A szociáldarwinizmus a darwinizmus kiterjesztése a társadalomra; ahogy az élőlények közötti versengés és a természetes szelekció (a legrátermettebb túlélése) az evolúció motorja, úgy a szociáldarwinizmus szerint az emberi csoportok, nemzetek vagy eszmék közötti versengésen alapul a társadalmi fejlődés. Noha ma a darwinizmusra hivatkozva szokás meghatározni, valójában korábbi annál; legnevesebb képviselői Thomas Malthus angol demográfus, Herbert Spencer angol filozófus, biológus, antropológus és szociológus és Francis Galton, akinek Charles Darwin műve, A fajok eredete elolvasása megváltoztatta az életét és az eugenika (fajegészségtan) szülőatyjává vált. Thomas Malthus az 1798-ban megjelent Tanulmány a népesedés törvényéről (angolul An Essay on the Principle of Population) című munkájában azt írta, hogy a népesség létszámát elsősorban olyan katasztrófák tartják egyensúlyban, mint a háborúk, a szárazság vagy a betegségek. Hitler szerint „csak azt kell szeretni, annak jár irgalom és gyengédség, aki hasznos”.[2] A darwinizmus legismertebb népszerűsítője, Ernst Haeckel német zoológus és filozófus fogalmazta meg az első „tudományos” fajelméletet, a rasszok első rangsorolását.[3]

Herbert Spencer, aki filozófiájában az élővilág fejlődés-elméletét, a társadalmi életre, a tudományra és az emberi lélekre is alkalmazta[1]

A „szociáldarwinizmus” kifejezés Richard Hofstadter amerikai történész nyomán terjedt el, és elsősorban az elgondolás ellenzői használják.

Jegyzetek szerkesztés

Források szerkesztés