Szerkesztő:Burumbátor/Anarchista közösségek listája

Anarchista szimbólum

A történelem során létrejött anarchista közösségek listája – pontosabban azon közösségeké, amelyekben anarchisták több-kevesebb szerepet kaptak – változatos képet mutat. Amíg az egyértelműen anarchista forradalmakból kialakult „anarchiákra” csak kevés példa van, több példát találhatunk olyan társadalmakra, amelyek bizonyos anarchista alapelveket juttattak, juttatnak érvényre.

Történelmi példák az anarchista alapelvek szerint sikeresen megszervezett társadalmakraSzerkesztés

A modern történelemben számos példa van az államhatalom összeomlására. Néhány esetben az állam pusztulását törvénytelenség, zavargások, fosztogatás, és ha a zűrzavar elég sokáig tart (katonai) diktatúra követi. Bár az ilyen társadalmi állapotot gyakran minősítik anarchiának, ez nem anarchista alapelvekre épül. Azonban van arra példa, hogy egy társadalom békésen szerveződik meg kormány, vagy a központi hatalom egyéb formája nélkül, anarchista filozófiai gondolatok mentén. Ilyenkor egy működő társadalom állam nélkül tartja fenn a békét. Gyakran nehéz a múltbeli anarchista- vagy félig anarchista társadalmak kutatása, ahogy erre Murray Rothbard is rámutat: A feljegyzések (hivatalos okmányok) hiánya az ilyen társadalmakban – mivel úgy tűnik, hogy csak a kormányhivatalnokok pazarolnak időt, energiát és készleteket az ilyen tevékenységre – azt eredményezi, hogy a történészek hajlamosak inkább a kormányzott társadalmakat kutatni.

Kelta ÍrországSzerkesztés

A középkor és a kora újkor kelta-ír társadalmában a bíróságok és a törvény nagymértékben anarchisták voltak és teljesen állammentes módon működtek. Ez a társadalom ebben az állapotban maradt fenn nagyjából ezer évig, ameddig Anglia a 17. században le nem igázta. Szemben sok hasonlóan működő törzsi társadalommal, a még meg nem hódított Írország semmilyen értelemben nem volt primitív: ez egy nagyon összetett társadalom volt, amely évszázadokig a legfejlettebb, legtudósabb és a legcivilizáltabb volt egész Nyugat-Európában. Az ősi ír törvény egyik vezető szaktekintélye ezt írta: Nem volt törvényhozó testület, végrehajtó hatalom, és rendőrség sem. Állami igazságszolgáltatásnak nyoma sem volt. Minden szabad embernek, akinek volt földje, minden szabadfoglalkozásúnak, minden kézművesnek joga volt arra, hogy egy tuath tagja legyen. Minden tuath tagjai évenként összegyűltek, ahol meghatározták a fő irányvonalat (politikát), háborút indítottak, vagy békét kötöttek a többi tuath-val, és megválasztották, vagy lemondatták a „királyaikat”. Sem rokonság, sem földrajzi elhelyezkedés alapján nem voltak kötelezve az emberek, hogy egy adott tuath-nak legyenek a tagjai (nem úgy, mint a primitív törzsekben). Az egyének szabadon válhattak ki az egyik tuath-ból és léphettek be egy konkurens tuath-ba, és ez gyakran meg is történt. Professzor Peden szavaival: A tuath társadalmi előnyökért önkéntesen összefogó emberek halmaza, és a tagok földbirtokainak összessége alkotja a tuath területét. A királynak nem volt politikai hatalma, nem szolgáltathatott igazságot és nem indíthatott háborút. Papi és katonai vezető volt, és ő elnökölt a tuath gyűléseken. A Kelta Írország sok inváziót túlélt, végül Oliver Cromwell hódította meg 1649-50-ben.

Irokéz Törzsszövetség (1450-1783)Szerkesztés

Az irokézek a Huron-tótól keletre és az Appalache-hegységig délre nyúló belföldi erdőkben laktak. Pontosan nem tudni mikor alapult, de a kutatók többsége reálisnak tekinti 15.század közepét mint a résztvevő törzsek közötti szövetségkötés idejét. Kiterjedésének csúcspontján a hat törzs több mint 20 000 embert foglalt magába. Habár létezett valamiféle delegáltakból álló központi tanács, a törzsszövetség alapvetően decentralizált volt: a résztvevő törzsek igen nagyfokú önállságot élveztek. A törzsszövetségen belüli viszony a reciprocitással jellemezhető. Mind az egyének és mind a klánok között reciprocitás állt fenn: ha az egyik fél segítet a másiknak akkor a másik köteles volt azt viszonozni később valamilyen más formában. Az irokéz nő alapvetően emancipált volt: joga volt felszólalni a gyűléseken és a klán megbecsült tagjának számított. Az irokézek gazdaságát a kölcsönösség mellett a közös birtoklás jellemezte: a föld egy részét a klánok közösen művelték, más részét pedig az évenkénti újraelosztó ceremónia folyamán juttatták oda a törzs tagjainak. Bár folytattak kereskedelmet a szomszédos törzsekkel (azokkal amelyek nem voltak tagjai szövetségnek) de az idő múltával ezt is kollektív alapokra helyezték. Szervezeti felépítésüket tekintve a törzsek igen fejlettek voltak: a különböző feladatok elvégzésére tanácsokat alapítottak: ezek összetétele a feladat célját tekintve változott. A 18.század végén törzsek alávoltak rendelve a fehéreknek, az egykori önállóság és a régi életforma fokozatosan megszűnt.

A cherokee indiánok társadalma nagyon hasonlított az irokézekére. A cherokee falvak is alkottak szövetséget jóllehet a szövetségeik sokkal kisebb létszámúak voltak. Jól szervezett földművelésük volt és kiterjedt úthálózatot tartottak fenn.[1][2]

Kvilombók (1605-1694)Szerkesztés

A kvilombókat (rabszolgák által alapított településeket) szökött fekete bőrű rabszolgák alapították Brazília északkeleti részén. A populáció méretéről nincsenek pontos adatok:a becsült számok 11 000 és 30 000 között ingadoznak. Némelyik település több ezres méreteket öltött. Meglehetősen multi-kulturális volt: az egykori fekete rabszolgákhoz később dezertáló portugál katonák,meszticek, mulattok, szegénységben élő fehérek és indiánok csatlakoztak. Többnejűségben éltek, gyakran annyira kevés nő volt, hogy a környéken lévő rabszolganőket kellett felszabadítani "utánpótlás" céljából. A települések valamiféle önellátásra voltak berendezkedve és más településekkel barter kereskedelmet folytattak,illetve az is előfordult hogy környéekbeli rabszolgák által megművelt ültetvényeket fosztogatták.(Ez a fajta gazdaság vélhetően az egykori közép-afrikából érkezett rabszolgák hagyatéka volt.) A legtöbben keresztény vallásúak voltak. A 17.század végére belső konfliktusok jelentek meg és a kvimbolók nem voltak képesek ellenállni a gyarmattartó hatalmak fegyveres támadásainak. A településiket mind lerombolták, de a területet hosszú ideig nem tudták ellenőrzésük alá vonni.[3]

Nap Állam (1610-1768)Szerkesztés

A Dél-Amerikai jezsuita redukciók: a Nap Állam az egyik leghosszabb ideig fennállt kommunisztikus illetve anarchisztikus társadalom volt. Brazília déli részén és Paraguayban a La Plata és Paraguay folyók mentén jezsuita hittérítők kommunisztikus berendezkedésű településeket hoztak létre. A falvak önkormányzatát a keresztény hitet felvett indiánok együtt gyakorolták a jezsuita atyákkal, akiktől a kereszténység mellett a földművelést is megtanulták. A Nap Államot azért nevezik államnak, mert területén a redukciók fegyveres autonómiát élveztek. Habár ennek a társadalomnak volt valamiféle autoriter jellege, ennek ellenére az egész világon itt törölték el először a halálbüntetést. A helyi ügyeket egy indiánok által évente választott tanács végezte, de volt egy jezsuita atyákból álló szerv is amely kiterjedtebb koordinációs feladatokat látott el, illetve ők intézkedtek a felesleg elosztásáról is. Kiterjedésének maximumán a 40 különböző közösség összesen 150 000 embert foglalt magába. A magántulajdont nem ismerték, mégis a jó munkaszervezés miatt igen hatékony termelőknek bizonyultak. Mindenki a képességei szerint dolgozott, s a javak elosztásában a szükségletei szerint részesült. A települések önellátóak voltak, habár piacra is termeltek: dohányt és paraguayi teát forgalmaztak, ami nagyon nyereségesnek bizonyult. Bár az ügyek intézést tekintve a települések autonómiával rendelkeztek, bizonyos törvényeket be kellett tartaniuk: így például a Spanyol Birodalomnak való adózást. Annyi pénzt küldtek haza Spanyolországba, hogy a külföldi hatalmak nem tudták mire vélni azt, és elterjedt a hír, hogy a jezsuita telepeken aranyat találtak. Ez jelentősen hozzájárult a redukciók ellen indult fegyveres támadásokhoz és ezzel a jezsuita közösségek végleges megszűnéséhez. Egy elmélet szerint a támadások megindulásában jelentős szerepe volt a portugál király egyik szabadkőműves miniszterének, Pombalnak.

Rhode Island (1636-48)Szerkesztés

A vallásos disszenter Roger Williams alapította Providence kolóniát Rhode Island-en, miután megszökött a teokratikus puritán Massachusetts öböli kolóniáról 1636-ban. Nem úgy mint a puritánok, ő lelkiismeretesen megvette a földet a helyi indiánoktól a letelepedéséhez. William politikai nézetei hasonlítottak az angliai levellerek nézeteihez. Így írja le Rhode Island helyi kormányzatát: A családok fejei általában kéthetente egyszer találkoztak és tanácskoztak a mi közös békénkről, őrségről, gazdaságról, a közös megegyezés megoldotta a gazdaság iramára vonatkozó problémákat. Amíg Roger Williams nem volt határozottan anarchista, egy másik rhode island-i lakos, Anne Hutchinson az volt. Hutchinson és követői 1638-ban emigráltak Rhode Island-re, megvették Aquidneck Island-et az indiánoktól és megalapították Pocasset városát (ma Portsmouth). Úgyszintén itt élt a libertariánus Samuell Gorton. Őt és követőit azzal vádolták, hogy anarchisták, és John Winthrop, Massachusetts öböl kormányzója olyan embernek nevezte Gortont, aki nem alkalmas arra, hogy a Föld felszínén éljen. Gorton és követői 1642 végén arra kényszerültek, hogy egy teljesen új, saját települést hozzanak létre, ez lett Shawomet (később Warwick). Gorton szavaival élve a telep 5 évig „békében élt, arra éhezve és törekedve, hogy ne ártson egy embernek sem, sem indiánnak, sem angolnak, minden nézeteltérésünket barátságos és szeretetteljes, közösen hozott döntéssel zártuk. 1648-ban Warwick összefogott a másik három rhode island-i településsel és létrehozták „Providence Gyarmat” kolóniát. Ettől kezdve Rhode Island-nak volt kormánya, ez azonban sokkal demokratikusabb és libertariánusabb, mint bármelyik másik amerikai kolónia kormánya. Egy Sir Henry Vane-nek írott levelében Williams ezt írja: nem tudtuk mit jelent a fogyasztási adó, majdnem elfelejtettük mi az az egyházi tized (dézsma), vagy bármilyen adó az egyháznak vagy az államnak.

Albemarle (1640-63)Szerkesztés

Az Albemarle-szorostól északra lévő tengerparti rész, ami ma Észak-Karolina északkeleti része, a 17. század közepén egy fél-anarchista társadalomnak adott otthont. Hivatalosan Virginia kolónia része, de valójában független volt. Ez a hely menedéket jelentett a politikai és vallási menekülteknek, mint például a kvékerek, vagy a disszidens presbiteriánusok. A libertariánus társadalom 1663-ban szűnt meg, amikor Anglia királya 8, a hadsereg által támogatott hűbéresnek adományozta a Karolinát.

Szent Kísérlet (kvéker) Pennsylvániában (1681-90)Szerkesztés

Amikor William Penn elhagyta pennsylvániai kvéker kolóniáját, az emberek megtagadták a földadó fizetését és az amúgy is csak formális kormány látszata is megszűnt létezni. A kvékerek tisztelettel bántak az indiánokkal, a földet beleegyezésükkel vették tőlük meg, és a bíróságokon fehér és indián képviseletet is volt. Voltaire szerint a Shackamaxon-egyezmény volt az egyetlen megállapodás keresztények és indiánok között, amire sosem esküdtek meg, és sosem szegték meg. A kvékerek megtagadták bármilyen segítség nyújtását Új-Angliának az indiánok ellen indított háborúihoz. Penn kísérlete, hogy kormányzatot varrjon a kvékerek nyakába, kinevezvén John Blackwell-t, egy nem kvéker katonát kormányzónak, megbukott.

Libertatia (1670-90)Szerkesztés

Libertatia egy kalózok (és a kalóz Misson kapitány) által létrehozott, legendás szabad kolónia volt, bár néhány történész kétségbe vonta, hogy létezett az irodalmon kívül is. A történész és aktivista Marcus Rediker így írta le a kalózokat: „Ezek a kalózok, akik Libertatiában telepedtek le éber őrei voltak az emberek jogainak és szabadságának; akadályként tornyosultak a korabeli gazdagok és hatalmasok előtt. Hadat viselvén az elnyomottak nevében, az elnyomók ellen, látták, hogy az egyenlő elosztás az igazságos.” A kalózok ellenezték koruk hatalomra épülő társadalmi struktúráit, a monarchiát, a szolgaságok, a tőkét. A közvetlen demokrácia formáit gyakorolták, ahol az összes ember együtt birtokolta a hatalmat a törvényhozásra, tanácsok rendszerét alkalmazták, ahol a küldöttektől elvárták, hogy ne uralkodóként tekintsenek magukra, hanem bajtársként. A kalózok egy új nyelvet hoztak létre kolóniájuknak, és szocialista gazdaságot működtettek. Anti-kapitalisták voltak, ellenezték a kizsákmányolást, ami szükségszerűen együtt jár a bérmunka és a kapitalizmus történelmi felemelkedésével. Ragaszkodtak hozzá, hogy minden ember szabadnak született, és annyi joga van ahhoz, ami őt eltartja, mint a belélegzett levegőhöz. Nehezményezték az olyan túlkapásokat, amelyek miatt gazemberek és kegyetlen hitelezők mérhetetlenül gazdagok lettek, míg mások nyomorultan szegények. A természetes jogról beszéltek, hogy „annyira részesedjünk a Földből, amennyire a fennmaradásunkhoz szükséges.” A kalózkodást az önfenntartás háborújának tekintették. Újrafogalmazták a magántulajdon és a hatalom alapvető kapcsolatát. Nem volt szükségük pénzre, amikor minden közös volt, és semmilyen kerítés nem választotta el az egyes ember tulajdonát. Elrendelték, hogy a kincseket és a marhákat amijük van egyenlően kell elosztani. Misson csapatai gyakran félig fehérekből félig feketékből álltak. Vannak beszámolók arról, hogy a kalózok szolgákat szabadítottak fel, mivel a szolgaság szemben állt az ő szabadságideáljukkal. Habár Libertatia létezése vitatott, a radikális gondolatok, amiket képviselt, gyakoriak voltak a korabeli „kalóztörténetekben”. Az amerikai forradalom után Angliából menekülő kalózok hajótörést szenvedtek, és egy szigeten kötöttek ki, ahol felépítették a saját Libertatiájukat. Új szigetüket Spensonia Köztársaságnak hívták, és A.L. Morton szavaival élve ez „visszanyúlik a középkori közösségekhez, és előre az állam eltűnéséhez”.

Utópia (1847-60)Szerkesztés

Utópia egy individualista anarchista kolónia volt, amit 1847-ben Josiah Warren és társai alapítottak, egy Cincinnati-tól (Ohio) körülbelül 30 mérföldre lévő földdarabon. A közösségbe való belépéshez az első telepesektől kapott személyes meghívásra volt szükség, mivel Warren szerint a legértékesebb egyéni szabadságjog „a szabadság, hogy mindig megválogathassuk társainkat”. A földet nem közösen birtokolták, hanem egyénileg, így sokszor adták-vették, azon az áron, amit a szerződéses megegyezés megszabott. A közösség gazdasága a magántulajdonra és piacgazdaságra alapuló rendszer volt, ahol a munka volt az alapja a csereértéknek (lásd: Mutualizmus (gazdasági elmélet)). A termékek és a szolgáltatások kereskedelmében „munka jegyek” voltak a közvetítő eszközök. Az 1850-es évek közepére a közösség 40 építményt foglalt magában, aminek a fele ipari természetű volt. Szintén volt ott két „idő bolt” (lásd: Cincinnati Idő Bolt). Az amerikai polgárháború hatása, a telepet körülvevő földek árának növekedése (ami a terjeszkedést megnehezítette), és az a követelmény, hogy eredeti telepesektől szükséges meghívás a csatlakozáshoz, vezettek a project megbukásához. Azonban még 1875-ben is több itt tartózkodott az eredeti lakosok közül, és néhány üzletet a térségben még mindig munka jegyekkel bonyolítottak le.

Modern Idők (1851-1860)Szerkesztés

Modern Idők egy individualista anarchista kolónia volt, amit 1851. március 21-én Josiah Warren és Stephen Pearl Andrews hozott létre egy 3 négyzetkilométeres területen, Long Island-en, New Yorkban. Minden földet szerződésesen adtak-vettek a megfelelő áron és 3 hold volt a maximum megengedett nagysága egy teleknek. A közösség az egyéni szuverenitás és egyéni felelősség gondolatán alapult. Egyetértés uralkodott abban, hogy nem vezetnek be semmilyen kényszert, megengedvén az összes egyénnek, hogy azt csinálja, ami érdekli, saját belátása szerint. Minden munkatermék magántulajdonnak számított. A közösségnek saját, a munkacserén alapuló, helyi fizetőeszköze volt, ennek segítségével bonyolították az áruk és szolgáltatások kereskedelmét (lásd: Mutualizmus). Minden föld magántulajdonban volt, kivéve az utcákat, amik kezdetben köztulajdonban voltak, majd azok is magántulajdonba mentek át. Semmilyen hatalom nem létezett a kolóniában. Nem voltak bíróságok, börtönök, nem volt rendőrség, mégsem tudunk semmilyen bűnözési problémáról a térségben. Ez a tény, úgy tűnik ad valami hitelt Warren ama elméletének, hogy a társadalomban létező erőszak legfőképpen a rendőrségnek és a törvénynek köszönhető, ami nem engedi kibontakozni a teljes egyéniséget a személyiségben és a tulajdonságokban. Azonban a kolónia mérsékelt nagyságú népessége tényezőként szerepelhet ebben a jellemzőjében. A polgárháború és azoknak a fokozatos beszivárgása, akik nem osztották ugyanazon libertariánus és gazdasági nézeteket, nagyban hozzájárult a közösség végső felbomlásához. A kolónia egykori területe ma Brentwood-ként ismert (New York). Majdnem az összes épületet, amik a „Modern Időkben” léteztek, lerombolták az óta.

Források: • Low Living and High Thinking at Modern Times, N.Y., by Roger Wunderlich, 1992, Syracuse University Press, Syracuse, NY, ISBN 0-8156-2554-5. • A Century of Brentwood, by Verne Dyson, 1950, Brentwood Village Press, Brentwood, NY. • Supplement and Index, An After-piece to A Century of Brentwood, by Verne Dyson, 1953, Brentwood Village Press, Brentwood, NY.

Whiteway Kolónia (1898-jelen)Szerkesztés

A Whiteway kolónia Costwolds-ban, Stroud-hoz (Gloucestershire megye, Anglia) közel jött létre 1898-ban és még ma is fennáll. Bár ma már nem határozottan az anarchista szemlélet uralkodik, a kolónia őrzi gyökerei sajátos légkörét, és sok lakosa tudatában van, és büszke eredetére. Az anarchista múlt nyomai megtalálhatók az olyan közösségi létesítményekben, mint a játszótér, a közös ebédlő, uszoda, amiket mind a lakosok építettek és használnak, és a közösség irányításában is, amit még mindig az összes lakos egybegyűlésével létrejött tanács hajt végre. Whiteway egy kollektivista anarchista társadalom, és egyike a leghosszabb élettartamú anarchista kísérleteknek.

Tolsztojánus mezőgazdasági közösségek (1921-37)Szerkesztés

Lev Tolsztoj anarchista tanításait követve, sok parasztközösség önként szerveződött meg az Októberi Forradalom után, Tolsztoj erőszakellenes-, és munkaértékeire alapozva. Mivel erős szovjet elnyomás alatt álltak, sok ilyen közösség történelme ismeretlen. Egyike volt a legnagyobbaknak az Élet és Munka Közösség, amely tagjainak létszáma, amikor a legnagyobb volt, majdnem elérte az ezret.

Az autonóm Shinmin terület (1929-31)Szerkesztés

A koreai anarchizmus 1929 végén érkezett el tetőpontjára, az ország tényleges határain kívül, Mandzsúriában. Több mint két millió koreai bevándorló élt itt akkor, amikor a Koreai Anarchista Kommunista Szövetség (KACF) kikiáltotta Shinmin tartományt függetlennek, és a Koreai Emberek Társulásának irányítása alá helyezte. A decentralizált, föderatív szerkezet, amit a társulás alkalmazott, falu tanácsokból, körzeti tanácsokból és területi tanácsokból állt, amelyek mind az együttműködést keresve végezték munkájukat. Ezek intézték a mezőgazdaságot, az oktatást, a pénzügyeket és a többi alapvető témával is ezek foglalkoztak. Hadsereget is állítottak fel Shinmin védelmére, amit a nagy koreai anarchista, Kim jwa-jin vezetett (és hozott létre). Ez nagy sikereket ért el a japán és a sztálinista erők ellen, rajtaütéses gerilla taktikát alkalmazva. A KACF csoportok, Kínában, Koreában, Japánban és máshol is minden energiájukat a Shinmin Felkelés sikeréért szentelték, a legtöbbjük át is települt oda. Mivel egyidejűleg harcolniuk kellett a sztálinista Oroszországgal - ami meg akarta buktatni a Shinmin autonóm területet - és az imperialista Japánnal, aki el akarta foglalni. A koreai anarchisták 1931-re felmorzsolódtak.

Spanyol forradalom (1936-39)Szerkesztés

1936-ban, a spanyol falangizmus elleni harc hátterében, Spanyolország egészében mélyreható libertariánus szocialista forradalom zajlott le. A gazdaság nagy része munkások irányításába került, az olyan anarchista erősségekben, mint Katalónia, ez a mutató elérte a 75%-ot, de alacsonyabb volt azokon a területeken, ahol erős volt a szocialista befolyás. A gyárakat munkásbizottságok vezették, a mezőgazdasági területeket kollektivizálták, és libertariánus közösségekként működtek. Még a hoteleket, a fodrászüzleteket, és az éttermeket is kollektivizálták, és ezeket is dolgozóik vezették. George Orwell így írja le az aragóniai (ez időbeli) helyzetet Hódolat Katalóniának című könyvében: „Többé kevésbé véletlenszerűen cseppentem bele az egyetlen Nyugat-Európai közösségbe (bármely méretet tekintve), ahol a politikai tudatosság, és a kapitalizmus elvetése megszokottabb volt, mint ezek ellentétjei. Itt, Aragóniában, tízezrek közül 1 volt az, aki nem teljesen munkásosztályi származású volt, mindenki egyforma életszínvonalon élt, és vegyítve alkalmazták ez egyenlőség különböző formáit. Elméletileg tökéletes egyenlőség volt, és a gyakorlatban sem álltak távol ettől. Bizonyos értelemben igaz az, hogy az ember a szocializmusból kapott ízelítőt, ezt úgy értem, hogy az általános mentális légkört a szocializmus szellemisége töltötte ki. A civilizált élet sok általános mozgatórugója-sznobság, pénzszerzési vágy, a főnöktől való félelem-megszűnt létezni. A társadalom általános osztálykülönbségei olyan mértékben eltűntek, ahogy az Anglia pénz által megfertőzött légkörében lehetetlen lenne, nem volt ott senki rajtunk és a parasztokon kívül, és senki sem birtokolta főnökként a másik embert.” A közösségek a „Mindenkitől a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint” alapelv szerint működtek, mindenféle marxista dogma nélkül. Néhány helyen a pénzt teljesen megszüntették. Annak ellenére, hogy a kritikusok maximum teljesítményt követeltek, az anarchista közösségek gyakran többet termeltek, mint a kollektivizálás előtt. Az újonnan elfoglalt területek teljes mértékben egyenlőségre törekvő alapelvek szerint működtek, a döntéseket a közönséges polgárokból álló tanácsok hozták, mindenféle bürokrácia nélkül. Úgy tartják, hogy a CNT-FAI vezetőség ebben az időben közel sem volt olyan radikális, mint azok a tagok, akik ezekért az elsöprő erejű változásokért felelősek voltak. A gazdasági forradalom mellett kulturális forradalom is zajlott. Az elnyomó jellegű hagyományokat eltörölték. Például a nőknek megengedték, hogy elvetessék gyereküket, és a „szabad szerelem” ideálja népszerű lett. A kulturális felszabadulásnak ez a szellemisége sok szempontból hasonlított az 1960-as évek újbaloldali mozgalmainak szellemiségéhez. Néhányan rosszallásuknak adnak hangot az anarchisták módszereit tekintve, azt állítván, hogy kivégezték azokat, akik nem értettek egyet velük. Burnett Bolloten A Spanyol polgárháború című könyvében azt állítja, hogy „A papság, és egyéb vallási rendek, valamint a vagyonos osztályok tagjainak ezreit végezték ki, míg mások, a bebörtönzésektől és a kivégzésektől megrémülve, külföldre menekültek, beleértve sok kiemelkedő liberális és mérsékelt republikánust.”

Anarchista Katalónia (1936-39)Szerkesztés

Anarchista Katalónia (1936. július 21. – 1939. február 10.) egy állam nélkül működő anarchista társadalom volt Katalóniában a Spanyol polgárháború alatt, amit végső soron Buenaventura Durruti vezetett.

Idézet Balázs Gábor cikkéből:

Az 1936. június 18-ai katonai felkelés pillanatában a liberter mozgalom valamennyi szervezetének tagjai - cenetisták, faisták, szindikalisták – teljes erővel fordultak a lázadás ellen, sőt egyes helyeken (ahol ez sikerült, például Katalóniában) főképpen ők fojtották el a lázadást. Az ekkor már, mint láthattuk, lényegében faista befolyás alatt álló CNT-nek azonban esze ágában sem volt megállni félúton, a liberális demokrácia megvédelmezésénél. Azokon a területeken ahol túlsúlyban voltak, elsősorban Katalóniában és Andalúzia egyes részein megkezdődött a liberter (anarchista) eszméken alapuló társadalmi forradalom.

Mielőtt ismertetnénk a forradalom elemeit, körülményeit adjuk át a szót a spanyol forradalom talán leghíresebb tanújának, a POUM (a baloldali, antisztálinista kommunista párt) milíciájában harcoló George Orwellnek:

„Először jártam olyan városban, ahol a munkásosztály volt nyeregben. Gyakorlatilag minden valamire való épületet elfoglaltak a munkások, és mindegyiket vörös zászlók, vagy az anarchisták vörös-fekete zászlai borították, minden falon sarló és kalapács díszelgett, mellette pedig a forradalmi pártok nevének kezdőbetűi, szinte minden templomot feldúltak, a szentképeket pedig felgyújtották. Minden bolton és kávéházon felirat tudatta, hogy az üzletet köztulajdonba vették, még a cipőtisztítókat is kollektivizálták, és ládáikat vörös-feketére festették. A pincérek és a bolti eladók az ember szemébe néztek, és értésére adták, hogy egyenrangú félnek tekintik. Egy időre eltűnt minden alázatosság, sőt még a szertartásos udvariasság is. Senki nem mondta, hogy „Senor” vagy „Don”, de még azt sem, hogy „Usted”, mindenki elvtársazta vagy tegezte a többieket, „Buenos Dias” helyett pedig „Salud!”-dal köszöntötték egymást az emberek. A borravalót Primo de Rivera óta törvény tiltotta, jószerével az első élményem volt, hogy a szálloda igazgatója kioktat, amiért borravalót próbálok adni a liftesfiúnak. Magánautó nem volt, valamennyit államosították, a villamosokat, a taxikat és számos egyéb szállítóeszközt vörös-feketére festették. A forradalmi plakátok mindenütt vörös és kék színben lángoltak a falakon, mellettük mocskos sárfoltnak tűnt a kevés megmaradt hirdetés. A legkülönösebb látvány maga a tömeg volt. Külsőre úgy festett a város, mintha a vagyonos osztályok gyakorlatilag megszűntek volna létezni. Furcsa és megindító volt mindez. Sok mindent nem értettem, és valahogy nem is szívlelhettem az egészet, de azonnal felismertem, hogy ilyen közállapotokért érdemes harcolni.”

A forradalmi Barcelona minden bizonnyal megindító hely lehetett, a megvalósult anarchizmus lényegében egyetlen világtörténelmi példája megérdemli, hogy közelebbről is szemügyre vegyük, hogy mi történt.

A katonai lázadás kitörésével, és az ez ellen megszerveződő munkásfelkeléssel a polgári köztársasági állam lényegében megszűnt létezni, a „köztársasági” (értsd: a nem Franco kezére jutó) területeken a munkásszervezetek átvették a legfontosabb állami funkciókat. Ez egyrészt az állam katonai-rendfenntartó, másrészt a közigazgatási-szervező funkcióját is jelentette. A köztársaságnak saját fegyveres erő hiányában a köztársasági zónában is eltűnt a hatalma, a katonai hatalom a munkás-milíciák kezébe került, melyeket szakszervezetek (CNT, UGT, FAI) és pártok (POUM, PSUC – a spanyol sztálinista kommunista párt) szerveztek meg. A tényleges közigazgatási irányítás mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került, a polgármesterek és a municipális tanácsok helyett pedig a munkásbizottságok irányítottak. Ezzel egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatásos és egy spontán, de a tényleges hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt. Maga a munkáshadsereg (amely az első hónapokban egyedül vette fel a harcot Franco részben hivatásos hadseregével), a munkás-milíciák kaotikus rendszere, egyébként választott parancsnokai, az egyenlő ellátmány, a benne uralkodó egyenlőség révén magának az osztálynélküli társadalom mintája is volt a benne harcolók számára (ezekről szintén, az őket belülről ismerő Orwell ad kritikus, de szeretetteljes képet).

A forradalom: az ipar és a mezőgazdaság kollektivizálása

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette, a paraszti kisajátítás a forradalom napjaiban spontán módon jelentkezett. A parasztok azonban a földet kollektívan vették birtokba, általában a helyi CNT-, illetve UGT-szervezet irányításával, sok településen mindkettő vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Ezeknek a kollektíváknak (melyek sosem fedték le a terület teljes lakosságát, a legmesszebb a kollektivizálásban Aragónia jutott, ahol a lakosság 75%-a kollektívában művelte a földet) a működése összességében sikeresnek volt mondható: nőtt a megművelt földek, és a mezőgazdasági gépek használatának az aránya is, a kollektíva termelékenyebb volt, mint az egyéni, törpebirtok.

Az ipari kollektivizálás is kezdetben spontán módon kezdődött, azonban szemben a mezőgazdaságival csak Katalóniában vált jelentőssé: Barcelonában az üzemek 70%-a, Madridban azonban csak 30%-a került a munkások irányítása alá. Katalóniában (és részben Aragóniában) a kollektivizálás nemcsak az ipari termelésre, hanem a szolgáltatásokra is kiterjedt: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxi-társaságokra, hotelek, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is (a prostituáltak elkergették a madame-ot, és dolgozói tulajdonba vették az intézményt). A „tiszták” az anarcho-szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták venni, erre azonban nem került sor, novemberben pedig a katalán kormány illegálissá tette a szakszervezetek általi kollektivizálást. Az ipari kollektivizálás során így is figyelemre méltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is, ugyanazok a CNT-munkások akik napi hét óra munkaidőt követeltek, most a saját gyárukban hajlandóak voltak 12-16 órát is dogozni. Lehetővé vált a termelés vertikális ellenőrzése, modernizálása, a polgárháború szükségleteinek megfelelően a hadianyag termelésre való átállás, a kisüzemek felszámolása stb. A kétségkívül meglevő zavarok oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a vállalatokat irányító munkástanácsok hozzá nem értése, harmadrészt a háborús körülmények voltak. Az ipari kollektivizálás eredményei felemásnak voltak mondhatóak, például a textilipari termelés 40%-kal esett vissza, a gépgyártás azonban 60%-kal nőtt.

A meghátrálás

Már 1936 végén megkezdődött, és 1937 tavaszára befejeződött az a folyamat, melynek során az 1936 nyarán kialakult új, forradalmi világ csírái is megsemmisültek. Mi történt? A liberter kísérlet bukását, mint láthattuk kevésbé magának az „anarchista rendszernek” a belső bajai okozták (noha ezek tagadhatatlanok voltak), mint inkább a külső, a polgárháborúhoz köthető körülmények. A CNT és a FAI egy olyan szövetségben harcolt Franco fasisztái ellen, melynek tagjai a baszk nacionalistáktól a polgári liberálisokon, a szocialistákon kommunistákig, a legkevésbé sem akartak valaminő liberter társadalmat. A külföld szerepe (a Francot nyíltan támogató náci Németországtól és fasiszta Olaszországtól, a „be nem avatakozás” kétszínű és hatástalan politikáját folytató Nagy-Britannián és Franciaországon át, a spanyol proletárhatalmat ügynökei révén ténylegesen felszámoltató Szovjetunióig), az „antifasiszta egység” árnyoldalai (a „szövetségeseknek” tett, a háború megnyerése érdekében szükségesnek vélt engedmények), illetve magának az anarchista mozgalomnak belső gyengeségei (komoly szerepet játszott, hogy az anarchizmus aragón és anadalúz fellegvárai már a háború elején elestek) túl soknak bizonyultak a spanyol liberter kísérlet számára.

A kettős hatalom rendszere már 1936-ban megszűnt, ekkor a CNT és a FAI két-két embere belépett a katalán kormányba, ezzel az addig lényegében a tartományt irányító „munkáskormány”, az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. Később a két szervezet négy miniszterrel a központ, madridi kormányhoz is csatlakozott. 1937-re újra a polgármesterek és a választott képviselők léptek a helyi hatalomban a munkásbizottságok helyére, októberben megindult a Néphadsereg szervezése, a milíciáknak az abba való beolvasztása, 1937 júniusában a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, visszatért a karhatalom az utcákra. A 1937. májusi barcelonai munkásfelkelés (melyben a CNT, a FAI és POUM milíciái harcoltak a kormányerőkkel és a kommunistákkal) már nem tudta megállítani a folyamatot.

A munkás-önigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott, a kormány pénzügyi nyomással, a támogatások és a megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937 nyarán kommunista csapatok Aragóniában fegyverrel verték szét a kollektívákat, majd 1938-ra sikerült megállapodni, hogy az eddigi kollektívák megmaradnak, de állami irányítás alá kerülnek. Ez viszont már a CNT és a FAI eredeti céljainak a teljes feladását jelentette. Franco győzelmével pedig az 1936-os év összes eredményei elvesztek.

Az izraeli kibuc mozgalomSzerkesztés

A kibuc mozgalom a cionista mozgalom szocialista szárnyából nőtt ki, amelynek tagjai közül sokan hangsúlyozták a zsidó-arab együttműködés fontosságát. A mozgalom legfontosabb alapelvei, a hierarchia-ellenesség, a termelés önirányítása, a közvetlen demokrácia, anarchista alapelvek voltak. A korai kibuc kollektívák követték a „mindenkitől a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint” tanát. A termelőszövetkezetbe újonnan érkező tagoknak azonban le kellett mondaniuk vagyonuk nagy részéről, az egész közösség javára. „… önkéntes alapon szerveződő, főként mezőgazdasági kollektív közösség, amelyben nincs magántulajdon, és amely felelős az összes tagja, és azok családjainak szükségleteiért.” (Encyclopedia Judaica, 1969) „… letelepülésre létrehozott szervezet, amely egy olyan, kollektív társadalmat tart fenn, melynek tagjai a javakat közösen birtokolják. Céljai az önmunkáltatás, egyenlőség és együttműködés a termelés minden ágazatában, a fogyasztásban, az oktatásban.” (hivatalos definíció a Kooperatív Társadalmak Jegyzékéből). A korai kibucok olyan szorosan egyesített, egyenlőségre törekvő közösségek voltak, amik a termelés és a fogyasztás eszközeinek közös birtoklásán alapultak, és ahol mind együtt, tanácskozva hozták a döntéseket, szavazással, és közösen vállalták értük a felelősséget. A döntéseket általában a közös ebédeken hozták, ahol mindannyian összegyűltek, és közvetlen demokráciát használtak a konszenzusra jutáshoz. A sokszor a késő éjszakába nyúló megbeszéléseken kiosztották a következő nap munkáit, őrszolgálatát, konyhai feladatait, és egyéb feladatokat. Megbeszélték a vitás ügyeket, és döntéseket hoztak. Az ebédlőkön és a földbirtokokon kívül sok központban voltak irodák, sporttelepek, könyvtárak, és szórakoztatásra, kikapcsolódásra szolgáló területek. Amikor a kibucok még kisebbek voltak, a társadalmi és kulturális életet az összetartozás, és az „egy nagy család” érzése határozta meg. Ez kifejeződött abban is, hogy a tagok aktívan részt vettek a tervezésben, a tevékenységek megszervezésében és kivitelezésében, amik a tábortüzektől, a természeti sétákon és énekkarokon át, a néptáncig terjedt. Minden kibuc kinevezett egy kulturális szervezőt, a programok megtervezésére, és összehangolására. Az izraeli állam kialakulása után a kibuc mozgalom egyre inkább hierarchikus, és bérmunka alapú kezdett lenni. Az egyenlőség eszméje még fennmaradt, de egyre kevésbé volt fontos. Azonban a kibucmozgalom kezdetétől máig, emberek százezrei éltek és dolgoztak a kibuc gazdaságokon, amiket ők maguk (a dolgozók) irányítottak. A kibucmozgalom eltér az anarchista filozófiától. A kibucok törvénye kollektivista törvény, nem a törvénynélküliség. A kibucok rendszere meglehetősen oligarchikus és demokratikus. A gazdaság az anarchia és a kommunizmus klasszikus párosítása, csakhogy ezek vegyítése a szavak valódi jelentésének nem felel meg. A kibuc rendszer nem anarchia, hanem inkább a szocialista gazdaságpolitika hatásos formája, amit oligarchikus demokrácia, vagy sok esetben az összes tag részvételével, közvetlen demokrácia által irányítottak.

Őskeresztény házközösségek a középkor elejénSzerkesztés

A korai keresztény házközösségek erősen kommunisztikus jellegűek voltak. 40-50 fős közösségekben éltek ahol teljesen közösek voltak a termelő és fogyasztási eszközök. A házközösségek tagjait nem a vérségi rokonság , vagy a külső kényszer hanem a közös meggyőződés , fogadalmak és szabályok kötötték össze. Ehhez hasonló közösségek voltak az esszeus települések amik a zsidó állammal együtt pusztultak el.

Példák anarchista jellegű felkelésekre, lázadásokraSzerkesztés

Példák anarchista és hatalomellenes rendszerek működésére, authoritariánus kormányok elleni lázadások és felkelések alatt.

Az olaszországi gyárfoglalások és tanácsokSzerkesztés

Az első világháború után Európa munkásosztálya erősen radikalizálódott. A szakszervezeti mozgalomból sztrájkok, tüntetések, és felkelések nőttek ki. Ez alóla a folyamat alól Itália sem volt kivétel. Az itáliai munkások dühösek voltak a háború pusztításai miatt, és egyre jobban militarizálódtak. Torinóban, és Itália szerte az egyszerű munkások mozgalma erősödött, ami belső bizottságokon alapult. Ezek a belső bizottságok úgy alakultak ki, hogy minden műhelynek (minden15-20 dolgozónak) volt egy megválasztott, bármikor visszahívható üzemi megbízottja, ezek az (egy gyáron belüli) üzemi megbízottak választották meg a belső bizottság tagjait, akik szintén visszahívhatók voltak. Ezt a rendszert gyári tanácsnak nevezték, és felépítése közvetlen demokrácia volt, amit az anarcho-szindikalisták terveztek meg és gyakoroltak (és gyakorolnak ma is a modern anarchisták a szóvivők tanácsülésein keresztül). 1918-ra ezek a bizottságok nemzeti üggyé növekedtek a szakszervezeti mozgalom részeként, és 1919 februárjára az Olaszországi Kohászok Szövetségének (FIOM) sikerült megegyeznie, hogy engedélyezzék a bizottságokat a munkahelyeiken. Megpróbálták ezeket a bizottságokat tanácsokká alakítani és irányítói szerepet adni nekik. 1919 májusára „a kohászati ipar meghatározó erejévé váltak, és félő volt, hogy a szakszervezetek mellékes adminisztratív egységekké fokozódnak le”. (Carl Levy, Gramsci és az anarchisták) Habár ezek a fejlemények főleg Torinóban történtek, ez a harciasság végigsöpört Itálián. A parasztok földeket, a munkások gyárakat foglaltak el (vettek birtokba). Ligúriában a fizetésekkel kapcsolatos tárgyalások megakadása után, a kohászok és a hajóépítő munkások elfoglalták, és négy napig maguk működtették üzemeiket. Ebben az időszakban az Olaszországi Szindikalista Szövetség tagsága 800 000-re növekedett, és az Olaszországi Anarchista Szövetség befolyása (20 000 tag, plusz Umanità Nova, a napilapja) is nőtt. A walesi marxista, Gwyn Williams a Proletár Rend című könyvében világosan kimondja, hogy „Az anarchisták és a forradalmár szindikalisták voltak a legkövetkezetesebb forradalmi csoport a baloldalon. A szindikalisták megnyerték a munkásosztályt nézeteiknek, ami a szocialistáknak egyáltalán nem sikerült.” Az anarchisták javasolták először a munkahelyek birtokba vételét. Errico Malatesta ezt írta az Umanità Novában 1920 márciusában: „a megszokott sztrájkok és tiltakozások már senkit sem izgatnak fel… javasoljuk a gyárak átvételét… ennek a módszernek biztosan van jövője, hiszen összhangban van a munkásmozgalom végső céljával”. Nyilvánvalóan ez a harciasság a főnökök reakcióját váltotta ki. A főnökök szervezetei azzal vádolták a gyári tanácsokat, hogy fegyelmezetlenségre biztatják a munkásokat, és megkérték a kormányt, hogy lépjen közbe. Az állam támogatta a főnököket, akik elkezdték erőszakosan érvényre juttatni a létező ipari rendszabályokat. A nagy leszámolás azonban áprilisban volt. Amikor számos üzemi megbízottat kirúgtak a Fiatnál, a dolgozók ülősztrájkba kezdtek. Válaszul a főnökök kizárták a sztrájkolókat az üzemből, a kormány pedig csapatokat és géppuskával felszerelt őrhelyeket telepített a gyár elé. Két hét sztrájk után a munkások úgy döntöttek abbahagyják. A munkaadók követelték a FIOM szerződés újraírását, és a vezetői felügyelet újra kinevezését. Ezek a követelések a gyári tanács-rendszer megsemmisítését célozták, és Torino munkásai általános sztrájkkal válaszoltak, hogy megvédjék azt. A munkások szóltak a marxista és szocialista szakszervezeteknek, és pártoknak, hogy csatlakozzanak a sztrájkhoz, de ezek ezt megtagadták, így az anarcho-szindikalista csoportok voltak az egyedüliek, akik cselekedtek. Végül a főnökök visszaszerezték az irányítást, az authoritariánus szocialista csoportok segítségével, és az anarchista főszervezők közül sokat letartóztattak.

Ukrajna és a mahnovista mozgalom (1918-21)Szerkesztés

1918 márciusában a bolsevikok által vezetett Oroszország, az Ukrán Népköztársaság, és a központi hatalmak megkötötték a breszt-litovszki békét, így Oroszország kikerült az első világháborúból. A béke megkötése azt eredményezte, hogy Németország, és az Osztrák–Magyar Monarchia megszerezte a területet a gyenge ukrán államtól. Ez a lakosokkal való tárgyalás nélkül történt. Különböző felkelő csapatok alakultak, ezek közül való volt az Ukrajnai Forradalmi Felkelő Hadsereg, akiket az anarcho-kommunista Nyesztor Mahno vezetett. Népszerűséget és támogatottságot szereztek az Osztrák–Magyar Monarchia báb vezetője, Hetman Skoropadsky, és a Nemzeti Petliuristák elleni támadásaikkal. Annak ellenére, hogy a mozgalomnak hatalmas energiákat és sok nyersanyagot kellett befektetnie a megszállók elleni harcba, sikerült véghez vinnie egy társadalmi forradalmat, anarchista alapelvek mentén. „Olyan volt, mint egy hatalmas, szuronyokból álló reszelő, ami ide-oda mozgott a régióban, északról délre, majd ismét vissza, eltörölve a társadalmi létesítményeknek még a nyomát is.” A mahnovisták valódi társadalmi forradalom felé tartottak, amelyben a munkásosztályok (a városi és a mezőgazdasági) aktívan intézhették saját ügyeiket és szervezhették társadalmukat. Szociális programjukon visszatükröződött az a tény, hogy az elnyomás gyökerei mind a politikai, mind a gazdasági hatalomból erednek, így mind az állam, mind a magántulajdon megszüntetését célozták. A társadalmi felfogásuknak az alapelvét képezte a munkásosztály függetlensége, ami azt jelenti, hogy a munkásosztály felszabadítását maguknak, a munkásembereknek kell véghezvinni. Ezt az alapvető anarchista gondolatot Mahno fogalmazta meg a legkitűnőbben: „Győzni, vagy meghalni – ez az a dilemma, amivel az ukrán parasztoknak és munkásoknak szembe kell néznie ebben a történelmi pillanatban… De mi nem azért fogunk győzni, hogy az elmúlt évek hibáit megismételve a sorsunkat új vezetők kezébe adjuk, azért fogunk győzni, hogy az életünket saját kezünkbe vegyük, saját akaratunk és igazságérzetünk szerint irányítsuk”. (Peter Arshinov: A Mahnovista Mozgalom története című könyvéből idézve (58. oldal)). Guljaj-Polje (Nyesztor Mahno szülőhelye) körül számos közösség jött létre. A parasztok és a munkások számos területi nagygyűlést szerveztek. Bevezettek egy alapszabályt, ami a „szabad tanácsok” (parasztok, munkások, és katonák megválasztott küldötteiből álló tanácsok) létrehozását szorgalmazta, bár a kivitelezésből csak kevés valósult meg a folyamatosan változó arcvonal miatt.

Részlet a mahnovicsinát bemutató cikkből:

„Az első mahnovista parasztkommuna a Pokrovszkoje falu melletti "Rosa Luxemburg Kommuna" volt. A több mint 300 tagot számláló kommuna jóval nagyobb termelékenységet mutatott fel, mint a korábbi nagybirtok, pedig tagjai nem dolgoztak látástól-vakulásig. Ésszerűbben, részben a saját szükségleteiknek, de részben még mindig egy elvont piac igényeinek megfelelően szervezték meg a termelőmunkát. (Az első kommuna egyébként szomorú sorsra jutott: 1919. június 10-én a bevonuló bolsevikok porrá égették, tagjai közül sokakat lemészároltak.) A Rosa Luxemburg Kommuna megalakulása után rohamosan terjedt a kommunamozgalom. A létrejövő közösségek már gyakran csak számot kaptak, hiszen minden kedvelt név foglalt volt: a tagok úgy döntöttek, a néven ráérnek később is gondolkozni. Ezeket a szövetkezeteket általában a földtelen muzsikok hozták létre.

Hasonló elven vezették a városokban az ipari termelést a munkások gyári kommunái. Az ipari és mezőgazdasági kommunák közötti cserében kiiktatták a pénzt. Minden kommuna a szükségletének megfelelő mennyiségű javat kívánt beszerezni, és a többiek szükségleteit ellátni. Ezt barter-cserében oldották meg.

Az élet minden területén folyt az átszervezés munkája. Minden döntést az érdekeltek közösen hoztak és vitattak meg. Ha kellett, a végrehajtásra felelőst neveztek ki, aki a konkrét feladat elvégzését irányította. A felelős bármikor visszahívható volt, ha az érdekeltek gyűlése úgy találta, hogy feladatára nem alkalmas. Ezt nem többségi szavazással, hanem konszenzussal döntötték el. A mahnovisták csak akkor avatkoztak közbe, ha valamilyen ellenforradalmi lépés veszélye állt fenn: ekkor - helyesen értelmezve az anarchista elméletet - forradalmi diktatórikus döntések meghozatalától sem riadtak vissza. A magasabb szintű döntéseket a kommunák vagy a bizottságok kongresszusain hozták. Kórházakat alapítottak, és hozzákezdtek, hogy az egyház népbutító oktatási rendszere helyett új oktatást fejlesszenek ki. Ebben az oktatási rendszerben a moszkvai és a petrográdi értelmiségi anarchista militánsok vezetésével megpróbálták a 19. századi nagy anarchista pedagógus, Francisco Ferrer elképzeléseit a gyakorlatba átültetni.

Bezárták a templomokat (amelyekben magtárakat, iskolákat stb. rendeztek be), lerombolták a börtönöket. Elégették a telekkönyvi nyilvántartásokat, a tulajdoni lapokat és az adóíveket, hogy ezzel is megnehezítsék az esetlegesen győztes ellenforradalom restaurációs munkáját. Nyomdákat szerveztek, amelyek ontották magukból a könyveket, agitációs anyagot, brosúrákat. Marxot éppen úgy kiadták, mint Kropotkint, Shakespeare-t éppen úgy, mint a lapostetű elleni védekezésről szóló kis füzetkét. (Ebben hasonlítottak a korai bolsevik könyvkiadáshoz, amikor még az őszinte forradalmi szellemet nem torzította el a féktelen hatalomvágy és etatizmus.) Különleges színfoltot képviseltek a parasztszínházak, amelyek a népi színjátszókból spontán módon jöttek létre, és a forradalmi szellemet ötvözték a paraszti hagyományokkal. Hasonló folyamatok Szovjet-Oroszországban is lejátszódtak, és még inkább az 1936-38-as években a spanyol parasztkommunákban. Az emberek, anélkül hogy elméletileg tudták volna, mit csinálnak, megvalósították az anarchista-kommunista gondolkodók elméleteit. Talán ez volt a mahnovscsina legfontosabb - és egyben legellentmondásosabb - fejezete, de sajnos erről maradt fenn a legkevesebb adat és dokumentum. Leginkább még mindig a kortársak beszámolóira vagyunk utalva, bár ezek többnyire pontatlanok és elfogultak. Pontos számok és adatok nem maradtak fenn. Akkor a mahnovisták nem értek rá ilyen feljegyzésekkel foglalkozni, meg nem is vonzódtak túlságosan a számokhoz és a kimutatásokhoz. Később pedig a bevonuló bolsevikok mindent földúltak és elpusztítottak.

A győztes forradalmárok feloszlatták a rendőrséget, és megjelentek a munkás- és parasztmilíciák járőrei. A gyűlölt börtönöket rögtönzött népünnepélyek keretében robbantották fel. Megvitatták a propaganda és a hadsereg problémáit, eltörölték a hadkötelezettséget, de kiáltványban szólították fel a 48 év alattiakat a közös, önkéntes harcra. A kulákok számára bevezették a kényszerrekvirálást, a szegényparasztoknál ez - elvileg mindig, gyakorlatilag többnyire - önkéntes alapon történt. A parasztok általában segítették a forradalmi erőket szállással és élelemmel egyaránt, akár otthonaikban, akár a központokban (Guljajpoljéban és Alekszandrovszkban) felállított közellátási raktárakon keresztül. A parasztok elfogadták, hogy gondoskodnak a tanárok ellátásáról. Az oktatást egy parasztokból, munkásokból és értelmiségiekből álló anarcho-kommunista bizottság ellenőrizte és irányította. Ők alakították ki a tantervet, és vigyáztak annak forradalmi jellegére. Guljajpoljéban több elemi iskola mellett két "forradalmi egyetem" is létrejött. Külön agitátorok dolgoztak a forradalmárok között az analfabétizmus felszámolásán. Az általános tananyag a következőkből állt: politikai gazdaságtan (Marx: Bérmunka és tőke), történelem, az anarchizmus és kommunizmus elmélete, a francia forradalom és a Párizsi Kommün története, valamint az aktuális események elemzése. A pedagógiában Ferrer elveit alkalmazták, tankönyveket nyomtak, és újjáépítették a Gyenyikin által lerombolt "népi színházakat". ”

A mahnovista mozgalom nagyrészt szegény parasztokból állt, és a mensevikekkel és bolsevikokkal szemben a mahnovisták nagyon népszerűek voltak. Bárhova mentek a népesség lelkesen köszöntötte őket, ételt, szállást adtak nekik, és információkat az ellenségről. A bolsevikok és a fehérek a terrorban bíztak, bebörtönözve és megölve parasztok ezreit. Ritkaság, hogy anarchisták egy csoportját egy személy után nevezzenek el. Ez azért történt így, mert a mozgalom, habár az anarchizmus eszméje ösztönözte, kevés tagot számlált, aki egyértelműen meghatározta anarchista nézeteit. A mozgalom támogatta a tanulást és a politikai vitákat, de szószólói és támogatói továbbra is mahnovistának nevezték magukat, így a név rájuk ragadt. A mahnovista mozgalom komoly fenyegetést jelentett a bolsevikokra nézve, akik ragaszkodtak ahhoz a nézetükhöz, hogy a tömegek nem képesek a társadalmi forradalmat maguk véghezvinni, és nem képesek az önirányításra. Ezt cáfolta meg a mahnovista mozgalom, a bolsevikokat támadásra sarkallva. Úgy tűnik, hogy még katonai téren is jobban bevált az anarchista megoldás. A mahnovisták számos alkalommal náluk 30-szor nagyobb seregeket győztek le, és csodálatos volt a harci morál. A hadsereget 3 alapelv szerint szervezték: az önkéntes sorozás azt jelentette, hogy a hadsereg kizárólag forradalmárokból állt, akik a saját szabad akaratukból léptek be. A választási alapelv azt jelentette, hogy a sereg minden egységének vezetőit, beleértve a vezérkart és mindenki mást is, aki valamilyen posztot betöltött a seregben, az adott egység, vagy az egész hadsereg felkelőinek megkérdezésével választottak meg. Az önfegyelmezés azt jelentette, hogy az összes fegyelemi szabályt a felkelők bizottságai fogalmazták meg, amiket aztán még a különböző egységek általános gyűléseinek is jóvá kellett hagyni. Amit egyszer jóváhagytak, azt minden felkelő és parancsnok szigorúan betartotta a saját felelősségérzete szerint.

Magyar forradalom (1956)Szerkesztés

Az 1956-os magyar forradalom a működő anarchia nagyszerű példájának tekinthető. 1956. október 22-től a magyar munkások megtagadták az engedelmességet sztálinista authoritáriánus kormányuktól és vezetőiktől. Önállóságot követelve a saját munkástanácsaiknak, egyre növekvő arányban szervezték meg maguk a gazdasági, katonai és társadalmi termelést. Az anarchista társadalmi szervezetre jellemző, hogy az emberek nagy pénzösszegeket adományoztak a sérült forradalmároknak, és ezt a pénzt, egy ideig az utcán tartották, őrizetlenül. A parasztok önkéntes alapon látták el a munkásokat élelemmel. Október 22-e és december 14-e között Magyarország gazdaságát és társadalmát a munkástanácsok és önkéntes társulások demokratikusan kialakított álláspontja szerint irányították. Ezeknek a tanácsoknak a hatásköre egyre bővült és mélyült, míg végül, értelmiségi- és diáktársaságok csatlakozásával, megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács (CWC-GB). Azokat a kísérleteket, amelyek egy nemzeti munkástanács létrehozását célozták, a szovjet hadsereg meghiusította. A munkástanácsok leküzdöttek egy szovjet támadást október 22 és 28 között, és szembeszálltak egy második szovjet invázióval is november 3 és 10 között, aminek fegyverszünet lett a vége, mivel a csapatok kimerültek. Ettől kezdve a Szovjetunió közvetlenül tárgyalt a Munkástanáccsal. Azonban a CWC-GB elsődleges és kevésbé fontos vezetőinek letartóztatása, és a magyar forradalmárok bosszúból történő tömeges kivégzése és deportálása a CWC-GB önkéntes felbomlásához vezetett, mivel nem volt már többé képes képviselni céljait és ideáljait. A magyar forradalmárok és munkások szétszórtan az országban még 1957 közepéig folytatták az ellenállást. Csak egyetlen magát anarchistának mondó ember vett részt a forradalmi szervezkedésben, a drámaíró Háy Gyula. A legtöbb magyar forradalmár spontán módon alkalmazta a szervezés anarchista módját.

Szituacionista és munkás/diák foglalási mozgalom (1968 májusa)Szerkesztés

Többhónapnyi konfliktus után a diákok és a hatóságok között a Párizsi Egyetemen (Sorbonne), Nanterre-ben, a kormány bezáratta az egyetemet 1968. május 2-án. A Sorbonne diákjai május 3-án összegyűltek, hogy tüntessenek a bezárás és az ellen, hogy számos diákot kirúgással fenyegettek. A kiváló diák aktivista, Daniel Cohn-Bendit került rivaldafénybe. Megérkezett a rendőrség, de csak több száz diák letartóztatása után volt képes felülemelkedni a helyzeten. Május 6.-án, hétfőn a nemzeti diákszövetség és az egyetemi tanárok szövetsége felvonulást szervezett tiltakozásképp a Sorbonne rendőrségi megszállása ellen. Több mint 20000 diák, tanár és támogató menetelt a Sorbonne felé piros és fekete zászlókkal, rendőrök által körülzárva. Ahogy a felvonulás közelebb ért az egyetemhez, a rendőrök megrohamozták a tüntetőket, gumibotokkal hadonászva. Mialatt a tömeg szétszóródott, néhányan barikádokat kezdtek építeni, mindenből, ami kéznél volt, amíg mások utcakövekkel dobálták a rendőröket, amivel egy időre visszavonulásra kényszerítették őket. A rendőrség könnygázzal válaszolt és újabb rohamra indult a tömeg ellen. Ismét diákok százait tartóztatták le. Május 6-án középiskolai diákok is elkezdtek kimenni sztrájkolni a sorbonne-i és nanterre-i diákokat támogatva. A hallgatók foglalási csoportjai, általános gyűlések és bizottságok kezdték átvenni a Sorbonne irányítását, támadták a tanárokat és az egész rendszert, és megvetéssel tekintettek az egyházra. A felkelés alatt a vandalizmus és a plakátok a kommunikáció és a propaganda eszközei voltak, emellett pedig az információáramlás fő útjai. A Sorbonne-ban minden éjjel nagygyűlést tartottak (általában, valamikor a felvonulásokra vártak) és a diákok önkéntesen jelentkeztek, vagy választottak tagokat, a különböző feladatokat ellátó akció csoportokba. A különböző csoportok tagjait időnként újra kellett választani és bármikor visszahívhatók voltak. Az egyik legbefolyásosabb a diákcsoportok közül az Enragers volt, amely közvetlenül együtt dolgozott a Szituácionista Internacionáléval, amely egy olyan független marxista csoport volt, melynek szervezési nézetei hasonlítottak az anarchoszindikalisták szervezési nézeteire. A szituácionicmus tagadta az államot és bármilyen hierarchikus szervezetet. Marx azon elméletének kiegészített változatát vallották, mely szerint a kapitalista társadalom a munkások és a fogyasztók elidegenedését idézi elő. Habár a felkelésben résztevőknek csak kis részét tették ki a szituácionisták, gondolataik és szervezésformáik miatt mégis jelentős csoportnak számítottak. Hamarosan több nem hivatalos sztrájk szerveződött sok francia gyárban, a sztrájkoló diákokkal szolidaritásban. Ezek a sztrájkok szembehelyezkedtek a sztálinista (kommunista párti) irányítás alatt álló munkásvezetőkkel. Minden túlzás nélkül dolgozók milliói sztrájkoltak, elfoglalták gyáraikat, és társadalmi forradalom vette kezdetét. Gyári szintű munkástanácsok alakultak (a tanács a munkások hierarchia nélküli nagy gyűléseit jelenti) és elkezdték felvenni a kapcsolatot a diákok gyűléseivel. A sorbonne-i diákgyűlésekből nőtt ki a „Bizottság a Foglalások Fenntartására” (amely magában foglalta az Enragers-t és a szituácionistákat is), amely amellett, hogy az épületfoglalások véghezvitelén munkálkodott, segítette a különböző munkássztrájkokat, és jelentős mértékű propagandát fejtett ki, amelynek többsége a munkástanácsok létrehozására és megerősítésére, és az önirányításra biztatott. Az árukat és a szolgáltatásokat elosztották és kereskedtek velük, a pénz valamilyen mértékben elkezdett megszűnni, és a döntéseket, amiket addig az állam és tekintélyelvű szakszervezetek hoztak, most a közvetlen demokrácia, a diák- és munkástanácsok és az általános gyűlések hozták. A rendőrséggel és a tőkével szembeni aktív ellenállás (beleértve a rendőrjárművek periodikus rombolását és a tőzsdeépületek fosztogatását) munkások, és diákok ezreit hozta össze, és sok összecsapás egész éjszaka tartott. A francia dolgozó társadalom nagy része kezdett az olyan hatalom-ellenes alapelvek hatása alá kerülni, mint a kölcsönös segítség, önirányítás és közvetlen demokrácia. Az ápolók a bürokratikus orvosok ellen szervezkedtek, a focisták kirúgták a menedzserüket, és a sírások elfoglalták a temetőket. Az emberek nagy tömegei elutasították az árutermelés alapú kapitalista társadalmat, valami újat előnyben részesítve. A belső küzdelmek és az authoritariánus marxista csoportok (maoisták, sztálinisták, stb.) vágya, hogy irányítsák a diákok gyűléseit, erősen rombolták a közvetlen demokráciát az egyetemen. A belső küzdelmek és a szekciókra bomlás olyan erős lett, hogy sok hatalom-ellenes csoport elhagyta az egyetemet, hogy az elfoglalt kormányépületekben dolgozzon. A Sztálinista Szakszervezet vezetői szintén megpróbálták a munkások és a diákok közötti szolidaritásnak véget vetni, mondván, hogy a szituácionistákban és a zavargókban nem lehet megbízni. Megpróbálták a munkásokat rávenni, hogy térjenek vissza a gyárakba és vessenek véget a sztrájknak, részben, hogy bebiztosítsák, hatalomhoz jutásukat a közeledő választásokon, és részben, hogy visszaszerezzék az irányítást a munkásosztály felett- szemben azzal, hogy a munkások saját maguk irányítsák a sorsukat. Habár először elhagyta az országot, a francia elnök május végén visszatért, találkozott a kommunista párt vezetőivel, és polgárháborúval fenyegetőzött, ha a sztrájkolók és a diákok nem fejezik be a foglalásokat és a sztrájkokat. Mivel nem sok munkás állt készen a fegyveres harcra egy erős államhatalom ellen, és mivel a munkás vezetők folyamatosan felszólították a munkásokat a sztrájkok befejezésére, sok sztrájkoló visszament dolgozni, és az elfoglalt épületeket visszaadták.

Fatsai események (1979-1980)Szerkesztés

Az önigazgatásról és közvetlen demokráciáról való elképzelések gyakorlatba való átültetése 1979-ben november 11.-én kezdődött meg egy Fatsa nevű Fekete-Tenger partján fekvő észak-törökországi városban.(Ekkor körülbelül 20.000 ember lakhatott ott.) Az akkori időben igen ismert baloldali aktivista Fikri Sönmez (ismertebb nevén Terzi Fikri) nyerte meg az önkormányzati választásokat a Köztársasági Néppártból. Sönmenz régebben szintén tagja volt a Törökország Forradalmi Útja-Törökország Felszabadítási Hadseregnek, az 1980-as évek elején történt katonai puccs előtti eseményekben, és már akkor is hírnévre tett szert a feketepiacon nyerészkedők elleni fellépése miatt.

Követvén a marxista Dev-Yol mozgalom tanításait helyi tanácsokat alapultak és és kollektívák szerveződtek a termelés ellátására. Hét közeli területen és tizenegy központban kezdték meg a működésüket. A kisebb üzleteket például önszerveződő ellenőrzésnek vettétek alá hogy elejét vegyék a feketepiacon történő nyerészkedésnek. A legismertebb projekt az ún. „vess véget a mocsoknak kampány” , amelynek célja volt hogy fejlessze a város infrastruktúráját. Ez azután kezdődött volna, hogy a technikai, politikai és lakossági tanácsok választása lezárult. Ezt követően a Fatsai lakosság tagjai együttes munkával építettek egy négy kilométer hosszú főutat. Ebben az időben a változások elkezdtek terjedni és egyre több faluban kezdett önszerveződő módon kezdtek megszerveződni az ott lakók.

A Fatsa kísérlet melynek jelszava az volt hogy : „a vörös nap Fatsában kel fel” egy katonai beavatkozással ért véget 1980 június 11.-én, két hónappal a 1980-as puccs előtt. Az ott élők közül 5000 embert vettek őrizetbe, pedig senki sem tanúsított ellenállást. Finri Sönmezt letartóztatták és később belepusztult a kínzásokba.

Kwangju felkelés (1980 májusa)Szerkesztés

A történet akkor kezdődött, amikor Dél-Korea diktátorát, Park Chung-Hee-t a saját titkosrendőrségének feje meggyilkoltatta. A Park halála utáni eufóriában, diákok hatalmas mozgalmat indítottak a demokráciáért, de Chun-Doohwan tábornok megszerezte a hatalmat, és erőszakkal fenyegetőzött, ha a tiltakozások nem maradnak abba. Egész Koreában, Kwangju egyedüli kivételével, mindenhol otthon maradtak az emberek. Az Egyesül Államok beleegyezésével az új katonai kormány a DMZ (demilitarizált zóna) frontvonaláról hozatta a legtapasztaltabb ejtőernyősöket, hogy megleckéztessék Kwangju-t. Amikor az ejtőernyősök megérkeztek Kwangju-ba, elképzelhetetlen módon terrorizálták az ottani népességet. A katonák verték a diákokat, sokat meg is öltek. A holttesteket teherautókra rakták, ahol a katonát tovább rugdosták és verték őket. Éjszakára az ejtőernyősök számos egyetemen letáboroztak. Mivel a diákok védekeztek, a katonák szuronyokat használtak ellenük, és több tucat embert tartóztattak le, akik közül sokat meztelenre vetkőztettek, megerőszakoltak, és egyéb brutális módokon megaláztak. A katonák egyike meglóbálta a szuronyát az elfogott diákok előtt, és így szólt: „Ez az a szurony, amivel negyven vietkong nő mellét levágtam Vietnamban.” A kemény verések és a letartóztatások százai ellenére, a diákok újra meg újra összeálltak, és kitartóan védekeztek. Azzal, hogy a várost másnap mozgósították, a tiltakozó tömegben a diákok száma eltörpült a többi (az élet mindenféle területén tevékenykedő) ember mellett. (A május 18-i kwangjui demokratikus felkelés) A mozgalom spontán létrejötte miatt az emberek felülemelkedtek az egyetemen kívüli, és az egyetemhez tartozó személyek hagyományos ellentétén, ez volt az általános felkelés első jele. Az emberek kövekkel, ütőkkel, késekkel, csövekkel, fém rudakkal, és kalapácsokkal harcoltak a 18000 rohamrendőr, és a több mint 3000 ejtőernyős ellen. Annak ellenére, hogy sok ember meghalt, a város nem békélt meg. Május 20-án először adták ki a Harcosok Hírei ( Militant’s Bulletin) című újságot, ami pontos híreket tartalmazott, nem úgy, mint a hivatalos (propaganda) média. Délután 5:50-kor egy 5000 fős tömeg özönlött rá egy rendőrbarikádra. Amikor az ejtőernyősök visszaverték őket, újra összegyűltek, és leültek az útra. Aztán képviselőket választottak, és megpróbálták szétválasztani a rendőrséget a hadseregtől. Estére a tömeg kétszázezres nagyságúra duzzadt (egy hétszázezres lakosságú városban!). Ez a nagy tömeg egyesítette magában a munkásokat, farmereket, diákokat, az élet mindenféle területén tevékenykedő embereket. Autókat vettek el a kormánytól, amiket ettől kezdve a nép használt. A mozgalom olyan rendszert épített fel, ami demokratikusabb volt az összes addigi kormányzatnál. A Kwangju parknál, és a Yu-tong útkereszteződésnél gyűléseket tartottak, harci egységeket hoztak létre, és vezetőket választottak. Gépfegyvereket vittek a Tartományi Székházhoz, ahol a hadsereg hadiszállása volt. Délután 5:30-ra a hadsereg megadta magát, 8 órára a nép átvette a város irányítását. Éljenzéstől visszhangzott az egész város. Bár, a nép második világháborús fegyverei elavultak voltak a hadsereg fegyvereihez képest, az emberek bátorsága és áldozathozatala erősebbnek bizonyult a hadsereg technikai fölényénél. A szabad közösség hat napig állt fenn. A polgárok minden nap gyűlést tartottak, ahol hangot adtak a több éve tartó csalódottságnak, és közönséges emberek vágyainak. A helyiek csoportjai fenntartották a rendet, és a társadalmi igazgatásnak új formáját hozták létre. Május 27-én –ugyanazon a napon, amikor a Párizsi Kommün-t legyőzték több mint száz évvel ezelőtt-a kwangju-i közösséget a hősies ellenállás ellenére elsöpörte a túlerőben lévő hadsereg. A brutális elnyomás ellenére a mozgalom folytatta a harcot, és 1987-ben egy országos felkelés szerveződött, amivel végre elérték a demokratikus választási reformot Dél-Koreában.

Lengyel forradalom (Szolidaritás, 1980-82)Szerkesztés

A híres Szolidaritás független szakszervezetet a gdanski hajógyár munkásai hozták létre. Ez a lázadás a sztálinista lengyel kormány ellen, a Szolidaritáson belül és kívül is nagy léptékű vitákat eredményezett, a munkások önirányításának különböző lehetőségeiről, mint például a munkástanácsok és az ipari demokrácia különböző formái. A régi, kommunista párt által irányított Tanácskozások a munkások önirányításáról (KSR), 1958-ban indult, és teljesen hatástalan volt a legtöbb munkásra nézve. A nagyobb gyárak vették át a vezető szerepet, és egy, a Szolidaritás aktivistái által lefolytatott felmérés szerint a megkérdezettek 95%-a (az ezer főnél többet foglalkoztató gyárakban) támogatta a munkások önirányítását és az összes megkérdezett 68%-a azt akarta, hogy a Szolidaritás azonnal kezdje el kiépíteni az önirányítást. 1981 márciusában a kezdeményezők egy hálózatot hoztak létre és májusra a legnagyobb lengyel vállalatok (beleértve a gdanski és a warski-i hajógyárakat) csatlakoztak a hálózathoz. Júliusra már 3000 vállalatot kötött össze. A hálózat szerint „A termelés eszközeinek társadalmi birtoklása azt jelenti, hogy a társadalom birtokolja a termelés eszközeit, nem pedig az állam.” Lubinban egy hasonló hálózat szerveződött. 2 éven belül ez a mozgalom eltűnt, a nemzeti függetlenség kérdésének előtérbe kerülése (Lengyelország függetlensége Oroszországtól és a Varsói Szerződéstől), és a nacionalista és kapitalista csoportok (Szolidaritáson belüli) megjelenése miatt.

