Főmenü megnyitása

NyelveSzerkesztés

Buton Rinchen Drub tibeti történész szerint a mahászanghika iskolában a prákrit nyelvet használták. A szarvásztiváda a szanszkrit, a szthavriaváda iskola a paisácsi, a szammitíja iskola pedig az apabhramsa dialektust használta.[1]

TörténeteSzerkesztés

Étienne Lamotte buddhológus a kínai Hszuancseng írásait felhasználva arra a következtetésre jutott, hogy a szammitíja szekta valószínűleg a leg népszerűbb nem-mahájána szekta volt Indiában, majdnem kétszer akkora mint a sorban mögötte álló.[2] Később az arányokat túlzónak találta és lecsökkentette.[3] Az iskola hosszú időn át jelen volt Indiában, de a buddhizmus hanyatlásnak indult és ez az iskola sem maradt életben.

A szammitíja szekta végét a buddhizmus hanyatlása jelentette Indiában.

Nézeteltérések más buddhistákkalSzerkesztés

Hszuancseng kínai buddhista zarándok feljegyzései arról árulkodnak, hogy a szindhi szammitíjáknak "szűkös látásmódjuk van és a támadják a mahájána tanokat".[4] Táranátha középkori tibeti tudós és láma korabeli beszámolói alapján a számmitíják rendíthetetlenül mahájána és vadzsrajána ellenesek voltak, olyannyira, hogy a szindhi szammitíja szerzetesek más iskolák tantrikus szövegeit elégettek és elpusztították a bodh-gajai Vadzsrásana kolostor Hevadzsrát ábrázoló ezüst képét.[5]

Hszuancseng életrajzában szerepel, hogy egy idős brahmin, Pradzsnágupta, a szammitíja szekta egyik követője hétszáz soros értekezést írt, amely szembe helyezkedett a mahájána tanításokkal.[6] Hszuancseng erre válaszul nálandai tartózkodása során írt egy 1600 soros művet, amely elutasítja Pradzsnágupta nézeteit. A mű címe Az eretnekség elpusztítása címet adta.[7] In this context, the Saṃmitīya sect was regarded as heretical.[8]

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

  1. Yao, Zhihua. The Buddhist Theory of Self-Cognition. 2012. p. 9
  2. Lamotte, Etienne. History of Indian Buddhism. 1988. pg 539-544
  3. Cousins, L. S. "Person and the Self." in: Williams, Paul (ed.), Buddhism: Critical Concepts in Religious Studies, Vol. 2, 2005; pgs 84-101
  4. Xuanzang. She-Kia-Feng-Che 1959: 120; Cf. Xuanzang 1884 vol 2:273
  5. Tharanatha; Chattopadhyaya, Chimpa, Alaka, trans. (2000). History of Buddhism in India, Motilal Books UK, p. 279. ISBN 8120806964
  6. Joshi, Lalmai. Studies in the Buddhistic Culture of India. 1987. p. 171
  7. Joshi, Lalmai. Studies in the Buddhistic Culture of India. 1987. p. 171
  8. Joshi, Lalmai. Studies in the Buddhistic Culture of India. 1987. p. 171