Főmenü megnyitása

A szofizmus kifejezést manapság két értelemben használjuk. Eredetileg a műveltséget és beszédkészséget fizetés ellenében tanító, i. e. 5. századi gondolkodókat nevezték szofistáknak. Olyan emberek voltak, akik egy magasabb tudást kínáltak, főleg retorikából és abból, miképp lehet a legjobban boldogulni az életben. Az, hogy az ékesszólásra nevelésből formális rábeszélőművészetet csináltak, és az, hogy pénzért tanítottak, sok korabeli gondolkodó ellenszenvét vívta ki. Ez az ellenszenv volt az oka a szofizmus szó újabb értelmének: Arisztophanész gúnyolódása, Szókratész és Platón ellenük folytatott harca nyomán a szofizmus szó a látszattudós és szócsavaró pejoratív jelentést kapta. Manapság szofizmának, szofizmusnak (azaz álérvelésnek) azt a jelenséget nevezik, amikor egy vitában valaki szándékosan őszintének látszó, de mégsem érvényes érvet használ azzal a reménnyel, hogy ezzel meg tudja téveszteni vitapartnerét.

A szofizmus szó önmagában bölcseletet jelent, a görög szophisztész szó származéka, szó szerint a bölcsesség tanítói. Képviselői munkáiban háttérbe szorultak a korábbi preszókratikusoknál népszerű természetfilozófia kérdések és inkább az emberre és annak tevékenységeire, a művészetekre (költészet, dráma, stb.) koncentráltak.

Már az ókorban Arisztotelész is megpróbálta rendszerbe gyűjteni az effajta álérveléseket (Topika és Szofisztikus cáfolatok című műveiben), melyek később Organon néven jelentek meg.

Tartalomjegyzék

Szofista gondolkodókSzerkesztés

A szofisták szakterülete elsősorban nem a filozófia volt, filozófiai iskolát sem alkottak. Bár többnyire retorikát tanítottak, voltak köztük olyan nagy hatású filozófusok is, mint Gorgiasz, vagy Prótagorasz. A szofisták főbb képviselői közt megemlíthetjük még: éliszi Hippiaszt, keoszi Prodikoszt, Antiphónt, Anonomusz Iambilichit, a platóni dialógusokból ismert Poloszt, Kalliklészt, Traszümakhoszt, Euthüdémoszt, Dionüszodoroszt.

Az athéni demokrácia egyik jellegzetessége az volt, hogy a törvényszéken a bírákat és a végrehajtás tisztviselőit sorsolással választották ki, rövid időtartamra. A felperes és az alperes, azaz a vádló és a vádlott nem hivatásos ügyvéd útján, hanem személyesen lépett fel. Az ügy sikere, vagy kudarca természetesen az illető szónoki képességein múlott. Bár mindenkinek saját maga kellett előadni az ügyét, a beszédét megírathatta bármelyik erre alkalmasnak tartott emberrel, aki egyúttal szónoki felkészítést is tarthatott neki. Ezzel a fajta okítással foglalkoztak a szofisták.

A szofista filozófiaSzerkesztés

A szofista filozófiában háttérbe szorultak a természetfilozófiai kérdések, és egy meglehetősen összetett téma került előtérbe, melyet a leginkább egyetlen kérdésre, a „mi a jó?” kérdésre adott válaszként lehet értelmezni. A témák, amelyekben e kérdés megválaszolására törekedtek, a következők voltak:

  1. Hogyan tehetünk szert jó (helyes, igaz) ismeretekre?
  2. Hogyan tudjuk ismereteinket jól és meggyőző módon előadni beszédben?
  3. Mi a morális jó?
  4. Mikortól mondhatjuk azt, hogy egy polisz (városállam) jól működik?

A szofista gondolkodók tanításait – akárcsak a többi preszókratikusét – fragmentumok és testimóniumok alapján ismerjük. Írásaikat Hermann Diels gyűjtötte össze és adta ki (Die Fragmente der Vorsokratier).

A szofista gondolkodók műfaja az előadás és a szónoklat volt, ezért filozófiai vizsgálat alá vetették a nyelvet, annak érdekében, hogy minél pontosabban ismerjék és kezeljék logikai-retorikai tevékenységük eszközeit. Ők voltak az első görög nyelvet használó gondolkodók akik a nyelv szerkezetével, a nyelvtani fogalmak rendszerének megalkotásával foglalkoztak. Vizsgálataik során olyan kérdésekkel foglalkoztak, hogy milyen kapcsolatban áll egy dolog és a dolog neve, azaz miért és hogyan van jelentésük a szavaknak? Ezek a vizsgálatok vezették őket olyan paradoxonokhoz mint például Gorgiasz A nemlétező című művében olvasható parafrázis:

A szavak dolgokra (görög szövegben ta onta = létezők) vonatkoznak.
A szavak nem azonosak a dolgokkal (ta onta = létező).
Tehát a szavak nem létezők.

A szofisták tanítási módszereiSzerkesztés

Általában szűkebb tanítványi körökben tanítottak, azonban jellemző volt a nagy tömeg előtti szónoklás (epideixeis) is. A legtöbb szofista valószínűleg a nagyon gazdag athéni Kalliasz házában tanított, akiről azt tudni, hogy egymaga több pénzt költött a szofistákra mint bárki más.[1] Platón Prótagorasz című művében (314a – 317b) olvashatunk Kalliasz házában vendégeskedő szofisták tanítási módszereiről: Prótagorasz egy oszlopcsarnokban, hallgatósága társaságában, fel s alá sétált; A szemközti oszlopcsarnokban az éliszi Hippiasz „trónolt”, hallgatósága körülötte, padokon ülve figyelte őt. Amikor már nem volt több hely a házában lakó szofisták számára, Kallisz egy kamrát ürített ki. Itt lakott Keószi Prodikoszt[2][3] aki Pausziansszal osztozkodott a szobán. A hallgatóságuk a két tanító ágya mellett ült.

A szofisták gyakran jelentek meg különböző városi ünnepségeken. Itt filozófiájukat versbe foglalva, vagy szónoklat formájában adták elő. Ez a fajta bemutatási mód nem volt idegen a görög városokban, ugyanígy adta elő mondandóját korábban Empedoklész és Xenophanész is. Ilyenkor az előadó bordópiros köpenyt viselt, így tett Gorgiasz és Hippiasz is.[4] Hippiasz – Platón állítása szerint – külön, számára készült cicomás ruhában adta elő szónoklatait.[5]

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. Platón: Szókratész védőbeszéde 20a
  2. Keószi Prodikosz a szofista mozgalom viszonylag kevésbé ismert személyisége. Platón forrásait leszámítva nagyon szűkös források állnak rendelkezésünkre róla. Nevéhez köthető a hasonló értelmű szavak megkülönböztetése.
  3. Meglátván Prodikoszt a szükös szobában – Platón elmondása szerint – Szókratész felkiáltott: „Láttam, Tantalosz is hogy szenved” (Homérosz: Odüsszeia XI. 601)
  4. William Keith Chambers Guthrie: The Sophist 42 o.
  5. Platón: Kisebbik Hippiasz 386b

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés