Szerkesztő:Akela/Temp 05

Speciális:Prefixindex/User:Akela (URL) - - - - - WP szócikkek száma 490 309

Johnny DorelliSzerkesztés

Johnny Dorelli
Életrajzi adatok
Születési név Giorgio Domenico Guidi
Művésznév Johnny Dorelli
Származás   Olaszország
Nemzetiség olasz
Házastársa Catherine Spaak (1972–1979)
Gloria Guida (1981–)
Élettárs Lauretta Masiero (1960-as évek)
Szülei Nino D’Aurelio
Gyermekei Gabriele, Guendalina
Pályafutása
Aktív évek 1951 –

Johnny Dorelli, teljes születési nevén Giorgio Domenico Guidi (Milánó, 1937. február 20.) olasz énekes, zongorista, rádiós és televíziós műsorvezető, showman, humorista és színész, több filmvígjáték főszereplője.

ÉleteSzerkesztés

Származása, gyermekkoraSzerkesztés

Milánóban született 1937-ban. Apja Aurelio Guidi operaénekes volt, aki Nino D’Aurelio néven szerepelt. A háború után, 1946-ban családjával együtt New Yorkban kapott szerződést. Giorgio (később Johnny) a New York-i High School of Music & Art (M&A) zeneiskolában tanult nagybőgőzni és zongorázni. 1955-ben tért haza Olaszországba.

Színészi pályájaSzerkesztés

Az 1948-ban Teddy Reno által alapított milánói Compagnia Generale del Disco (CGD) hanglemezgyárnál helyezkedett el, Johnny Dorelli művésznéven, énekesként. 1958-ban Domenico Modugno-val párosban megnyerte a Sanremói dalfesztivált a Nel blu dipinto di blu című dallal (amely „Volare” címen híresült el) és a Piove című dallal, amely „Ciao, ciao bambina” címen vált híressé. Az 1967-es Sanremói fesztiválon Dorelli és Don Backy a „L’immensità” című dallal a kilencedik helyezést érték el vele.[1]

 
Dorelli és Modugno az 1959-es Sanremói dalfesztivál díjával

Legnagyobb sikerét a „Aggiungi un posto a tavola” című musical bemutatásakor érte el. A musicalt a Pietro Garinei, Sandro Giovannini és Iaia Fiastri írták, zenéjét Armando Trovajoli (Trovaioli) szerzette. Az ősbemutató fő szerepeit Dorelli (Don Silvestro), Paolo Panelli (polgármester) és Bice Valori (Consolazione, a prostutuált) játszották. Dorelli szerepelt a sikeres darab angol nyelvű változatában is, melyet „Beyond the Rainbow” címmel 1978-ban mutatták be a londoni West Enden, az Adelphi színházban.[2] További ismert dalai: Calypso Melody (1957), Julia (1958), Boccuccia Di Rosa (1958), Lettera a Pinocchio (1959), Montecarlo (1961), Speedy Gonzales (1962), Strangers in the Night (Solo Più Che Mai) (1966), E penso a te (1971). Visszafogott stílusú sanzonénekesként is kedvelték, az 1960-as, 1970-es években rendszeresen énekelt élő rádiós és televíziós show-műsorokban, olaszul és angolul is. Összetéveszthetetlen hangját és énekstílusát a kaberettisták és hangutánzó művészek gyakran imitálták.

Az 1950-es évek végétől kapott kisebb-nagyobb filmvígjátéki szerepeket. A kor nagy komikusaival, Totòval, Peppino De Filippóval, Ugo Tognazzival játszott együtt. 1967-ben címszerepet játszott a testére szabott Dorellik jön! című akció-vígjátékban, a Diabolik kalandfilm paródiájában. A Dorellik-film betétdalát: Arriva La Bomba ő írta és énekelte. Számos romantikus szerelmesfilmben, vígjátékban játszott, olyan partnerekkel, mint Barbara Bouchet, Agostina Belli, Andréa Ferréol, Sandra Milo, Ursula Andress és Monica Vitti. Emlékezetes alakítást nyújtott 1983-ban, Luigi Magnia rendező történelmi filmjében, a Legyetek jók, ha tudtok-ban, ahol a főszereplőt, Néri Szent Fülöpöt formálta meg, Philippe Leroy (a főinkvizítor) és Mario Adorf (a pápa) társaságában. 1984-ben szerepelt A szív című televíziós sorozatban (Maestro Perboni). Utolsónak ismert filmszerepét Pupi Avati rendező 2005-ben bemutatott filmjében, az Amikor jönnek a lányok-ban játszotta.

Négy évtized után 2007-ben ismét megjelent a Sanremói dalfesztivál színpadán, Gianni Ferrio és Giorgio Calabrese Meglio così c. dalának egyik előadójaként. Énekét Stefano Bollani dzsessz-zongorista kísérte.

MagánéleteSzerkesztés

 
Első feleségével, Catherine Spaakkal (1971)

Hosszú időn át együtt élt a nála tíz évvel idősebb Lauretta Masiero színésznővel (1927–2010), majd 1972-ben feleségül vette Catherine Spaak olasz-francia énekes-színésznőt (*1945), akitől Gabriele nevű fia született. A házasfelek 1978-ban (vagy 1979-ben) elváltak.

1981-ben Dorelli feleségül vette Gloria Guida (*1955) egykori fotómodellt, színésznőt, az 1970-es évek olasz szexkomédiáinak népszerű sztárját. Egy közös leányuk született, Guendalina. 1988-ban Dorelli és Guida még egy közös tévéfilmben (Festa di capodanno) szerepeltek együtt, azután a feleség hosszabb időre visszavonult a filmezéstől, és csak 2010-ben tért vissza a show-bizniszbe.

Főbb filmszerepeiSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

További információSzerkesztés


[[Kategória:1937-ben született személyek]] <!--[[Kategória:1990-ben elhunyt személyek]]--> [[Kategória:Olasz színészek]] [[Kategória:Olasz énekesek]] [[Kategória:Zongoristák]] [[Kategória:Humoristák]] [[Kategória:Milánóiak]] [[Kategória:Rádiósok, televíziósok]] [[Kategória:Nevet változtatott olasz személyek]] [[Kategória:Élő személyek]]



















Agostina BelliSzerkesztés

Agostina Belli
Életrajzi adatok
Születési név Agostina Maria Magnoni
Művésznév Agostina Belli
Származás   Franciaország
Nemzetiség francia
Élettárs Fred Robsahm (1972–1987)
Szülei Domenico Magnoni
Adele Margherita Dossena (†1970)
Pályafutása
Aktív évek 1968 – 2010
Híres szerepei Fehér telefonok
A nő illata

Agostina Belli, teljes születési nevén Agostina Maria Magnoni (Milánó, Lombardia, 1947. április 13.) olasz színésznő, fotómodell.

ÉleteSzerkesztés

Származása, gyermekkoraSzerkesztés

Milánó Giambellino negyedében született, egyszerű családban. Apja Domenico Magnoni kisiparos, anyja Adele Margherita Dossena, aki kis panziót működtetett a Via Copernicón, a főpályaudvar közelében. Családi körben Mariuccának (kb. „Mariskának”) nevezték. Húgával, Armidával együtt nehéz szociális körülmények között nőtt fel.[1] Önállóságra törekvő, makacs lány volt. Tizenhárom évesen szülei elváltak, ő édesapját választotta, akihez egész későbbi életében szoros kapcsolat kötötte.[2] Titkárnőnek tanult, a milánói La Rinascente áruházlánc helyettes személyzeti vezetői beosztásáig vitte, de a hierarchiához nehezen alkalmazkodott, három év után felmondott. Könyvügynökként dolgozott,[1] hivatásos táncosnői karriert tervezett.[2]

 
Belli az Il piatto piange-ben 1974

Színésznői pályájaSzerkesztés

Első apró filmszerepét 1968-ban kapta, amikor Carlo Lizzani rendező Milánóban forgatta Banditák Milánóban c. bűnügyi filmjét. Statisztának jelentkezett. A rendező a szép újonclánynak egy kisebb szerepet adott, ő volt a túsz, akit Gian Maria Volonté és bankrabló bűntársai foglyul ejtenek. A jelmeztervező tanácsára jól eladható művésznevet választott magának. Agostina Belli lett. Új vezetéknevét Giuseppe Gioachino Belli (1791–1863) olasz költőtől kölcsönözte.[3]

Apró filmszerepekben dolgozott, amikor közlekedési balesetben megsérült, karrierje kishíján derékba tört. Nehéz lábadozás után állhatott újra munkába.[1] 1970 februárjában családi tragédia sokkolta, édesanyját, Margherita Dossenát máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták.[4][5][1]

Számos mellékszerepet kapott a korabeli divatos kommersz filmekben, zenés komédiákban (musicarelli), és a sárgának (film giallo) nevezett olasz és spanyol gyártmányú thrillerekben, horrorokban.[6] A Richard Burton címszereplésével készült 1972-es Bluebeard (Kékszakáll) című horrorfilmben Belli csábító és érzéki lányt játszik, aki az szoknyavadász báró, első világháborús ászpilóta éppúgy megöl, mint többi áldozatát, Raquel Welchet, Virna Lisit, Nathalie Delont, Karin Schubertet. A szerep nemzetközi ismertséget hozott Bellinek, és megcsillantotta szexis értékeit, amelyeket későbbi erotikus szerepeiben bőségesen kamatoztatott. 1972-ben mutatták be Lucio Fulci rendező hosszú című Nonostante le apparenze… e purchè la nazione non lo sappia… all’onorevole piacciono le donne (magyarul kb. Minden látszat ellenére… és a nemzet tudomása nélkül… a Szenátor úr szereti a nőket…). Belli és Laura Antonelli apácákat játszottak benne. A belső politikai köröket, a maffiát és Vatikánt összekötő álszent szexuális szokások ábrázolása miatt a filmet a cenzúra betiltotta, és csak erős csonkítások után kerülhetett a mozikba.

Első fajsúlyos szerepét Belli 1972-ben, Lina Wertmüller rendező Mimi, a becsületében sértett vasmunkás című társadalmi drámájában kapta, ahol megmutathatta jellemábrázoló tehetségét is. 1973-ban Sergio Sollima rendező Revolver című bűnügyi filmjében Oliver Reed és Fabio Testi mellett domborított, Paola Pitagorával együtt. 1974-ben Dino Risi őt választotta a szépséges Sara szerepére, A nő illata c. filmjéhez, itt Vittorio Gassman mellett játszhatott. A szerepért Grolla d’oro-díjat kapott. Nagy sikert aratott Dino Risi 1976-os Fehér telefonok című szexkomédiájában, amelyben egy éles eszű és mindenre kész vidéki munkáslány az Olasz fasizmus éveiben egészen a legfelső körökig emelkedik, Mussolini szeretője lesz, a háború végén ejti korábbi szeretőit, és egy gazdag német arisztokrata felesége lesz. Alakításáért David di Donatello-díjat kapott.[7] Az 1970-es években nagy népszerűségre tett szert hasonló szexkomédiákban. Ezek művészi értéke vitatott, de igen nagy közönségsikert arattak.[8]

Sikeres francia filmekben is szerepelt, így 1975-ben Alain Robbe-Grillet rendező Le jeu avec le feu (Játék a tűzzel) c. drámájában Jean-Louis Trintignant, Philippe Noiret és Sylvia Kristel mellett. 1976-ban Claude Pinoteaua Svihák-jában, Yves Montand és Claude Brasseur mellett szerepelt.

Az 1980-as évektől ritkábban jelent meg a filmvásznon.[8] Későbbi drámai szerepeiben színművészi tehetségét is meg tudta mutatni. Megkjelent televíziós produkciókban is. Hosszabb időre eltűnt, majd az 1990-es évek elején visszatért néhány kommersz filmszerepre. 1996-ban egy évtizedre visszavonult a filmezéstől.

2006-ben ismét visszatért a Kettőből egy c. filmmel. 2007-ben megjelent a Natural Born Star c. dokumentumfilmben, amelyet ex-élettársáról, Fred Robshamről szólt, akitől Belli húsz évvel korábban vált el. 2010-ben részt vett a Vittorio racconta Gassman: Una vita da mattatore című dokumentumfilm készítésében, amely Vittorio Gassmanra emlékezett.

MagánéleteSzerkesztés

1972-ben, a Sepolta viva forgatásán megismerkedett Fred Robsahm (1943–2015) norvég színésszel, másfél évtizeden át együtt éltek.[8] Robsahm mellett Belli rákapott a vitorlázásra és a pipázásra. [9] Valószínű, hogy össze is házasodtak, de ezt sohasem erősítették meg.[1] Az 1980-as években Robsahm HIV-fertőzést diagnosztizáltak, az együttélés (vagy házasság) 1987 körül felbomlott.[2]

Magánéletét mindig gondosan óvta a sajtó érdeklődésétől. Eltűnéseinek és visszatéréseinek valódi motivációi sem ismertek.[1]. Egyetlen alkalommal tudatta fájdalmát amiatt, hogy nem válhat anyává, és azt, hogy intenzív szellemi érdeklődést tanúsít a természetfeletti jelenségek, a parapszichológia és a keleti filozófiák iránt.[1] 2010-es információ szerint Róma közelében, a Braccianói-tó partján él új élettársával,[1] sok állattal körülvéve, gyermektelenül, idős édesapját gondozva.[2]

Főbb filmszerepeiSzerkesztés

  • 1968: Banditák Milánóban (Banditi a Milano); túszul ejtett lány
  • 1972: Mimi, a becsületében sértett vasmunkás (Mimì metallurgico ferito nell’onore), Rosalia Capuzzo in Mardocheo
  • 1972: Nonostante le apparenze… e purchè la nazione non lo sappia… all’onorevole piacciono le donne; Brünhilda nővér
  • 1972 : Az ördögök éjszakája (La notte dei diavoli); Sdenka
  • 1972: Bluebeard; Caroline
  • 1973: Revolver; Anna Cipriani
  • 1973: Sepolta viva; Christine
  • 1974: La governante; Jana
  • 1974: Il figlio della sepolta viva; Christine
  • 1974: Il piatto piange; Ines
  • 1974: A nő illata (Profumo di donna); Sara
  • 1975: Le jeu avec le feu; Maria szolgálaóleány
  • 1976: Fehér telefonok (Telefoni binachi); Marcella Valmarin / Alba Doris
  • 1976: A svihák (Le grand escogriffe); Amandine
  • 1977: Lila taxi (Un taxi mauve), Anne Taubelman
  • 1977: Kedves feleségem (Cara sposa); Adelina
  • 1977: Kettős gyilkosság (Doppio delitto); Teresa Colasanti
  • 1978: L’enfant de nuit; Claudia Lanza
  • 1982: La guérilléra; Caterina
  • 1984: Tiltott szerelem (Un amour interdit); Zaveria
  • 1988: Szemek a csillagok mögül (Fratello dello spazio); Jenny
  • 2006: Kettőből egy (Uno su due); Elena, Tresy anyja
  • 2007: Natural Born Star, dokumentumfilm, önmaga
  • 2008: Amore che vieni, amore che vai; Lina, Carlo anyja ű
  • 2010: Vittorio racconta Gassman: Una vita da mattatore; dokumentumfilm, önmaga

Megjelent fotóiSzerkesztés

  • 1972: Playboy (olasz kiadás), márciusi szám
  • 1972: Playmen (olasz kiadás), decemberi szám, a Bluebeard film képeivel
  • 1973: Ciné-revue (Franciaország), április 5, és május 17-i számok címlapjai
  • 1973: Playmen (olasz kiadás), szeptemberi szám
  • 1975: Play Lady (Spanyolország), áprilisi szám
  • 1975: Ciné-revue (Franciaország), május 22-i szám, címlap
  • 1976: Playboy (olasz kiadás), márciusi szám, címlap
  • 1981: Skorpio (Olaszország), februári szám, címlap

ElismeréseiSzerkesztés

  • 1974: Maschera d’Argento, az A nő illata-beli szerepéért
  • 1974: Grolla d’oro, az A nő illata-beli szerepéért
  • 1975: Globo d’oro, az Il piatto piange-beli alakításáért
  • 1976: Speciális David di Donatello-díj a Fehér telefonokban nyújtott alakításáért
  • 1980: Sagittario d’Oro
  • 1986: Premio De Curtis
  • 1987: Premio Personalità Europea

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b c d e f g h Biografia Agostina Belli. movieplayer.it
  2. a b c d Dominique Borde: Un parfum venu d’Italie (francia nyelven), 2008. július 16.
  3. Gianfranco Gramola: Interview. Agostina Belli (olasz nyelven). intervisteromane.net, 1995. április
  4. Agostina Belli. Biographie sur FilmCoop. filmscoop.wordpress.com, 2009. január 27.
  5. Il pease dei misteri. L’Italia vestita di giallo (olasz nyelven). misteriditalia.com. [2013. augusztus 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. május 15.)
  6. Gianni Canova. Enciclopedia del cinema. Garzanti (2005) 
  7. I premi del cinema. Gremese Editore (1998). ISBN 8877422211 
  8. a b c Enrico Lancia, Roberto Poppi. Dizionario del cinema italiano, Le Attrici (olasz nyelven). Gremese Editore (2003). ISBN 888440214X 
  9. John-Arne Ø. Gundersen: En gang var Fred Robsahm (64) filmstjerne (norvég nyelven). dagbladet.no, 2007. október 8.

További információSzerkesztés

Figyelem: a(z) „Belli Agostina” rendezőkulcs felülírja a korábbit („Dorelli Johnny”). [[Kategória:1947-ben született személyek]] <!--[[Kategória:1990-ben elhunyt személyek]]--> [[Kategória:Olasz színészek]] [[Kategória:Erotikus színészek]] [[Kategória:Olasz nők]] [[Kategória:Milánóiak]] [[Kategória:Nevet változtatott személyek]] [[Kategória:Élő személyek]]


























K.G.Szerkesztés

</nowiki>












Gruber–De Gasperi-egyezménySzerkesztés

Gruber–De Gasperi-egyezmény
Gruber-De-Gasperi-Abkommen
Accordo De Gasperi-Gruber
Típusa kétoldalú nemzetközi népjogi szerződés
Aláírás dátuma 1646. szeptember 5.
Aláírás helye   Párizs
Aláírók   Alcide De Gasperi
  Karl Gruber

A Gruber–De Gasperi-egyezményt (németül: Gruber-De-Gasperi-Abkommen, olaszul: Accordo De Gasperi-Gruber), más neveken párizsi egyezményt (Pariser Abkommen / accordo di Parigi) vagy Dél-Tirol-egyezményt (Südtirol-Abkommen) 1946. szeptember 5-én írták alá az Olasz Köztársaság és Osztrák Köztársaság képviselői, a párizsi békekonferencia keretében. A szerződés garanciákat tartalmaz az észak-olaszországi Trentino-Déltirol régió német ajkú lakosság kulturális sajátosságának, identitásának megőrzéséről és védelméről. Az egyezményt Karl Gruber osztrák külügyminiszter és Alcide De Gasperi olasz miniszterelnök írta alá. Ez az egyezmény lett az alapja a mai dél-tiroli autonómiának.

ElőzményekSzerkesztés

Az első világháború második évében, 1915. április 26-án az Olasz Királyság kormánya hosszú alkudozás után Londonban titkos szövetségi szerződést kötött az antant hatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország és az Orosz Birodalom – kormányaival.

A titkos londoni egyezményben Olaszország vállalta, hogy az antant oldalán hadba lép a központi hatalmak ellen, ennek fejében ígéretet kapott, hogy a háború után elfoglalhatja az Osztrák–Magyar Monarchia területeit a Brenner-hágótól délre, elsősorban a Tirol Hercegesített Grófság részét képező Trentino tartomány egészét és Tirol koronatartomány déli felét. A Monarchia széthullása után, az 1919-es saint-germaini békeszerződés értelmében az Osztrák Császárság romjain megalakult Német-Ausztria megtarthatta Észak- és Kelet-Tirolt, míg a Brennertől délre, a mai Dél-Tirolt és egész Trentinót az Olasz Királysághoz csatolta.

1922-ben Olaszországban a fasizmus került hatalomra, Benito Mussolini vezetése alatt. Állami rendelkezésre Dél-Tirolban megkezdték a nem-olasz ajkú többségi lakosság – a német-osztrákok és a ladinok – szisztematikus háttérbe szorítását, marginalizálását, mind kulturális, mind gazdasági téren. Erőteljes olaszosításba kezdtek, betiltották a német és ladin nyelvű iskolai oktatást, a hivatalokban korlátozták a többségi nyelv használatát. Csak olasz nyelvű sajtótermékek megjelenését engedélyezték. 1938-ban bekövetkezett az Anschluss, Ausztriát a Német Birodalom, a fasiszta Olaszország szövetségese bekebelezte. A dél-tiroli német lakosság azonban hiába remélte az elcsatolt területek visszacsatolását, Hitler fontosabbnak tartotta az olasz katonai szövetség fenntartását. 1939-ben Hitler és Mussolini megkötötték a dél-tiroli áttelepítési egyezményt, az ún. „Opciót”, amely választás elé állította a dél-tiroli német nyelvű lakosokat: vagy átköltöznek a német birodalmi igazgatás alá került Tirolba, vagy helyben maradnak és alávetik magukat az állam olaszosító törekvéseinek. A két diktátor tervei szerint a lakosság átköltöztetésével Dél-Tirol olaszosítása kiteljesedett volna. A tervezettnél kevesebben költöztek át a (volt) Ausztriába. A háború során, 1943–1945 között Dél-Tirolt a német Wehrmacht szállta meg, és Alpenvorland néven katonai műveleti területté tette.

A diktatúrák összeomlása után a kivándorolt dél-tiroliak nagyrésze visszaköltözött szülőhelyére, az olasz Dél-Tirolba. - - -utn Nach dem Zusammenbruch der Diktaturen kehrten viele zuvor ausgewanderte Südtiroler in ihr Heimatland zurück. Ein Teil der deutschsprachigen Bevölkerung strebte nunmehr die Angliederung an die wiedererrichtete Republik Osztrák Köztársaság an. Die Wiedervereinigung Tirols scheiterte allerdings am Veto der Siegermächte az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió sowie Franciaország, die in Bezug auf die Südtirolfrage bereits unter dem Eindruck des sich anbahnenden hidegháború agierten und, statt auf Gebietskonzessionen zu drängen, den Staat Italien zur Garantie von Schutzbestimmungen zugunsten der deutschsprachigen Bevölkerung Südtirols verpflichteten.[1]

A tárgyalások kritikus pontjaiSzerkesztés

Auf italienischer Seite verhandelte Alcide De Gasperi, der damals provisorisches Oberhaupt Italiens war, nicht selbst, sondern sandte den italienischen Botschafter in Großbritannien, Nicolo Carandini, als Unterhändler nach Paris. Im Rahmen der Verhandlungen strebte der österreichische Außenminister Karl Gruber zunächst eine Angliederung Südtirols an Österreich an. Der italienische Ministerpräsident Alcide De Gasperi rückte vom territorialen Anspruch Italiens auf das Gebiet jedoch nicht ab, stellte aber eine Autonomie für die Region Trentino-Südtirol in Aussicht. Gruber willigte in den Vorschlag De Gasperis trotz Vorbehalten ein, wobei speziell das Vereinigte Königreich auf eine Einigung gedrängt hatte.

Besonders umstritten war dabei die territoriale Abgrenzung des Abkommens, die den Autonomieanspruch nicht klar auf das Gebiet Dél-Tirols bzw. der Bozen megye beschränkte, sondern die Konstituierung der erweiterten Region Trentino-Dél-Tirol (Trentino-Alto Adige) ermöglichte. Durch Einbeziehung des Trentino azaz Trento megye wurde von Seiten der italienischen Zentralregierung in der Region jedoch bewusst eine italienischsprachige Bevölkerungsmehrheit geschaffen (den ca. 200.000 deutschsprachigen Südtirolern standen ca. 500.000 italienischsprachige Einwohner gegenüber), um den politischen Entscheidungsspielraum deutschsprachiger Parteien vor Ort zu limitieren.

A szerződés alkalmazásaSzerkesztés

Italien betrachtete das Gruber-De-Gasperi-Abkommen mit der verfassungsrechtlichen Konstituierung der Autonomen Region Trentino-Südtirol bzw. mit dem sogenannten Ersten Autonomiestatut im Jahr 1948 als erfüllt. Die politischen Vertreter der deutsch- und ladinischsprachigen Südtiroler empfanden diese Lösung jedoch als unzureichend. In den folgenden Jahrzehnten kam es zu intensiven politischen Verhandlungen zur Autonomie Südtirols unter neuerlicher Beteiligung Österreichs, die 1972 schließlich zum Inkrafttreten des sehr viel umfassenderen Zweiten Autonomiestatuts führten. Mit diesem Statut gingen die nun deutlich erweiterten autonomen Befugnisse von der Region Trentino-Südtirol letztlich großteils auf die beiden autonomen Provinzen Trient und Bozen über.

Jogi, törvénykezései jelentőségeSzerkesztés

Die juridische Bedeutung des Gruber-De-Gasperi-Abkommens aus dem Jahr 1946 besteht darin, dass mit ihm erstmals konkrete Schutzbestimmungen zugunsten der deutschsprachigen Bevölkerung Südtirols (vor allem hinsichtlich des Schulunterrichts in der Muttersprache, des Sprachgebrauchs bei öffentlichen Ämtern und der Vergabe von öffentlichen Stellen) auf internationaler Ebene verbrieft wurden. Die ladinische Sprachgruppe fand im Gruber-De-Gasperi-Abkommen allerdings noch keine Berücksichtigung, ihre Position wurde erst mit der Verabschiedung des Zweiten Autonomiestatuts 1971 gestärkt.

Durch die Unterzeichnung des Abkommens wurde Österreich von Italien ebenso indirekt als Vertragspartner im Bereich der Südtirolfrage anerkannt. Von diesem Umstand, sowie von den jahrelang praktizierten bilateralen Verhandlungen um das Zweite Autonomiestatut, leitete sich im politischen Diskurs die sogenannte Schutzmachtfunktion (oder auch Schutzfunktion) Österreichs für die deutsch- und ladinischsprachige Bevölkerung der Region ab, die allerdings in keinem Dokument explizit genannt wurde. Maßnahmen von Seiten der FPÖ, diese Schutzmachtfunktion 2012 in der österreichischen Bundesverfassung ausdrücklich festzuschreiben, blieben erfolglos.

Die UN-Resolution 1497/XV vom 31. Oktober 1960 erkannte den völkerrechtlichen Charakter des Abkommens an.[2] Im darauffolgenden Jahr wurde eine weitere UN-Resolution zur Südtirol-Frage verabschiedet (Res. 1661/XVI vom 28. November 1961), mit welcher Italien und Österreich aufgefordert wurden, weitere Anstrengungen zu unternehmen, um eine Lösung zu erzielen.

Diese Bemühungen führten schließlich zum Paket und Operationskalender des Jahres 1969, die zur Verabschiedung des sogenannten Zweiten Autonomiestatuts (Verfassungsgesetz Nr. 1 vom 10. November 1971, Einheitstext Nr. 670 vom 31. August 1972 mit dem Text des neuen Autonomiestatuts) führten. Der seit 1960 vor den Vereinten Nationen behängende Streit wurde erst mit der sogenannten Streitbeilegungserklärung vom 11. Juni 1992, abgegeben von Österreich, für beendet erklärt. Diese Streitbeilegungserklärung war bereits im Operationskalender des Jahres 1969 vorgesehen gewesen. Der Text dieser Erklärung konnte im Jahr 1992 noch in der Form abgeändert werden, dass das gesamte Zweite Autonomiestatut samt den seit 1972 ergangenen Änderungen auf die völkerrechtliche Ebene gehoben werden konnte. Es ist somit davon auszugehen, dass Österreich die Einhaltung der Autonomieregelung für Südtirol auch völkerrechtlich von Italien verlangen kann. Zuvor war dies lange Zeit strittig und es wurde zum Teil die Auffassung vertreten, dass allein das Erste Autonomiestatut aus dem Jahr 1948, das weit schwächere Schutzbestimmungen vorsah, völkerrechtlich abgesichert wäre, während alle nachfolgend erlassenen Schutzregelungen freiwillige Leistungen Italien seien, die damit auch jederzeit hätten zurückgenommen werden können.[3]

A szerződés tartalmaSzerkesztés

  1. Bozen (Bolzano) megye németajkú lakosai és a szomszédos Trient (Trento) megye kétnyelvű helységeinek németajkú lakosait az olasz ajkú lakossággal teljesen megegyező jogok (complete equality of rights) illetik meg, különleges intékedések keretében

lakos Den deutschsprachigen Einwohnern der Provinz Bozen und der benachbarten zweisprachigen Ortschaften der Provinz Trient wird volle Gleichberechtigung (complete equality of rights) mit den italienischsprachigen Einwohnern im Rahmen besonderer Maßnahmen zum Schutze des Volkscharakters und der kulturellen und wirtschaftlichen Entwicklung des deutschsprachigen Bevölkerungsteiles zugesichert werden.
In Übereinstimmung mit schon getroffenen oder in Vorbereitung befindlichen gesetzgeberischen Maßnahmen wird den Staatsbürgern deutscher Sprache insbesondere folgendes gewährt werden:

    1. Volks- und Mittelschulunterricht in der Muttersprache;
    2. Gleichstellung der deutschen und italienischen Sprache in den öffentlichen Ämtern und amtlichen Urkunden sowie bei den zweisprachigen Ortsbezeichnungen;
    3. das Recht, die in den letzten Jahren italianisierten Familiennamen wiederherzustellen;
    4. Gleichberechtigung hinsichtlich der Einstellung in öffentliche Ämter, um ein angemesseneres Verhältnis der Stellenverteilung zwischen den beiden Volksgruppen zu erzielen.
  1. Der Bevölkerung der oben erwähnten Gebiete wird die Ausübung einer autonomen regionalen Gesetzgebungs- und Vollzugsgewalt gewährt werden. Der Rahmen für die Anwendung dieser Autonomiemaßnahmen wird in Beratung auch mit einheimischen deutschsprachigen Repräsentanten festgelegt werden.
  2. In der Absicht, gutnachbarliche Beziehungen zwischen Österreich und Italien herzustellen, verpflichtet sich die italienische Regierung, in Beratung mit der österreichischen Regierung binnen einem Jahr nach Unterzeichnung dieses Vertrages:
    1. in einem Geist der Billigkeit und Weitherzigkeit die Frage der Staatsbürgerschaftsoptionen, die sich aus dem Hitler-Mussolini-Abkommen von 1939 ergeben, zu revidieren;
    2. zu einem Abkommen zur wechselseitigen Anerkennung der Gültigkeit gewisser akademischer Grade und Universitätsdiplome zu gelangen;
    3. ein Abkommen für den freien Personen- und Güterdurchgangsverkehr zwischen Nord- und Osttirol auf dem Schienenwege und in möglichst weitgehendem Umfange auch auf dem Straßenwege auszuarbeiten;
    4. besondere Vereinbarungen zur Erleichterung eines erweiterten Grenzverkehrs und eines örtlichen Austausches gewisser Mengen charakteristischer Erzeugnisse und Güter zwischen Österreich und Italien zu schließen.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Michael Gehler: »Von der halben Autonomie zur inneren Selbstbestimmung«. In: Hannes Obermair u. a. (Hrsg.): Regionale Zivilgesellschaft in Bewegung – Cittadini innanzi tutto. Festschrift für Hans Heiss. Folio, Wien/Bozen 2012, ISBN 978-3-85256-618-4, S. 325–342, bes. S. 326–327 (These 5).
  2. documents-dds-ny.un.org (PDF)
  3. Sablon:Literatur

További információ vegyesSzerkesztés

További információSzerkesztés

Magyar nyelvenSzerkesztés

  • Maruzsa Zoltán.szerk.: Háda Béla, Ligeti Dávid, Majoros István: Ausztria és a dél-tiroli autonómia, Nemzetek és birodalmak (pdf), Budapest: ELTE, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék (2010). Hozzáférés ideje: 2021. július 8. 

Német nyelvenSzerkesztés

  • Herbert Miehsler: Das Südtirol-Abkommen: Entstehung, Auslegung und Wege zur Entscheidung. In: Der Donauraum. Band 5, Dezember 1960, S. 125–138, doi:10.7767/dnrm.1960.5.jg.125
  • Peter Hilpold: Der Südtiroler Weg völkerrechtlicher Stufenlösung im europäischen Vergleich. In: Siglinde Clementi/Jens Woelk (Hrsg.) 1992: Ende eines Streits, Nomos, Baden-Baden 2003, S. 109–117.
  • Rolf Steininger: Autonomie oder Selbstbestimmung? Die Südtirolfrage 1945/46 und das Gruber-De Gasperi-Abkommen. Studienverlag, Innsbruck u. a. 2008, ISBN 978-3-7065-4332-3 (Innsbrucker Forschungen zur Zeitgeschichte 2).
  • Michael Gehler (Hrsg.): Gescheiterte Selbstbestimmung. Die Südtirolfrage, das Gruber-De Gasperi-Abkommen und seine Aufnahme in den italienischen Friedensvertrag 1945–1947 (Akten zur Südtirol-Politik 1945–1958, Bd. 1), unter Mitarbeit von Andreas Schimmelpfennig und Evi-Rosa Unterthiner. Studienverlag, Innsbruck/Wien/Bozen 2011.
  • Andreas Raffeiner (Hrsg.): 70 Jahre Pariser Vertrag 1946–2016. Vorgeschichte – Vertragswerk – Zukunftsaussichten. Dr. Kovač Verlag, Hamburg 2016, ISBN 978-3-8300-9284-1 (Schriftenreihe Studien zum Völker- und Europarecht, Bd. 143).

Olasz nyelvenSzerkesztés

VideoklipekSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

{{DEFAULTSORT:gruber degasperiegyezmény}} [[Kategória:1946]] [[Kategória:Nemzetközi szerződések]] [[Kategória:Ausztria történelme]] [[Kategória:Olaszország történelme]]



















User:II. JózsefSzerkesztés

San Martinó-i csataSzerkesztés

en:Battle of San Martino, de:Schlacht von San Martino, fr:Bataille de San Martino, it:Battaglia di San Martino {{csata infobox |név= San Martinó-i csata<br/>(Pozzolengói csata) |kép= Battaglia di San Martino.jpg |képleírás= A San Martinó-i csata jelenete, falfestmény az emlékhelyen (1880–1893) |konfliktus= [[Szárd–francia–osztrák háború]] |időpont= [[1959]]. [[június 24.]] |helyszín= [[Fájl:Flag of Kingdom of Lombardy-Venetia.gif|border|25px]] San Martino, [[Lombard–Velencei Királyság]] (ma: [[San Martino della Battaglia]], [[Lombardia]] |eredmény= szárd–piemonti győzelem, osztrák vereség |egyik fél= [[File:Flag of the Habsburg Monarchy.svg|border|25px]] [[Habsburg Birodalom|Osztrák Császárság]] |másik fél= [[File:Bandiera Regno di Sardegna 1848 1851 con corona.PNG|border|25px]] [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]] |parancsnokok1= [[File:Flag of the Habsburg Monarchy.svg|border|25px]] [[Benedek Lajos (katonatiszt)|Benedek Lajos]] |parancsnokok2= [[File:Bandiera Regno di Sardegna 1848 1851 con corona.PNG|border|25px]] [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] <br/> [[File:Bandiera Regno di Sardegna 1848 1851 con corona.PNG|border|25px]] [[Raffaele Cadorna]] |erők1= {{formatnum:28672}} |erők2= {{formatnum:36602}} |veszteségek1= {{formatnum:2536}} <br/><br/> |veszteségek2= {{formatnum:5572}} <br/>(elesett 869, sebesült 3982, eltűnt 774) |beavatkozó ország = |beavatkozó fél parancsnoka = |pozíciós térkép = Lombardia |térképfelirat = San Martino |szélesség =északi |szélességi fok =45 |szélességi ívperc =26 |szélességi ívmásodperc=18 |hosszúsági fok =10 |hosszúsági ívperc =36 |hosszúsági ívmásodperc=00 |hosszúság = keleti |szöveg pozíciója = }} A '''San Martinó-i csata,''' más elnevezéssel ''pozzolengói csata'' [[1859]]. [[június 24.|június 24-én]] zajlott le a [[szárd–francia–osztrák háború]] döntő ütközetének, a [[solferinói csata|solferinói csatával]] egy időben, azzal párhuzamosan, a solferinói csatatér északi szakaszán, közvetlenül a [[Garda-tó]]tól délre, [[San Martino della Battaglia|San Martino]] és [[Pozzolengo]] helységek körzetében. A csata során a [[Benedek Lajos (katonatiszt)|Benedek Lajos]] cs. kir. altábornagy VIII. hadteste, amely az osztrák császári haderő jobbszárnyát képezte, megütközött a [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel szárd–piemonti király]] hadseregének elit támadó élével és az őket támogató olasz önkéntes egységekkel. Az egész napon át tartó harcban a császáriak szilárdan ellenálltak az olaszok rohamainak. Amikor a Solferino környéki fő hadszíntéren a császári főerők súlyos vereséget szenvedtek a francia csapatokkal szemben, Benedek tábornok csapatteste fedezte a vert csapatok biztonságos visszavonulását az [[Erődnégyszög]] felé. ==Előzmények== Benedek Lajos tábornok az 1859-es [[Szárd–francia–osztrák háború|észak-itáliai hadjáratban]] a VIII. hadtest parancsnokaként vett részt. A súlyos vereséggel végződő, június 24-ei [[solferinói csata|solferinói csatában]] ő volt az egyetlen olyan császári tábornok, aki valamilyen részleges sikert el tudott érni. ==A csata lefolyása== [[Fájl:3Batt3Colo1885WPs.jpg|thumb|left|220px|Három csata olasz térképen]] {{Szárd–francia–osztrák háború}} [[Fájl:San Martino della Battaglia-Panorama da Solferino.JPG|bélyegkép|180px|jobbra|San Martino, Solferinóból (dél felől) nézve]] [[File:Artgate Fondazione Cariplo - De Albertis Sebastiano, L'artiglieria della III Divisione all'attacco durante la battaglia di San Martino.jpg|bélyegkép|180px|jobbra|Szárd tüzérség a San Martinó-i csatában]] zwischen den regulären Truppen [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]], itáliai önkéntesek und den Truppen des [[Habsburg Birodalom|Osztrák Császárság]] statt. San Martino (heute: ''[[San Martino della Battaglia]]'') ist ein kleiner italienischer Ort südlich des [[Gardasee]]s, nahe der [[A4 (Italien)|Autobahn A4]] ([[Mailand]]-[[Verona]]). Am 24. Juni 1859 schlugen die vereinigten Armeen [[Frankreich]]s und Sardiniens in der Schlacht von Solferino die Truppen Österreichs. Während die Franzosen an diesem Tag ausschließlich bei der nur wenige Kilometer südlich gelegenen Ortschaft [[Solferino]] kämpften, wurden die Sardinier und italienische Freiwillige vorwiegend in San Martino eingesetzt. Die dort von den Österreichern gehaltenen Höhenzüge konnten die Italiener nach vierzehnstündigem Kampf einnehmen. Miközben a piemontiak [[San Martino]] mellett az osztrákok jobbszárnyával ([[Benedek Lajos (katonatiszt)|Benedek Lajos]] altábornagy VIII. hadtestével) harcoltak, a franciák tőlük délre Solferino mellett az osztrákok fő erőivel bocsátkoztak harcba. Ugyanezen a napon, néhány kilométerrel északabbra, a [[San Martinó-i csata|San Martinó-i csatában]] [[Benedek Lajos (katonatiszt)|Benedek Lajos]] tábornok VIII. hadteste egyedül szállt szembe Viktor Emánuel seregének túlerőben lévő támadó élével, a [[Raffaele Cadorna]] alezredes által vezetett rohamlövészekkel ''([[bersaglieri]]kkel)'' és az V. gárdahadosztállyal. Nehéz harcokban az osztrákok átmeneti sikereket értek el, megvédték Pozzolengót. Benedek tábornok egészen az est leszálltáig megtartotta állásait, lehetővé téve ezzel a fősereg visszavonulását a [[Mincio]] folyó innenső partjára. Az általános helyzet romlása miatt azután neki is vissza kellett húzódnia. A [[solferinói csata]] napjaiban Benedek Lajos volt az egyetlen császári tábornok, aki valamilyen részleges sikert el tudott érni. Hősiességéért később megkapta a [[Katonai Mária Terézia-rend]] ''(MMThO)'' parancsnoki keresztjét. Az osztrák haderő súlyos, döntő vereséget szenvedett. Fel kellett adniuk Lombardiát, és a [[Veneto|venetói]] [[Erődnégyszög]] ''(Quadrilatero)'' védelmébe vonultak vissza, ahol elsáncolták magukat. A szárd–francia szövetség kimerült hadseregei nem kockáztathattak meg egy betörést a jól védett erődvidékre, előnyomulásuk elakadt. Az osztrákok szilárdan kezükben tartották a stratégiai fontosságú Erődnégyszöget, amely a [[szárd–francia–osztrák háború]] lezárása után is kezükben maradt, és az csak az [[1866]]-os [[porosz–osztrák–olasz háború|porosz–osztrák háború]] északi, csehországi frontján elszenvedett osztrák vereség után, a békeszerződés feltételeként került az [[Olaszország|Olasz Királyság]]hoz. [[Habsburg–Tescheni Albert főherceg|Albert főherceget]], akit az udvar távol tartott a frontvonaltól, a szervezés alatt álló osztrák Rajnai Hadsereg ''(Rheinarmee)'' parancsnokává akarták kinevezni, de a megsemmisítő solferinói vereség után már nem kerülhetett sor Franciaország elleni . <center><gallery> Fájl:Von Benedek3.JPG|<center>[[Benedek Lajos (katonatiszt)|Benedek Lajos]] táborszernagy.</center> Fájl:Raffaele Cadorna 1815 1897.jpg|<center>[[Raffaele Cadorna]] alezredes</center> Fájl:Tour de San Martino de la Bataille.JPG|<center>„A csata tornya” San Martinóban</center> </gallery></center> == Következmények== [[File:Ossario San Martino DB.JPG|180px|bélyegkép|jobbra|Emlékkápolna és csontház]] A San Martinói csata nem fordíthatta meg a [[solferinói csata]] kimenetelét. [[I. Ferenc József magyar király|Ferenc József császár]] első csatavesztése az egész háborút eldöntő vereséggé vált. Az [[1859]]. [[november 10.|november 10-én]] megkötött [[zürichi béke]]szerződésben Ausztria elveszítette [[Lombardia|Lombardiát]], amit [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] átengedett [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]]nek, cserébe [[Savoya]] és a [[Nizzai Grófság]] előre kialkudott átengedéséért. [[Benedek Lajos (katonatiszt)|Benedek altábornagy]] volt az egyetlen olyan császári tábornok, aki a solferinói csatában valamilyen részleges sikert ki tudott vívni. Helytállásáért megkapta a [[Katonai Mária Terézia-rend]] ''(MMThO)'' parancsnoki keresztjét. Példaértékű parancsnoki ténykedése hírnevet és népszerűséget hozott neki. 1859. novemberében táborszernaggyá ''(General-Feldzeugmeister)'' léptették elő, majd 1860-tól ő lett a császári hadsereg vezérkari főnöke. [[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József]] [[1860]]. [[április 19.|április 19-étől]] Magyarország katonai és polgári kormányzójává nevezte ki. A súlyos harctéri vereség érzékenyen érintette a [[Magyar Királyság]]ot is, mert az [[Habsburg Birodalom|osztrák császári]] hadseregben nagyon sok, kényszerrel besorozott magyar katona is harcolt. A magyar politikai vezetők és a bécsi udvar viszonya megromlott, felerősödtek azok a reformkövetelések, amelyek később, (az újabb, [[königgrätzi csata|Königgrätz]]nél elszenvedett katonai vereséget követően) elvezettek az [[1867]]-es [[Kiegyezés]]hez. == Jegyzetek == {{jegyzetek}} {{Commonscat|Battle of San Martino}} ==Kapcsolódó szócikkek== * [[Szárd–francia–osztrák háború]] * [[Solferinói csata]] * [[Medolei csata]] ==További információk== * [http://oesta.gv.at/DocView.axd?CobId=23150 Streffleurs (Österreichische) Militärische Zeitschrift, 1808-1914.], Kriegsgeschichte: Kriege (Feldzüge, Schlachten) von 1859 bis 1863. (Krieg 1859 in Italien) (Cikkek jegyzéke). {{de}} * [http://www.brk-museum.de/Geschichte/Solferino/solferino.html Emlékművek Solferino és San Martino környékén] (Bayrisches Rotes Kreuz / Bajor Vöröskereszt honlapja) {{de}} * [http://www.gardasee-treff.de/solferino-1261/artikel/1032-solferino-schlacht-italien-frankreich-gegen-oesterreich-24-6-1859 Solferino és San Martino, 1859., rövid összefoglaló]. (gardasee-treff.de) {{de}} * [http://www.oedenburgerland.de/allgemeines-mainmenu-139/perschkeiten-mainmenu-166/360.html Benedek Lajos életútja], (oedenburgerland.de). {{de}} * [http://www.khf-gau-niederdonau.at/sardinischer_krieg.html Sardinischer Krieg (A szárd háború).] (khf-gau-niederdonau.at) {{de}} * [http://www.worldlingo.com/ma/enwiki/de/Ludwig_von_Benedek/1#Battle_of_San_Martino.2FSolferino Solferinói és San Martinói csata], worldlingo.com. {{de}} ==Irodalom== * {{cite book|author=Ulrich Ladurner|title= Solferino: Kleine Geschichte eines großen Schauplatzes| publisher= Residenz Verlag| year=2009|id=ISBN 978-3701731510| language= német}} * {{cite book|author=Richard Brooks|title= Solferino 1859: The battle for Italy’s Freedom (Campaign)| publisher=Osprey Publishing|year=2009 |id= ISBN 978-1846033858 |language=angol}} * {{cite book|author=C. Cipolla|title= Il crinale dei crinali. La battaglia di Solferino e San Martino| publisher= Franco Angeli |year= 2009 |id=ISBN 978-8856807615 |language=olasz}} <nowiki> {{nemzetközi katalógusok}} {{Portál|Olaszország|-|Történelem||Hadtudomány}} {{DEFAULTSORT:Sanmartinói csata}} [[Kategória:Újkori csaták]] [[Kategória:Ausztria csatái]] [[Kategória:A Szárd–Piemonti Királyság csatái]] [[Kategória:Olaszország történelme]] [[:en:Battle of San Martino]] [[:de:Schlacht von San Martino]] [[:it:Battaglia di San Martino]]

KépgalériaSzerkesztés

<center><gallery> * [[::de:Italienische Unabhängigkeitskriege]] Fájl:Franz joseph1.jpg|<center>[[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József]]<br>osztrák császár. Fájl:Gyulay Ferenc.jpg|<center>[[Gyulai Ferenc|Gyulai Ferenc]]<br>táborszernagy. Fájl:Hess-heinrich von Lithographie-von-kriehuber-1854.jpg|<center>[[Heinrich von Heß]] tábornagy. Fájl:Kriehuber Franz Schlick.jpg|<center>[[Franz von Schlik]]lovassági tábornok.</center> Fájl:Von Benedek3.JPG|<center>[[Benedek Lajos (katonatiszt)|Benedek Lajos]] táborszernagy.</center> Fájl:Franz Xaver Winterhalter Napoleon III.jpg|<center>[[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]]<br>francia császár.</center> Fájl:Mac mahon.jpg|<center>[[Patrice de Mac-Mahon]]<br>francia tábornok.</center> Fájl:Vittorio Emanuele II ritratto.jpg|<center>[[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]]<br>szárd–piemonti király.</center> File:Alfonso Lamarmora.jpg|<center>[[Alfonso La Marmora]] tábornok</center> Fájl:Raffaele Cadorna 1815 1897.jpg|<center>[[Raffaele Cadorna]] alezredes</center> </gallery></center>