herceg guruja 1258-ban. Amikor 1260-ban Kubiláj ténylegesen átvette a hatalmat, kinevezte Phagpát a kánság védelmezőjének.[18] Szoros szakja-mongol szövetség alakult és a szakják vallási központja lett Tibet fővárosa 1264-ben. Ez egészen a 14. század közepéig tartott. A 14. szakja trizin idején hagyott alább a szakja uralom Tibetben.[19][20]

A pancsen lámák hagyományvonalában Amitábha négy indiai és három tibeti tulkuját tartják számon az 1. pancsen láma előtt. A vonal Szubhúti-val kezdődik, Gautama Buddha egyik eredeti tanítványával. Szakja Panditát Amitábha második reinkarnációjának tartják ebben a hagyományvonalban.[21][22]

MűveiSzerkesztés

Legismertebb művei A helyes felismerés logikájának kincse (Tshad ma rigs pa'i gter, amelyet Kőrösi Csoma Sándor fordított le először angol nyelvre) és A három fogadalom megkülönböztetése (sDom-gsum rab-dbye).[4] Összesen öt fő műve volt, amelyek közül a másik három A bölcs belépőkapuja (Mkhas pa rnams 'jug pa'i sgo), A bölcs szándékának tisztázása (Thub pa'i dgongs gsal) és a Szakja Pandita elegáns mondásai (sa skya legs bshad).[23]

MagyarulSzerkesztés

  • A bölcsesség kincsestára; tibetiből prózaford., jegyz., utószó Ligeti Lajos, ford. Tandori Dezső; Európa, Bp., 1984

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. blo bzang chos kyi nyi ma 2009, 522. o.
  2. 1997, 49. o.
  3. Penny-Dimri 1995, 71. o.
  4. a b The Government of Tibet in Exile. A szakja hagyomány Archiválva 2006. június 13-i dátummal a Wayback Machine-ben. olvasva: 2015-08-01.
  5. Das 1970, 97-8. o.
  6. According to Townsend, Dominique (2010) "Sakya Pandita Kunga Gyeltsen", [1] ez később történt, 1240 körül.
  7. Kapstein, Matthew (2006) The Tibetans. Oxford: Blackwell, 110-1. o.
  8. Petech, Luciano (1990) Central Tibet and the Mongols: The Yüan-Sa-skya period of Tibetan history. Rome: IsIMEO, 6. o.
  9. Tucci, Giuseppe (1949) Tibetan painted scrolls. Rome, Vol. II, 652. o.
  10. a b Petech, Luciano (1990) 8. o.
  11. Chang, Jiunn Yih (1984) A study of the relationship between the Mongol Yuan Dynasty and the Tibetan Sa-skya Sect. PhD Thesis, Indiana University, 29. o.
  12. Petech, Luciano (1990), 8. o.
  13. ATubten Dzsigme Norbu és Colin Turnbull (1969) Tibet: Its History, Religion and People. Chatto & Windus. Reprint: Penguin Books (1987), p. 195, and Townsend, Dominique, "Sakya Pandita Kunga Gyeltsen" (2010), szerint - [2], Szakja Pandita, felvette az ujgur írást, hogy a buddhista szövegeket le lehessen fordítani mongolra. Azelőtt annak nyelvnek nem létezett írásos formája.
  14. Shakabpa, Tsepon W. D. (1967) Tibet: A Political History. New Haven and London: Yale University Press, 63. o.
  15. Petech, Luciano (1990), 10. o. és Sarat Chandra (1970) Contributions on the religion and history of Tibet. New Delhi: Manjusri, 98. o.
  16. Shakabpa, Tsepon W. D. (1967) Tibet: A Political History. New Haven and London: Yale University Press, 62-3. o.
  17. Stein, R. A. (1972) Tibetan Civilization. Stanford University Press. ISBN 0-8047-0806-1 (cloth); ISBN 0-8047-0901-7 (pbk), 106. o.
  18. Schaik, Sam Van (2011) Tibet: A history. New Haven & London: Yale University Press, 77. o.
  19. Penny-Dimri, Sandra (1995) "The Lineage of His Holiness Sakya Trizin Ngawang-Kunga." The Tibet Journal, Vol. XX No. 4, Winter 1995, 71-73. o.
  20. Shakabpa, Tsepon W. D. (1967) Tibet: A Political History. New Haven and London: Yale University Press, 86. o.
  21. Stein, R. A. (1972) Tibetan Civilization. Stanford, California: Stanford University Press. ISBN 0-8047-0806-1 (cloth); ISBN 0-8047-0901-7 (paper), 84. o.
  22. Das, Sarat Chandra (1970) Contributions on the Religion and History of Tibet. New Delhi: Manjushri Publishing House, 81-103. o. első kiadás: Journal of the Asiatic Society of Bengal, Vol. LI (1882).
  23. Jackson, David P. (1997) The Entrance Gate for the Wise (III. szakasz): Saskya Pandita on Indian and Tibetan Traditions of Pramana and Philosophical Debate. Wien: Arbeitskreis für Tibetisch und Buddhistiche Studien Universiteit, 2. o.

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés