Szonoritáshierarchia
| Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
A szonoritáshierarchia (vagy hangzóssági hierarchia, hangzóssági skála) a beszédhangok sorrendje aszerint, hogy mennyire hangzósak, mennyire hallhatóak. (Ha például az [a] magánhangzót mondjuk ki, jóval több hangot produkálunk, mint ha a [t] zárhangot ejtjük.)
A szonoritáshierarchia elsősorban a szótagszerkezet vizsgálatánál fontos: annak szabályait például, hogy milyen beszédelemek fordulhatnak elő együtt a szótag kezdetén és végén, a szonoritási értékük különbségei alapján fogalmazzák meg. Egyes nyelvekben szonoritáshierarchián alapuló hasonulási szabályok is vannak, például a finn potenciális mód (pl. -tne- → -nne-).
A szonoritáshierarchiák némileg eltérnek abban, hogy mely hangokat vesznek egy csoportba. Az alábbi felosztás aránylag elterjedtnek számít (az 1-es a legalacsonyabb szonoritást jelöli):
| Érték | Típus | Zörej-/zengőhang | Msh./Mgh. |
|---|---|---|---|
| 1 | Zárhangok | Zörejhangok (obstruensek) |
Mássalhangzók |
| 2 | Réshangok | ||
| 3 | Nazálisok | Zengőhangok (szonoránsok) | |
| 4 | Folyékony hangok | ||
| 5 | Zárt magánhangzók | Magánhangzók | |
| 6 | Nem zárt magánhangzók |
|
Ez a nyelvészeti tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |