Főmenü megnyitása
A Szerbia elleni hadműveletek 1915-ben

Szerbia 1915-re az összeomlás szélén állt. Egy évvel korábban ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia megtámadta és ezzel kitört az első világháború.

Tartalomjegyzék

ElőzményekSzerkesztés

 
August von Mackensen német tábornok
 
Nikola Pašić szerb miniszterelnök

1915 elején, miután a törökök vereséget szenvedtek a sarıkamışi csatában és a szuezi offenzívában, Erich von Falkenhayn, a német főparancsnok megpróbálta meggyőzni az osztrák-magyar vezérkar főnökét, Conrad von Hötzendorfot Szerbia elfoglalásának fontosságáról.

Ha a központi hatalmak elfoglalnák Szerbiát, a németeknek lenne egy vasútvonaluk, mely a Német Birodalomból indul, és az Osztrák–Magyar Monarchián keresztül egészen Konstantinápolyig ér. Így a németek képesek lennének hadianyagot, vagy akár katonákat küldeni, hogy segítsék az Oszmán Birodalmat. Szerbia azért is volt stratégiai terület, mivel Románia nem akart a központi hatalmakhoz csatlakozni (később egyébként az antanthoz csatlakozott).[1]

Az Osztrák-Magyar Monarchia nem különösebben volt érdekelt az ügyben, bár szerették volna legyőzni Szerbiát. Számukra a legveszélyesebb ellenség Oroszország volt, és Olaszország hadbalépését követően a Monarchia hadereje teljesen le lett kötve.

II. Vilmos német császár, Ferenc József király és császár August von Mackensent bízta meg a hadjárat vezetésével.[1]

Théophile Delcassé francia és Edward Grey angol külügyminiszterek kijelentették, hogy a központi hatalmak és Bulgária együttes támadása esetén Szerbiát támogatni fogják.[2]

Nikola Pašić szerb miniszterelnök október 23-án kelt levelében leírja, hogy a bolgárok árulók, de az oroszok elpusztítják őket. Az angol és a francia erők is közel vannak Szerbiához. Ugyanakkor arról is meg volt győződve a szerb vezetés, hogy a Románia és Görögország a szerződések szerint rátámadnak Bulgáriára. Olaszország támogatására pedig nem számíthattak, mivel az antant az olaszoknak ígért pár dalmát szigetet és Triesztet, amit a szerbek is meg akartak szerezni.[2]

Bulgária belépéseSzerkesztés

Az antant és a központi hatalmak is szerették volna saját oldalukon bevonni a háborúba Bulgáriát. Bulgária és Szerbia két háborút is megvívott egymással az elmúlt 30 évben: az 1885-ös szerb–bolgár háborút és a második Balkán-háborút 1913-ban. Ennek következményeként a bolgár kormány, valamint a bolgár emberek úgy érezték, hogy a szerbek olyan területeket szereztek, amelyek Bulgáriához kellene, hogy tartozzanak. Így amikor a központi hatalmak felajánlották, hogy segítenek a területek visszaszerzésében, Bulgária az ő oldalukon lépett be a háborúba.

1915. szeptember 6-án a központi hatalmak és Bulgária megállapodott a támadásban, továbbá megállapodtak abban, hogy Németország 6, Ausztria-Magyarország 6 és Bulgária 4 hadosztállyal fog részt venni a hadjáratban.[2]

I. Ferdinánd bolgár cár 1915. szeptember 23-án mozgósította csapatait.

A központiak fél milliós sereget állítottak ki, míg a szerbek 300 000 főt.[2] Bár a britek és a franciák tárgyaltak nagyobb csapatok Szerbiába küldéséről, ez nem valósult meg, csak miután már késő volt. Mikor a bolgár mozgósítás megkezdődött, a franciák és a britek útnak indítottak két hadosztályt, de későn érkeztek meg a görögországi Szalonikibe. A késésben szerepet játszott a görög kormány háborúval kapcsolatos ellentmondásos nézete is.

Felkészülés a hadjáratraSzerkesztés

HadseregSzerkesztés

A központi hatalmak több mint 682 000 főt számláló sereg Mackensen tábornagy irányítása alatt állt. Mackensen szeptember 18-án Temesvárott átvette a hadsereg legfőbb parancsnokságát.[3] Az egyes hadseregcsoportokat Kövess Hermann gyalogsági tábornok, Max von Gallwitz német tábornok, Kliment Bojadzsijev és Georgi Todorov bolgár tábornokok vezényelték.[3]

A betegeskedő I. Péter szerb király átruházta a fiára, Sándorra a szerb hadsereg irányítását. A szerb hadsereg vezetői Putnik vajda, Stepa Stepanović, Živojin Mišić, Pavle Jurišić Šturm, Mihailo Živković, Ilija Gojković, Petar Bojović tábornokok és Miloš Vasić ezredes volt.[3]

HaditervekSzerkesztés

A központi hatalmak terve az volt, hogy amíg a délkeleti bolgár hadsereg elállja a szerbek útját Szaloniki felé, ahol francia és angol erők szálltak éppen partra. Eközben a német, osztrák-magyar és bolgár haderők az északkeleti, keleti szerb–bolgár határon bekerítik a szerbeket és megadásra kényszerítik.[3]

HadjáratSzerkesztés

A hadjárat kezdeteSzerkesztés

A központi hatalmak seregei október 5-én kezdték meg a támadást a tüzérséggel. Másnap a Drina, a Duna és a Száva mentén mindenhol szóltak az ágyúk.[3] Ezen a napon Niš ünnepséggel várta a francia és angol csapatokat, de a lakosság így is félt. Belgrádot a támadás harmadnapján el is foglalták.

Ezen a napon a bolgárok is ultimátumot nyújtottak be a macedón területek rendezése miatt.[3] A szerbek szerint egy esetleges bolgár támadás az antantot arra ösztökélte volna, hogy még jobban támogassák őket. Ezt követően, október 14-én a bolgár hadsereg is támadásba lendült.[4]

A szerbek megsegítése helyett az oroszok nem tettek semmit, sőt a franciákkal és az angolokkal együtt diplomáciailag kudarcot vallottak.[4] Úgy döntöttek, hogy Görögország semlegességének megsértésével Szalonikiben partra szállnak és Bulgárián keresztül foglalják el a Dardanellákat és a Boszporuszt.[4] Ez a tervet Szerbiában néhányan elhitték, néhányan kétséggel fogadták, ugyanis ezzel a tervvel sikerült volna kivonatni a bolgár sereget az országból. Szerbia végül egyedül maradt.[4]

A bolgár támadás két irányból történt. Az első hadsereg Bulgária északi részéről indult Niš irányába, a második hadsereg pedig délebbről indult Szkopje felé. Az osztrák, magyar, német csapatok ezen a napon már Belgrádtól, Szendrőtől délre voltak néhány kilométerre.[5]

CsatákSzerkesztés

Az első bolgár hadsereg a moravai csatában legyőzte a második szerb hadsereget, a második bolgár hadsereg pedig szintén áttört a gyengébben képzett és rosszabbul felszerelt szerb védelmen, majd az Ovče Pole-i csatában elvágta a kulcsfontosságú Szalonikibe vezető vasúti összeköttetést. A bolgárok áttörésével a szerbek reménytelen helyzetbe kerültek. Az északon rekedt jelentősebb szerb haderőnek vissza kellett vonulnia, különben kénytelen lett volna megadni magát az őt körülvevő ellenségnek. Időközben az angolok és a franciák Veleszig jutottak el, de nem bírtak segíteni a szerbeken már.[5]

A szerbek a hadifogoly tiszteket Prizrenből november 12-én továbbszállították. Ez volt a jele rigómezei csata előkészítésének.[5] A szerbek még egy végső, elkeseredett próbálkozást tettek a két Szövetséges hadosztály bevetésére. Az volt a céljuk, hogy ezen az útvonalon vonulnak vissza Monasztiron át Szalonikibe, de ha ez nem lehetséges, akkor Albánián át az Adriai-tengerhez.[6] A teljes kormányt, hadsereget és a lakosságot kellett valahogy eljuttatni külföldre. Másik terv szerint Üszkübnél vagy valahol máshol áttörik a központi hatalmak vonalát, majd egyesülnek az angol-francia sereggel és támadásba lendülnek.[6] Mackensen is sejtette, hogy esélyük van a szerbeknek egyesülni a franciákkal és az angolokkal, ezért utasítást adott, hogy el kell zárni a mezőre vezető utakat, megsemmisíteni a bolgárok elleni támadásokat.[6]

Délen a Babuna-szorosban, Monasztir irányában, keleten a Crna Gora- és Sár-hegység közti kacsaniki szorosban ill. a Crna Gora- és Goljak-hegység közti koncsulszki-szorosban készültek a bolgárok támadni Rigómezőre. Eközben északon Gallwitz német és Bojadzsev bolgár tábornok a Láb-folyó völgyében igyekeztek támadni, míg északnyugaton, Kövess hadserege nyomult előre Mitrovica felé.[6]

Ekkor már I. Péter szerb király már Pristinában tartózkodott. Egyik nap magához hívatta a hadsereg vezetőit és az asztalon levő térképre mutatott: a szerbek harcvonala Kačanától a Binačka Morava folyóig húzódik északkeleti irányban. Rigómezővel szemben helyezkedik el, így az ellenség könnyen szétverheti a szerb csapatokat. Vissza kell rendelni ezért a balszárnyat Sitnica folyóig, ahol ha győzni nem is, védekezni lehet.[7]

