Főmenü megnyitása
Középkori pengetős hangszer ábrázolása

Pengetős hangszereknek azokat a chordofon vagy idiofon hangszereket nevezzük, amelyeknél a hangokat, a rugalmas testek, újjal pengetővel illetve pengetővel való pengetéssel kapjuk.[1] A pengetés során a hangszer hangforrását alkotó rezgőképes, rugalmas testet – legtöbbször kifeszített húrt – kitérítjük nyugalmi helyzetéből, majd elengedjük. A létrejövő rezgésfolyamat csillapított, egyre csökkenő intenzitású.

A pengetős hangszereket ujjal, körömmel (pl. klasszikus gitár), erre a célra készült eszközzel, pengetővel (pl. mandolin) vagy a csembaló esetében billentyűzettel működtetett mechanikus szerkezettel pengetik. A pengetős hangszerek fogalma alatt elsősorban a pengetéssel megszólaltatott húros hangszereket értjük, de az idiofon hangszerek között is van, amit a húrok pengetéséhez hasonló módon szólaltatnak meg, például a doromb.[2]

Történelmi áttekintésSzerkesztés

 
Korabeli pengetős hangszerek ábrázolása

Az európai hangszerek története egészen a Földközi-tenger vidékeire, azon belül is a görög - és római birodalomhoz nyúlik vissza. Az ottani kultúrából maradtak különböző hangszerek, mint dobok, sípok, de ezek mind csak a vándorzenészek, és vándormutatványosok körében élt tovább mivel az egyház üldözései miatt. Az egyházak kezdetben csak a szelídebb hangú pengetős hangszereket tűrték meg, mint hárfa, lant, rotta.

A keresztes hadjáratok során lettek egyre népszerűbbek a különböző keleti hangszerek, és új találmányok mint, fuvola, pásztorsíp, és a vonó amit sorra próbáltak ki a pengetős hangszereken, így olyan új vonós hangszerek jöttek létre, mint a fidula és a rebek. A XV.-XVI. században a többszólamúság első virágkorában az orgona és a lant került előtérbe.[3]

A vonós hangszerek térhódításával a pengetős hangszerek kezdtek egyre jobban kiszorulni. A barokk zene, az emberi érzelmek kifejező eszközeit kutatva, inkább a hajlékonyabb, és könnyebben kezelhetőbb hangszereket részesítette előnyben, és mint ebben az időben a virtuóz zene is feléledőben volt, a hegedű vette át a vezető szerepet. Az egyetlen pengetős hangszer ami ugyancsak a barokk egyik fontos hangszere volt, és a csellóval a countinuot alkották az a csemballó volt.[4]


Felhasznált irodalomSzerkesztés

  • Brockhaus Riemann zenei lexikon III. (O–Z). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1985. ISBN 9633305723  
  • Törőcsik Attila. Hangszerek kislexikona. Saxum kiadó (2003). ISBN 963 9308 70 6 
  • Darvas Gábor. Zenei ABC. Zeneműkiadó (1963) 

Külső hivatkozásokSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

[Kategória:Pengetős hangszerek| ]]