Zapatista autonóm önkormányzatokSzerkesztés

1994-ben Dél-Mexikó őslakói fellázadtak, részben a NAFTA-szerződés megkötése miatt, visszakövetelve földjeiket a „felejtés elleni háborúban”. Különféle önkormányzatokat állítottak föl, melyek a gyakorlatban a mexikói államon kívül álltak. A zapatista autonóm önkormányzatokban a törvényeket nem „vezetők” hozták, hanem a „Jó Kormánytanácsok”, az emberek akarata szerint (a képviselők ezekben a tanácsokban ténylegesen a közösségüket képviselték, nem úgy, mint a hivatásos politikusok). Ez nagyon hasonló ahhoz a képviselői rendszerhez, amiben sok anarchista részt vesz, a szónoki tanácsokkal, vagy a szakszervezetekkel. Sok közösségben a hét közben általános gyűlések ülnek össze, hogy döntsenek a közösség ügyeiről. A gyűlések az egész közösség számára nyitottak, és hierarchia nélküliek. A közösségek által hozott döntéseket választott képviselők (akiknek egyetlen feladatuk a döntések továbbítása) közlik a küldöttek tanácsával. Mint az anarchista szervezetekben, a küldöttek visszahívhatók, és cserélődnek. Ezzel a módszerrel az emberek nagy tömege képes beleszólni a döntésekbe, hierarchia nélkül, és a nélkül, hogy győzködnék őket. Ezek a gyűlések és tanácsok nem a hagyományos kormányzó testületek szerepét töltötték be, hanem eszközként szolgáltak az embereknek, hogy gondoskodjanak az egészségügyről, oktatásról, ételről, és a többi alapvető szükségletről. A „törvények”, amiket a Jó Kormánytanácsok hoztak, nem rendőrség és börtönök által lett ráerőltetve az emberekre, hanem a „bűnözőket”, a közösség tagjaiként kezelték. Eldöntötték, hogy betiltják az alkoholt és a drogokat, tekintettel az indiánokra a múltban gyakorolt szörnyű hatásukra. Ennek a törvénynek a megszegése meglepően ritka, aki mégis megteszi, annak segítenie kell, például építeni valamit, amire a közösségnek szüksége van. Néhány anarchista szerint ez egy decentralizált, non-authoritariánus rendszer, hasonló ahhoz, amit ők pártolnak, mivel mindig is elítélték a börtönöket, a rendőrség hatalmát, és a halálbüntetést. Csakúgy, mint az anarchisták, a zapatisták is hisznek a szabad társuláson alapuló, különböző feladatokat ellátó közösségekben. A zapatisták közösen művelik a földet, ültetnek, és termesztenek növényeket. A zapatisták nem nevezik magukat anarchistának, de a cselekedeteik és szavaik alapján hasonlóak a magukat anarchistáknak nevezőkhöz, és egy fő vitatéma lettek az egész világon a baloldali politikában, és a globalizációellenes mozgalomban. Azonban a zapatistákra, csakúgy, mint a libertariánus marxizmusra és a hagyományos zapatizmusra (ami majdnem azonos az anarchizmussal), nagy hatást gyakoroltak Ricardo Flores Magón („Magonizmus”) írásai és cselekedetei, aki a mexikói forradalomban résztvevő anarcho-kommunista volt.

Cascadia Szabad Állam (1996, USA)Szerkesztés

Az 1990-es évek közepén, Warner Creek közelében, egy gyújtogatás miatt keletkezett tűz lerombolta Oregon állam (USA) régi erdőjének néhány részét. Az erdészet reakciója az volt, hogy az erdőnek még nagyobb részét felgyújtotta, majd olcsó áron, hasznos hulladékként eladta. Erre válaszul, az Earth First! (A Föld az első!) (környezetvédő közösségek anarchista alapelvek szerint szerveződött hálózata) szervezkedni kezdett, hogy megállítsák a fakitermelést: elkezdték elfoglalni az utakat. Az útfoglalások megállították a kitermelt fa áramlását, és az erdészet munkásainak ki-be közlekedését. Ami tiltakozók egy kis csoportjának indult, egy nagy természetvédelmi teleppé nőtte ki magát. A következő napokban a blokád nőttön-nőtt. Kőfalak épültek, és mély árkok szelték át az utat számos helyen. A lelkesebb környezetvédők, az Earth First tagjai, a kongresszus tagjai, iskolás gyerekek, emberek a helyi közösségen kívülről, és még sokan mások elgyalogoltak megnézni „Cascadia Szabad Közösséget”. Sok csoport foglalt el utakat a fakitermelőktől, és néhány csoport a fákra mászott, hogy tömegkommunikációt hozzanak létre, és őrködjenek. Az emberek készen álltak, hogy lezárják az utakat bármilyen eszközzel, ami meggátolja a járműveket az úton való haladásban. Egész táborhely épült fel egy erős faszerkezet alá. A kölcsönös segítség elvét gyakorolták, és a foglalás több mint egy évig eltarthatott, mivel a környező közösségek ellátták a tiltakozókat élelemmel, takarókkal, és egyéb kellékekkel. Az emberek folyamatosan ki-be jártak a táborba, mindenki annyi ideig segített az út lezárásában, ameddig akart. Terjedt a „warnerizáció”, és más különböző „szabad közösségek” jöttek létre a fakitermelők útján, és különböző csoportok elkezdtek földeket foglalni, hogy megállítsák az öreg ökoszisztéma elpusztítását. Végül, a foglalások segítségével kifejtett ellenállás, a médiakampányok, és más csoportok nyomásának hatására a kormány megállapodott a kitermelő céggel, hogy befejezik a warner creek-i kitermelést. Ezután a szabad közösséget az erdészet munkásai lerombolták, az aktivistákat letartóztatták. Habár a szabad közösséget erőszakkal felszámolták, a létrejöttének célját, a warner creek-i kitermelés leállítását sikerült elérnie.

Argentína (2001 óta)Szerkesztés

Az argentin gazdaság összeomlása, és a kormány megbukása (2001 utolsó napjai) után, zavargások közepette, Argentína társadalmi és gazdasági szervezete mélyreható változásokon ment keresztül. Egykor Argentína a szabad piaci reformok, és a strukturális alkalmazkodási programok fénylő példája volt („az IMF legjobb tanítványa”). Azonban, a gazdaság összeomlása után, az IMF reakciója az volt, hogy még több társadalmi szolgáltatás (egészségügy, oktatás) megszorítását, és még több dolog privatizálását követelte. Erre hatalmas népfelkelés tört ki. A felkelés következtében az önirányítás és a közvetlen demokrácia közkedvelt szervezetei jöttek létre. Mind a munkások gyárfoglalásai, mind a népgyűlések működtek Argentínában, mind a kettő az anarchisták által is támogatott tevékenység, az első a közvetlen cselekvésre példa, a második a közvetlen demokráciára. Körülbelül 250 gyárat irányítanak és birtokolnak kollektívan a dolgozóik. Több, mint 10 000 ember dolgozik olyan gyárakban, ahol nincs felső irányítás, vagy hierarchia. Ezeknek a többségében a fizetések teljesen egyenlők, semmilyen vezetőt nem alkalmaznak, vagy pedig a vezetőket kollektívan ellenőrzik. A döntéseket az összes munkás együtt hozza, az általános gyűléseken alapuló szervezetekben. Ezek a szövetkezetek hálózatokba szervezték magukat. A szolidaritás, és a kívülálló csoportok (mint például a szomszédsági gyűlések, vagy munkanélküli csoportok) támogatása sokszor játszott jelentős szerepet ezeknek a gyáraknak a fennmaradásában. Máshol a munkanélküli munkások az üres földterületek birtokba vételét is megszervezték, hogy élelmiszereket termesszenek rajtuk. Egy fővárosi argentin újság felmérése szerint, az argentin lakosság 1/3-a vett már részt általános gyűlésben. A gyűléseket valaha az utcasarkokon, és egyéb nyilvános helyeken tartották, azzal a céllal, hogy megbeszéljék, hogyan tudnak segíteni egymásnak a kilakoltatásokkal szemben, vagy, hogy megszervezzék az egészségügyet, a közös élelmiszervásárlást, vagy az ingyen élelmiszerosztási programot. Néhány gyűlés új egészségügyi és oktatási rendszert kezdett el felépíteni, hogy helyettesítsék a régieket, amik nem működtek. A szomszédsági gyűlések hetente egyszer nagyobb gyűlésekbe tömörültek, hogy megtárgyalják a nagyobb közösséget érintő ügyeket 2004-ben Avi Lewis és Naomi Klein (a „No Logo” szerzője) kiadták a „The Take” („A Nyereség”) című dokumentumfilmet, ami ezekkel az eseményekkel foglalkozik. A népgyűlések fokozatosan kihaltak, ahogy a gazdaság kezdett talpra állni. Azonban az aktivitás folytatódott. A piqueteros és a munkanélküliek mozgalmai megszerveződtek, és sokszor szélsőbaloldali ideológiát vallottak. Néhány középosztálybeli argentin, főleg Buenos Airesben, erőszakosként és bomlasztóként tekint ma a piqueteros-ra, a folyamatos útlezárások, és nagy tüntetések miatt, amiket a fővárosban rendeznek.

Abahlali baseMjondolo (2005, Dél-Afrika)Szerkesztés

Abahlali baseMjondolo a kunyhólakók mozgalma ami Dél-Afrika 36 településén van jelen:egyebek mellett Durban, Pinetownbam, és Pitermaitzburgban. Népi és demokratikus szabályokat honosítottak meg minden településen ahol a mozgalom befolyással bír. A mozgalom elutasította választásokon való részvételét a decentralizált népi hatalom érdekében.

Minden jelentősebb döntést nyílt gyűléseken hoznak és az összes választott ember egy évig van felhatalmazva, azonban bármikor visszahívhatóak. Ezeket a pozíciókat nem azért töltik be hogy képviseljék azokat akik rájuk szavaztak, hanem inkább azért hogy biztosítsák a demokratikus döntéshozatalt bármilyen felmerülő probléma esetén.A mozgalom törtvénytelen rendőri erőszakot kénytelen elszenvedni.

Földnélküli Munkások Mozgalma (1980, Brazília)Szerkesztés

Ez a brazíliai mozgalom a legnagyobb társadalmi mozgalom Dél-Amerikában: több mint 1,5 millió embert tömörít. Keletkezésekor nagy hatással voltak rá különböző marxista irányzatok és a felszabadítási teológia, illetve egyéb baloldali ideológiák.

A kezdetek:

1980 decembere és 1981 eleje között 6000 földnélküli család ütött tábort egy megműveletlen földbirtokon, ami a három terméketlen rész között helyezkedik el, Rio Grande do Sul-ban Brazília legdélebbi részén. A helyiség később Encruzilhada Natalino néven vált ismerté. A katonai diktatúra nyomására a parasztok földek kisajátítására kényszerültek, abból a célból, hogy alkalmassá tegyék azokat mezőgazdasági reformok számára.

Az MST hivatalosan 1984-ben alakult meg, amikor a katonai diktatúra a végéhez közeledett. (Ugyanebben az időben a törökországi Fatsában is forradalmi események vették kezdetüket.)

Szervezeti felépítés:

Az MST teljes mértékben alulról szerveződik, a legalsó szintektől kezdve az Állami és Országos Koordináló Testig. „Kollektív egységeken” keresztül hozzák a döntéseket megvitatás,válaszadás,és konszenzus által. A legalapvetőbb szervezeti egység 10-15 családot képvisel, mindegyik az MST által létesített településeken él. Ezeket portugálul 'Nucleo de Base'-nek hívják. A Nucleo de Base felelős azért, hogy figyelmet szenteljenek olyan problémák megoldásának amikkel a családok tagjai szembesülnek: két képviselőt kell választaniuk, az egyiknek nőnek, a másiknak meg pedig férfinak kell lennie. Ők képviselik a csoportot a táborok találkozóján. Ugyanezeknek a választott képviselők vesznek részt a körzeti gyűléseken, ahol ők később képviselőket delegálnak az Állami Koordináló Testbe. Az Állami Koordináló Test összesen 400 emberből áll, az Országos Koordináló Testnek pedig 60 tagja van. Így 475.000 családnak jut képviselet . Az MST koordinátorok 90%-a maga is az MST települések valamelyikén él. Ezek a települések szövetkezetekként működnek, ahol az ott élők önellátásra vannak berendezkedve. Annak érdekében, hogy könnyítésék a koordinátorok és a lakosság többi része közötti kommunikációt, illetve hogy demokratikusabbá tegyék a médiát, létrehozták a 'MST Informa', és 'Journal Sem Terra' nevű újságokat.

Oktatási rendszer:

A saját oktatási szektoruk kiépítése 1986-ban kezdődött meg, egy évvel az első nemzetgyűlés előtt. 2001 óta gyermekek tízezrei koptatják az iskolapadot, és a tanárok közül is sokan tagjai az MST-nek.

Az MST szerint 2002 és 2005 között saját oktatási rendszerük keretein belül 50.000 földnélküli paraszt tanult meg írni és olvasni. Az első végzősök az MST saját 'Florestan Fernandes Iskola' nevű oktatási intézményében kezdték meg tanulmányaikat. Ezek az iskolák jó viszonyt ápolnak a helyi főiskolákkal és egyetemekkel, amelyek a lehetőséget biztosítanak a továbbképzésre és szakirányú oktatásra. Különböző nemzetközi szervezetek segítségével kutatóközpontot hoztak létre, ahol a mezőgazdasággal foglalkozó diákok ismereteket sajátíthatnak el az ökológiai szempontból megfelelő mezőgazdaságról.

A kormányhoz és az MST-hez is köthető néhány erőszakos esemény. Egy alkalommal például katonák lőttek le 19 parasztot, amikor azok lezárták az egyik főutat. Az MST-t megvádolták rendőrfőnökök meggyilkolásával és megkínzásával, de a szerepük ebben az esetben nem bizonyosodott be egyértelműen. Emellett szívesen támadnak vagy szállnak meg olyan épületeket, amelyek nagyvállalatok magántulajdonát képezik. [4]

Példák anarchista jellegű projektekre és mozgalmakraSzerkesztés

Szövetkezeti VállalkozásokSzerkesztés

A Nemzetközi Szövetkezetek Szövetsége, a szövetkezetek identitásáról szóló közleményében megadta a szövetkezet definícióját. E szerint a szövetkezet: az emberek által önkéntesen létrehozott független egyesület, melynek célja, hogy összeegyeztessék mindennapi gazdasági, társadalmi, és kulturális szükségleteiket és törekvéseiket, egy közösen birtokolt, és demokratikusan irányított vállalkozás segítségével. A szövetkezetet definiálhatjuk egy olyan üzletként, melynek szolgáltatásait tulajdonosai használják. A szövetkezeti vállalkozások a szövetkezeti közgazdaságtan tanulmányainak a középpontjában állnak. A szövetkezeteknek van egy szponzorált, magas színvonalú speciális szövetkezete, ami informálja a szövetkezet üzletfeleit arról, hogy egy szövetkezettel van dolguk. Egy általános szövetkezet magában foglal egy jogi személyt, akit a tagok birtokolnak és irányítanak demokratikusan, passzív részvényesek nélkül, ha nem tartanak szavazati jog nélküli részvényeseket. Így ezek kombinálják sok kereskedelmi társaság azon jellemvonását, hogy mindenki egyenlően szólhat bele az irányításba, a részvénytársaságokra átruházott jogi személyiség változatával.

A világ legnagyobb szövetkezete a spanyolországban található Mondragon Szövetkezeti Vállalat amely majdnem 90.000 embert tömörít. [5]

Christiania Szabad VárosSzerkesztés

Christianiát 1971-ben alapították Koppenhágában, amikor hippi házfoglalók egy csoportja elfoglalt egy elhagyatott katonai barakkokból álló területet. Az egyik legbefolyásosabb közöttük, Jacob Ludvigsen volt, aki egy anarchista újságot adott ki, melyben széles körökben hirdette a szabad város kiáltványát. A terület jogi helyzete évekig tisztázatlan volt, mivel a dán kormány megkísérelte eltávolítani a foglalókat, de nem járt sikerrel. A környéket csak két főbejáraton keresztül lehet megközelíteni, és az autók ki vannak tiltva. A dán hatóságok többször is eltávolították a bejáratot elzáró nagy köveket, de a helyiek minden alkalommal visszatették azokat. A hatóságok arra hivatkoznak, hogy a területnek biztonsági okokból autóval is megközelíthetőnek kell lennie, de a helyiek gyanítják, hogy a rendőrség saját céljaira használná az utakat. Christiania lakói saját szabályokat állítottak fel, a dán kormánytól teljesen függetlenül. Ezek magukban foglalják az autók, a lopás, a fegyverek, a golyóálló mellények, és a kemény drogok tiltását. A híres utcában, Pusher Street-en állandó bódékban árusították a hasist 2004-ig. A fényképezőgépek használata nem megengedett, és a helyiek kezükkel integetnek, és azt kiabálják „Ne fotózz!”, ha látják, hogy valaki fényképezik. Ez a viszonyulás ellentmondásos, de nem szűnhet meg az egész közösség megegyezése nélkül. Christianiának vannak kemény drogokat (például heroint, kokaint) tiltó szabályai. A város 1995-ben megegyezett a dán védelmi minisztériummal, a terület jogi tulajdonosaival, ami a helyi adózást eredményezte. A terület jövője kérdéses, mivel a dán hatóságok folytatják a megszüntetésére irányuló kísérleteket. A lakosok humorral, és kitartással reagálnak- például, amikor a hatóságok 2002-ben azt kérték, hogy a hasiskereskedelmet tegyék kevésbé feltűnővé, a bódékat katonai álcázó hálókkal fedték be. 2004. január 4-én, végül a bódékat saját tulajdonosaik rombolták le (bár ezzel nem állt le a hasiskereskedelem, személyről személyre alapon folytatódott), hogy meggyőzzék a kormányt arról, hogy engedje a Szabad Várost fennmaradni. Mielőtt lerombolták, a Dán Nemzeti Múzeum megszerezte az egyik legszínesebb bódét, és most egy kiállítás részeként használja.

MarinaledaSzerkesztés

A spanyolországi Andalúziában található Marinaleda 2700 fős mezőgazdasági szövetkezetként megszervezett kisváros. 1979 óta a Munkásság Kollektív Egységért nevű szocialista politikai pártokat is tömörítő szervezet vette át a település irányítását.

Területén régi hagyományai vannak a paraszti társadalmi küzdelmeknek. Nem tartanak fenn helyi rendőrségét és az ebből fennmaradó összeget új lakóházak építésére fordítják. Alacsony összegért lehet földet vásárolni és házat építeni, de a házat később nem lehet eladni: ez a város tulajdonában marad. A házhoz az önkormányzat nyújt ingyenes szakértői segítséget és segít az építőanyagok beszerzésében is. A közmunkákat a város lakói végzik közösségi munka keretében: pár hetenként a lakók összegyűlnek együtt vesznek részt a felújításban és a város tisztántartásában. Bár vannak választott képviselők, a döntések java részét a lakosság hozza népi gyűlések során. Az utcák sok helyütt a Latin-Amerikai munkásmozgalom kiemelkedő alakjairól vannak elnevezve. A város jelszava '79 óta: utópiával a békéért.

http://www.marinaleda.com/inicio.htm http://rabm.netforums.us/viewtopic.php?t=218

KommunákSzerkesztés

Kommuna

Házfoglalási mozgalmakSzerkesztés

A világ házfoglaló mozgalmai közül a történelem során sok anarchista alapelveken alapult, a szabadság és a föld egyszerű céljaival.

Laissez Faire (hagyd, hogy a dolgok a maguk rendje szerint menjenek) VárosSzerkesztés

1994-ben libertariánus „szuverén egyének” csoportja, Hong Kong-ot mintának követve, keresett egy darab földet, amit egy létező kormány elad, vagy bérbe ad. Majdnem sikerült kibérelniük egy 100 négyzetmérföldes (259 négyzetkilométeres) területet Perutól, de a tárgyalások kudarcba fulladtak. Két átmeneti közösséget hoztak létre Costa Ricában. Az első a központi völgyben volt, San Jose-hoz közel, egy Curridabat nevű külvárosban. Volt itt egy korábbi nicaraguai követség, és egy „város klub” étterem/hotel. A második közösség Nosara parti közösségében jött létre, a csenden-óceáni partnál. Amikor egyértelművé volt, hogy a fennálló kormányok nem engedik meg a szuverenitást, az LCF második generációja elkezdett kiépíteni egy internetes székhelyet- egy terjengős, különböző projecteket támogató hálózatot. Ezek közül néhány: egy teljesen szabályozatlan értékpapírpiac, egy titkosított e-mail rendszer (MailVault), egy digitális fizetőeszköz, kommunikációs rendszer az alapítóknak (tagoknak), és különböző kereskedelmi és támogatási rendszerek. A második generáció célja az „internetes térbeli szuverenitás és digitális szabadság eszközeinek kiépítése”. Egy Laissez Faire City Times nevű online magazin sikeressé vált, olyan szerzőkkel, mint Dr J. Orlin Grabbe, Tibor Machan, Jack Wheeler, Claire Wolfe, Wolf DeVoon, és még sokan mások. Az LFC problémákkal küzd a megígért termékek idejében való elkészítésével, és szenvedett szeszélyes alapítótól, kormánytól és magáncsalóktól. 2002 áprilisában felbomlott. Számos terméke beindult és még ma is működik, a legjelentősebb a MailVault. Sok nemzetközi barátság és együttműködés folytatódó öröksége.

Szabad Szoftver MozgalomSzerkesztés

A Szabad Szoftver Mozgalom egy kiemelkedő mozgalom, anarchista jellemvonásokkal. A GPL (GNU Általános Nyilvános Licenc), és sok más szabad szoftver licenc jellemzője, hogy a forrásokat (ebben az esetben a forráskódokat) kollektívan megosztják a fejlesztők és a felhasználók között, így néhány anarchista úgy látja, hogy ez az ő magántulajdonnal és gazdasági szervezéssel kapcsolatos perspektívájuk gyakorlati alkalmazása. A Szabad Szoftver mozgalmat olyan emberek indították, akik szerint a programozásnak szabadnak kell lennie, és a Szabad Szoftver Alapítványnak is ez az álláspontja. Azonban manapság nagy mennyiségben írnak szabad programokat hagyományos szoftverfejlesztő testületek, akik szerint ez sok szempontból jobb fejlesztési módszer.

Adatmenedékek, internetes tér, és állandó utazókSzerkesztés

A számítógépek, az internet és a hatékony titkosírás megjelenésével, kifejlődött az az igény, hogy a szerverek és az adattárhelyek ne legyenek alárendelve az állami szabályozásnak és kisajátításnak. Egy ilyen adat menedék Sealand Hercegség, amely a La Manche csatornában található. A hivatalos weboldal és a Wikipedia cikke is egyértelműen állítja, hogy Sealand monarchia, de független a külső állami irányítástól. Ezek a technológiák megvalósíthatóvá tettek egy névtelen digitális fizetőeszközt is. A bőséges szerverek révén, sok nem publikus helyen, a digitális pénz védelmet nyújt az állam (vagy egyéb) szabályozásától és jövedelmezésétől. A „Szuverén Egyén”-ben Davidson és Rees-Mogg amellett érvelnek, hogy ez a technológia a szabadságot támogatja, és hagyja az embereket, hogy mellőzzék az államot. Olyan fejlődést jósolnak, hogy kisebb államok versenyeznek a fogyasztókért (adófizetőkért), különböző szolgáltatásokat és állampolgársági programokat ajánlva. Ahogy az államok egyre versenyképesebbé válnak az árak terén, és az átváltás egy másik szolgáltatásra olcsóbb lesz, tényleges anarchia lesz, az államok lényegében anarchista PDA-ká (Private Defense Agency-MagánVédelmi Ügynökség) fognak átalakulni.

Nyugat-Szaharai Menekültek (1976-tól napjainkig)Szerkesztés

Az Anarchista Tanulmányok Intézménye nyomán:

1976 óta Nyugat-Szahara lakosságának majdnem a fele négy önirányító algériai menekülttáborban él. A rokonok, és barátok a megosztott népesség másik fele, még mindig marokkói uralom alatt él, Afrika utolsó hivatalos gyarmatában, Nyugat-Szaharában. A négy Sahrawi menekülttáborban – Algéria engedett egy kis politikai függetlenséget – a Nyugat-Szahara függetlenségi mozgalom (Polisario Front) rábízta magát a ma már 35 éve működő (előre elképzelt) önirányítási kísérletre. Ellentétben az összes többi menekültekkel kapcsolatos tapasztalattal, a Nyugat-Szaharai menekültek, akik a táborokban laknak, a mindennapi életüket a nemzetközi közösség közvetlen segítsége nélkül irányítják. Ezzel egy időben, részt vesznek a saját felszabadítási mozgalmuk politikai rendszerében, a „sátor csoportok” napi találkozóitól kezdve, a háromévente megtartott Nemzeti Kongresszusig. Nem régen volt egy felkelés Nyugat-Szaharában, amely majdnem teljesen eltörölte az anarchista mozgalmat, amely 1976 óta dominált a területen, amit Gzuku Al Farquawi vezetett, aki Ju Ju reinkarnációjának tartja magát. A menekültek állítása szerint a táborok az igazi társadalmat modellezik, és a független Nyugat-Szahara egyszer el fogja érni a marokkóiak kivonulását, Farquawi-val együtt.

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

HivatkozásokSzerkesztés

  1. James Axtell, ed., The Indian Peoples of Eastern America: A Documentary History of the Sexes (New York: Oxford University Press, 1981).
  2. Sara Henry Stites, Economics of the Iroquois (Lancaster, Pennsylvania: The New Era Printing Company, 1905). Google Books
  3. 1.↑ José Maria Carvalho Ferreira. Edgar Rodrigues e o Movimento Anarquista no Brasil
  4. http://www.mstbrazil.org/?q=about
  5. ^ "In 2008, MONDRAGON provided 3.6% of the Basque Autonomous Community’s total GDP and 6.6% of its Industrial GDP"

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

[[Kategória:Anarchizmus]] [[Kategória:Politikai ideológiák]]