A támadást és a védekezést is megnehezítette a terepviszony. November 10-én téliesre fordult az időjárás: hófúvások, szélviharok voltak. Vasutak, utak hiányában a harcoló alakulatoknak élelem utánpótlása nem volt megoldott.[7]

A támadás során a német–osztrák-magyar csapatok elfoglalták a Kopaonik hegységet és Novi Pazart. A bolgárok a giljanei magaslatokat, a končulski és a kačaniki szorosokat is bevették és 15 kilométerre voltak Pristinától. A Szerbek a moravai hadosztályt a déli hadsereg megerősítésére küldték, de hiába, mert a szerb ellentámadás összeomlott. A szerb előrenyomulást végül a Kliment Bojadzsev tábornok vezette bolgár csapatok állították meg, és szorították vissza.[7]

A véres harcok Monasztirtól keletre 16 napon át tartottak a Babuna-szorosért. A szembenálló felek szuronyokkal harcoltak. November 18-án a bolgárok áttörték az arcvonalakat és nyitva állt az út Monasztir felé.[8] A szerbeknek elfogyott az élelmük és a muníciójuk, mivel a francia-angol szövetségesektől semmit sem kaptak.[8] A babunai bolgár győzelem megpecsételte a rigómezei csatát is. A szerbek legdélibb szárnyát elvágták a főhadtestől, de a Novi Pazar-i balszárny is erre a sorsra jutott.[8]

Todorov bolgár tábornok Üszkübben Bojović tábornokkal harcolt, aki jól tartotta magát, igaz visszavonulóban voltak Kačanik felé. Eközben a bolgárok is kimerültek, ezért a bolgár hadsereg főparancsnoksága lassúbb előrenyomulást rendelt el Todorovnak.[8] Bojovićnak továbbra is tartania kellett magát, azonban egy komoly tévedése volt: azt gondolta, hogy a francia-angol hadsereg segíteni fog rajta, amely felsorakozott Doiránnál.[8]

Rigómezei csataSzerkesztés

A rigómezei csatát a szerbek magukra hagyatottan vívták meg. A szerb hadsereg főparancsnoksága a moravai hadosztállyal a Goljak-hegység párkányain levő bolgár állásokat támadtatta meg, hogy segítsen Bojović csapatain, de ez a támadás is vereséggel zárult.[9] November 22-én a szerbek arcvonala Rigómezőre szorítkozott. A harcképes ember 100-120 ezer fő lehetett.[9] A hadsereg Ferizovićnál, a Sitnica folyó bal partján, a Crnoljeva, Čičavica, Ribar keleti magaslatain, a Mokra-hegység déli részén rendezkedett be a védelemre. Kačaniktól Prizren felé vezető út két oldalán helyezkedett el Bojović tábornok hadserege, tőlük északra pedig Stepanović, Jurišić, Živković, Mišić tábornokok seregei. A Šar-hegységtől délre, Ohrid, Monasztir felé vezető utakon is folytak harcok, de ezek nem befolyásolták a rigómezei csata eseményeit.[9]

A bolgárok eközben délkelet felől szorítják vissza a szerbeket. A bolgárok szeretnék elvágni ezt a hadtestet a főcsapattól, de ezt a szerbek felismerik, ezért Štimljénél csoportosítják az erőiket.[9]

November 22-én Prizrenben Sándor trónörökös vezetésével a főparancsnokság tanácskozást tart.[10] Ezen a tanácskozáson a kormány is részt vett, Putnik vajdát, aki nem tud járni, helyettese képviselte. A jelenlevők szerint a szerbek nem tudják hosszú ideig tartani a frontot, sőt ellentámadásba sem tudnak átmenni. Az ellenség már Monasztirban volt ekkor. A trónörökös szerint kétfelé lehet visszavonulni Shkodrába: Ljumkulán (Kulla e Lumës Kukës mellett)[11] vagy Gjakován keresztül. Azok a csapatok, amelyek Rigómezőn harcoltak Ljumkula felé mennek, a másik csapat Ipek irányába Podgoricán keresztül megy el Shkodrába.[10]

A legnagyobb gond a visszavonuláskor a terepviszony és az élelmezés volt. Sok, szűk átjárón kellett eljuttatni a vezérkari főnök által 200 ezer főre becsült hadsereget az Adriai-tengerhez, sőt az élelmezését is meg kellett oldani. A tengernél az élelmezést Pašić miniszter úgy képzelte el, hogy a szövetségesektől kapott értesülések szerint San Giovanni di Meduában elegendő mennyiségű élelmiszer van, így azzal nem lesz gond.[10]

A tanácskozás után Putnik vajda megtudta az értekezés során az elhangzottakat, majd parancsot adott ki a hadseregcsoportnak, miszerint a szövetségesektől nem jött segítség, ezért a további harcot beszüntetik és visszavonulnak az albán hegyek közé.[10]

Másnap, november 23-án délután a bolgárok és utánuk a németek bevonultak Pristinába, míg Kövess serege Mitrovicába. November 24-én kiadták a hadseregcsoportok útvonalait. Az első hadsereg Ipek–Berane–Andrijevica, a második Ipek–Plav–Andrijevica, míg a harmadik Ipek–Rugova–Andrijevica felé menekültek. Az új szerbiai hadsereg a Gjakova–Most–Puka–Shkodra;[10] a timoki hadsereg pedig a Ljumkula–Debar–SztrugaElbasanDurrës útvonalat használta.[12]

A visszavonulás lassan történt, ez pedig a bekerítés veszélyét hozhatta volna magával. November 25-én a ferizovići állásokat is kiürítették a szerbek, majd a rákövetkező nap ennek a hadosztálynak az egyik dandárja már Prizren közelében volt. November 27-én Prizrenben és környékén káosz uralkodott.[12] A helyiek tanácstalanok voltak, míg a katonák nem akartak tovább harcolni. Nem volt élelem, muníció.[12] November 28-án Rigómezőn megtört a szerb hadsereg végső ellenállása. Bojović elrendelte a visszavonulást, ezzel véget ért a csata.[12]

A hadjárat végeSzerkesztés

 
Albánia irányába visszavonuló szerb csapatok

November 29-én Prizrenbe a bolgárok ellenállás nélkül vonultak be. Ekkor a szerbek már útban voltak az Adriai-tengerhez. A visszavonuló szerb katonák és civilek közül sokaknak nem sikerült eljutniuk a partig, ugyanis a betegségek, az éhhalál és az albán törzsek támadásai következtében a szerbek létszáma folyamatosan csökkent.[13]

A szerbek üldözését Mackensen a bolgárokra bízta.[14] Az osztrák-magyar hadsereg megtámadta eközben Montenegrót, míg a németeket más frontokra helyezték át.[15] A bolgárokkal Ljumkulánál ismét szembekerültek a szerbek, akik ismét vereséget szenvedtek és a bolgárok 17 000 hadifoglyot ejtettek.[15]

December 4-én Monasztir, december 8-án Ohrid és Sztruga is a bolgárok birtokába került. Ezzel az eseménnyel Szerbia szinte teljes területe, kivéve a délkeleti részt, ahol az angol-francia csapatok állomásoztak, a központi hatalmak megszállása alá került.[15] A hadjárat sikeres volt, míg Szerbia teljesen összeomlott.

KövetkezményekSzerkesztés

A hadjárat végére 160 000 szerb katona esett fogságba, több százezer meghalt vagy megsebesült. Szerbia teljes megsemmisülése után a közigazgatás és több százezer ember a világháborúban semleges Görögországba menekült, köztük volt kb. 150 000 katona is, őket az antant a görögországi Korfu szigetére szállította. A szerb kormány Nikola Pašić vezetésével előbb az olaszországi Brindisibe menekült, majd szintén Korfura települt át.

A központi hatalmak folytatták hadműveleteiket a Balkánon. Először a Szerbiával szövetséges Montenegrót, majd a semleges Albánia északi és középső részét foglalták el, miközben Albánia déli része Valona kikötővárosa körül 1914 óta olasz megszállás alatt volt. 1916-tól a makedóniai frontra terelődött volna a hadjárat, ám az osztrák–magyar és a német hadvezetés elképzeléseinek ütközése miatt 1918-ig már nem folytak nagyobb harcok a Balkán déli részén.

1918 szeptemberében az antant támadásba lendült a Balkánon, és fokozatosan kiszorította a központi hatalmak seregeit onnan, mindenki visszaköltözhetett otthonába. Szerbia később, a világháború végén területeket kapott Bulgáriától és Magyarországtól.

Lásd mégSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Faragó, 5. oldal
  2. a b c d Faragó, 6. oldal
  3. a b c d e f Faragó, 7. oldal
  4. a b c d Faragó, 8. oldal
  5. a b c Faragó, 9. oldal
  6. a b c d Faragó, 11. oldal
  7. a b c Faragó, 12. oldal
  8. a b c d e Faragó, 13. oldal
  9. a b c d Faragó, 14. oldal
  10. a b c d e Faragó, 15. oldal
  11. A törökök által épített híd volt a Fehér-Drin és a Fekete-Drin összefolyásánál.
  12. a b c d Faragó, 16. oldal
  13. Faragó, 17. oldal
  14. Faragó, 20. oldal
  15. a b c Faragó, 21. oldal

ForrásokSzerkesztés

Külső hivatkozásokSzerkesztés