A Szputnyik–1 (oroszul: Спутник-1), vagy más jelzéssel PSZ–1 (PSZ – Prosztyejsij Szputnyik) szovjet műhold. Ez volt a Szputnyik-program és egyben a Föld első műholdja, az első űreszköz, amelyet a világűrbe juttattak. 1957. október 4-én állították pályára Bajkonurból Szputnyik hordozórakétával. Alacsony pályája miatt három hónap után megsemmisült a légkörben.

Szputnyik–1
Sputnik asm.jpg

Ország Szovjetunió
Űrügynökség Szovjetunió
Gyártó OKB–1
Típus technológiai, kutató
Küldetés
Indítás dátuma 1957. október 4. 19:28:34 UTC (22:28:34 MSK)
Indítás helye Bajkonur
Hordozórakéta Szputnyik
Visszatérés dátuma 1958. január 4.
Élettartam 3 hónap
Tömeg 83,6 kg
Pályaelemek
Pályamagasság 215 / 939 km
Excentricitás 0,05201
Inklináció 65,1°
Periódus 96,2 perc
COSPAR azonosító1957-001B
SCN00002

A Szputnyik–1 indításával kezdődött az űrkorszak. A Szovjetunió 1957-ben egy második műholdat is indított, a Szputnyik–2-t.

ElőzményekSzerkesztés

A második világháborút követően mindkét nagyhatalom hadizsákmányként kezelte a Német Birodalomtóll birtokukba került technikai találmányokat, köztük kiemelt helyen a V–2 rakétákat is. Az amerikaiak Wernher von Braunt és több tucatnyi vele dolgozó mérnököt kaparintották meg és telepítettek át az Egyesült Államokba, míg a szovjetek kezébe közel 100 vagonnyi rakétaalkatrész, vagy többé kevésbé összeszerelt V–2 tartozék került, jó néhány hadifogoly rakétamérnökkel együtt. Ezeken az alapokon a hidegháborúban mindkét fél nagyarányú rakétafejlesztésbe fogott. Mind az Egyesült Államokban, mind a Szovjetunióban a V–2 továbbfejlesztése folyt, amelynek eredményeként jött létre az első szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta az R–7. A rakéta tervezésének vezetője, Szergej Koroljov vetette fel az ötletet – amelyet a program gazdái, a hadsereg vezetői élesen elutasítottak – hogy használják fel a rakétát egy űrkísérlethez. Az ötlet azon alapult, hogy az atombombákat célba juttató rakétatechnika titkos ugyan, de egy békés célú rakétaindítással meg lehet üzenni a világnak a pusztítóképesség, a fenyegetés mibenlétét. Koroljov ötletét a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetése felkarolta és titkos programként engedélyezte a kísérletet.[1]

Koroljov 1954. december 17-én adta be hivatalosan indítványát Dmitrij Usztyinov védelmi miniszternek, amelyben egy lehetséges mesterséges hold fejlesztését vetette fel. A rakétatudós a fejlesztési ötletet Mihail Tyihonravov – egy másik vezető rakétatudós – jelentéseivel támasztotta alá, miszerint más országokban is hasonló kísérletek folynak és a rakétafejlesztések folyamatának egyik elkerülhetetlen lépcsőfoka egy Föld körüli pályára állított eszköz elindítása. A javaslattevő csoport harmadik tagja Msztiszlav Keldis volt, aki a nukleáris fegyverek, majd a rakéták elméleti, matematikai problémáival foglalkozott azidőtájt. A javaslat megválaszolatlan maradt egy ideig.[2][3]

A témában a következő lépés Amerikában történt. Dwight D. Eisenhower elnök 1955. július 29-én bejelentette, hogy országa a Nemzetközi geofizikai év 1957. július 1 – 1958. december 31. közötti eseménysorozatának keretében egy műholdat, egy ember alkotta objektumot fog Föld körüli pályára bocsátani.[4] Az amerikai elnök bejelentése gyújtózsinórként hatott a szovjet politikai döntéshozókra: a több mind fél éve az asztalukon fekvő Koroljov-Tyihonravov-Keldis-féle javaslatot négy nap alatt a Szovjetunió Kommunista Pártja elé vitte Leonyid Szedov, majd 1955. augusztus 8-án – teljes titoktartás mellett a Párt Központi Bizottsága elfogadta a javaslatot, hogy készüljön egy műhold, amelyet később a Szovjetunió az űrbe bocsáthat.[5]

„Objekt–D”Szerkesztés

1956 január 30-án a Szovjetunió Minisztertanácsa 149-88SzSz számú határozatban elrendelte egy műhold, az „Objekt-D” néven említett eszköz fejlesztését (érdekesség, hogy azért lett az eszköz „sorszáma” „D”, mert az orosz ábécé A, B, V, G betűi már foglaltak voltak a hordozásra kiszemelt R–7 interkontinentális ballisztikus rakéta rakományaiként megjelölt atomtölteteknek). A műhold hordozására javasolt R-7 rakéta paraméterei alapján az eszköz dimenzióit is kijelölte a határozat: 1000 és 1400 kg közé kellett essen a tömege, amelyből a hasznos tudományos felszerelés 200-300 kg közötti tömegű lehetett. A határozat leglényegesebb pontja az volt, hogy kiírta a feladatot, megnevezve a részfeladatok felelőseit:[6]

  • A projekt általános menedzsmentjéért és az űrhajó tudományos eszközeiért felelős: Szovjet Tudományos akadémia (személyi felelősök: Nyeszmejanov, Topcsijev és Keldis)
  • A műhold bekötés fejlesztésének felelőse: az OKB–1 a Védelmi Minisztérium felügyelete alatt (személyi felelősök: Usztyinov, Vetoskin)
  • Repülés irányítási rendszer, rádió és telemetriai rendszer fejlesztéséért felelős: A Rádióipari Minisztérium (személyi felelősök: Kalmikov és Vlagyimirszkij)
  • Giroszkópok fejlesztésének felelőse: Hajóépítésügyi Minisztérium (személyi felelős: -)
  • Földi mozgatásért, szállításért, üzemanyag feltöltésért és felbocsátás műszaki hátteréért felelős: Gépipari Minisztérium (személyi felelősök: Szmeljakov és Parsin)
  • Felbocsátásért felelős: Védelmi Minisztérium (személyi felelős: Zsukov)
  • Nyomonkövetésért felelős: Repülésügyi Minisztérium (Dementyijev)
  • Az Objekt-D munkáinak irányításéért és koordinálásáért felelős: A Minisztertanács Különbizottsága (személyi felelős: Rjabikov)

A határozat azokat a tudományos témákat is megnevezte, amelyeket a felbocsátandó műhold által végzett kísérleteknek érintenie kellett:[6]

A dokumentum felhatalmazást adott arra, hogy a munka során szabadon felhasználják „más eszközök” – értsd: a szintén fejlesztése alatt álló és az R–7-en alkalmazni kívánt harci robbanófejek – alkatrészeit és komponenseit annak érdekében, hogy időt és erőforrásokat takarítsanak meg. Illetve a fejlesztési erőfeszítést egyből ketté ágaztatták. Egyrészt a határozat az Objekt–D gyártása mellett elrendelte egy Objekt–OD jelű szerkezet előtanulmányainak elkészítését, ahol az O betű az „orientirujemi” kifejezés rövidítése volt, azaz irányítható, manőverezhető űreszköz fejlesztését takarta, amelynek nyilvánvaló célja az volt, hogy a műholdat vissza lehessen irányítani a keringésből a Földre, azaz vissza tudjon térni, amely az embert szállító űrhajó alapvető igénye volt. A másik fejlesztési irány pedig az Objekt–MPS volt, amelyet a határozat kidogozói egy előző tervvázlatból vettek át és amely egy kicsi, egyszerű műhold fejlesztését célozta, elsősorban időtakarékossági megfontolásokból.[6]

Egy hónap múltán a döntéshozók számára a projekt kilépett az ötletek és dokumentumok mögül és testet öltött, amikor Nyikita Hruscsov pártfőtitkár 1956. február 27-én ellátogatott Podlipkibe, az OKB–1 főhadiszállására, Szergej Koroljovhoz. A főkonstruktőr bemutatta a politikusnak és kíséretének az eszközöket – így az R–7 Szemjorka egy életnagyságú makettjét, valamint egy műhold tanulmányt a maga furcsa kialakításával –. A bemutató hangsúlya az interkontinentális rakétán volt és annak azon képességén, hogy az USA immár elérhető volt a Szovjetunió számára az új atomfegvereivel, amely nagy elégedettséggel töltötte el e pártfőtitkárt és kíváncsivá tette a másik projekt, a műhold iránt is, amellyel nyíltan megüzenhették az ellenlábas nagyhatalomnak a képességüket a „távolsági bombázásra”. Hruscsov boldogan adta áldását a projektre.[6]

Az Objekt–D-re vonatkozó műszaki követelmények első tételeti 1956 februárjában adták ki a felelősök, míg 1956. június 14-én Koroljov is kiadta a maga listáját, hogy hány helyen lés miképpen kell módosítani az R–7-est, hogy az magával tudja szállítani az Objekt–D-t. 1956. júliusára elkészült a műhold előzetes terve is. 1956. szeptember 14-én Koroljov ellátogatott a Szovjet Tudományos Akadémia elnökségi ülésére, ahol Keldis vázolta a műhold program tudományos részére vonatkozó terveket. Az eredeti elképzeléseket tekintve ezeknek az összegzését már augusztusban le kellett volna adnia az Akadémiának, ám a szeptemberi közepi látogatáson Keldis csak megígérni tudta, hogy hamarosan elkészülnek vele. Persze magával a műholddal kapcsolatosan is csúszások voltak tapasztalhatók: a prototípust 1956. októberére kellett volna előállítani, ám erre is csak novemberre szólt az ígéret, hogy kész lehet.[6]

„Objekt–PSZ”Szerkesztés

Az Objekt–D projekt csúszásait látva Koroljov egy új tervvel állt elő. 1956. november 25-én az OKB–1-en belül megbízta egyik mérnökét, Nyikolaj Kutyirkint, hogy lásson neki egy új, kisebb és egyszerűbb műhold tervezésének amelyhez a matematikai számításokat egy másik ifjú mérnök, Georgij Grecsko – későbbi űrhajós – biztosította. A kisebb szatellitek – mindegik maximum 100 kg tömegű volt – terveivel a kezében Koroljov 1957. január 5-én engedélyt kért két kisebb műhold felbocsátására. A műholdak a PSZ–1 és PSZ–2 jelzést kapták (PSZ– Prosztejsij Szutnyik = Egyszerű műhold) és a javaslat szerint az 1957 április-június időszakban kellett sort keríteni a startjukra, még a Nemzetközi Geofizikai Évet – és a bejelentett amerikai kísérletet – megelőzően.[7]

1957. január 25-re Koroljov jóváhagyta az egyszerű műholdak előzetes terveit, majd 1957. február 15-én összeült a Szovjetunió Minisztertanácsa és kiadták a 171-835Sz számú „Intézkedések a nemzetközi Geofizikai Évre vonatkozóan” című határozatukat, amelyben elfogadták Koroljov javaslatát, miszerint időt spórolva a műhold tervezésén az amerikaiak elé kell vágni az egyszerűbb kialakítású eszközök felbocsátásával (mégha azok jelentősen a hordozóeszközök nyújtotta kapacitások alattiak is). A kb. 100 kg tömegű eszközöket 1957 április-májusában lehet útnak indítani, feltéve, hogy előtte az R–7-es legalább két tesztindítása sikeres volt. Időközben az Objekt–D startját már csak 1958 áprilisára prognosztizálták a szakemberek.[7]

Közben természetesen az új műholdhoz szükséges módosításokat is el kellett végezni az R–7-esen, emiatt az április-májusi startdátum illuzórikussá vált. Reálísan nézve Koroljov és a másik főkonstruktőr Glusko Konsztantyin Ciolkovszkij 100 születésnapjára, 1957. szeptember 17-re látta megvalósíthatónak a felbocsátást.[7]

A hordozórakéta előkészítése és az indítási hely kiválasztásaSzerkesztés

Az egész projekt kulcseleme nem a Föld körüli pályára állított műhold, hanem az azt pályára állítani képes (vagy nem képes) hordozórakéta volt, ennek megfelelően az első mesterséges égitest pályára állítása azon múlt, hogy az azt véghez vivő szervezet, vagy állam rendelkezik-e ilyennel. Mind a Szovjetunióban, mind az Egyesült Államokban közvetlenül a második világháború után elkezdődött a rakéták katonai célokra való fejlesztése, amely fejlesztési folyamat csúcsán az interkontinentális ballisztikus rakéták álltak, amelyekkel akár több tonnányi fegyverzetet lehetett akár több tízezer kilométeres távolságra célba juttatni. A Szovjetunióban az R–7 rakétát fejlesztette az OKB–1 iroda ilyen rakétafegyverként, amely fejlesztést 1954. május 20-án határozott el a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertanácsa közösen.[8] Az R–7 hivatalos megjelölése annak GRAU (a szovjet Гла́вное раке́тно-артиллери́йское управле́ние Министе́рства, azaz a Honvédelmi Minisztérium rakéta- és tüzérségi főigazgatósága) által kiosztott kódja szerint 8K71 volt[9] (míg a NATO Sapwood, az USA SS-6 jellel illette)[10].

A rakéta indításaira egy helyet kerestek a Szovjetunión belül, amelyet végül Kazahsztánban a Tyuratam melletti sztyeppén talált meg egy a kereséssel megbízott speciális bizottság (a későbbi Bajkonur Kozmodrom helyén). A hely a „NIIP–5” elnevezést kapta (amelyet a posztszovjet időkben „GIK–5”-re módosítottak). A hely kiválasztását 1955 február 12-én hagyta jóvá a Minisztertanács, az első létesítményt július 20-án adták át egy katonai épület képében, ám 1958-ig nem készült el a rakétaindító bázis teljes egészében. [11]

Az első R–7-es (OK71 No. 5L) startra 1957. május 15-én került sor. Az indítás félsikert hozott: már rögtön a startnál tűz kezdődött a Blok D jelű oldalsó gyorsítórakétában, amely egészen annak 98. másodpercben történt leválásáig folytatódott, amikor a gyorsítórakéta letört a rakéta központi hengeréről, majd az egész szerkezet a földbe csapódott 400 kilométerre a starthelytől.[12] A következő példányt (8K71 No.6) háromszor is megpróbálták elindítani 1957 július 10-11 között, de egy szerelési hiba miatt ez meghiúsult, a rakétapéldány végül nem repült. A harmadik próbálkozás a 8K71 No.7 számú példánnyal 1957. július 12-én történt, amelynek során egy rövidzárlat miatt a vernier hajtómű egy irányíthatatlan forgásba vezérelték a rakétát, ami miatt az oldalsó gyorsítórakéták 33 másodperc repülés múltán leszakadtak a rakétatestről és az egész szerelvény 7 kilométerre az indítóállástól a Földre zuhant.[13][14]

Az első sikeres indításra a negyedik próbán, a 8K71 No.8. példánnyal került sor 1957. augusztus 21-én.[12] A rakéta sikerrel a kívánt sebességre gyorsította és magasságba vitte a kísérletre szánt harci töltet makettet, amely aztán parabolapályán visszatért a légkörbe és darabokra tört az ereszkedés közben 10 km-es magasságban, mintegy 6000 kilométeres utat megtéve. A TASZSZ 1957. augusztus 27-én hozta nyilvánosságra, hogy a Szovjetunió sikeresen indított útjára egy többfokozatú, nagy hatótávolságú rakétát.[12] Ezt követte az ötödik rakétakísérlet a 8K71 No. 9 jelű rakétával 1957. szeptember 7-én, amely rakétaindítás ismét sikert hozott, bár a hasznos tömeget jelképező harci fej makett ismét darabokra tört a légköri visszatérés során.[14] Ezzel ugyan a harci rész teljes áttervezése vált szükségessé, ám maga a rakéta teljesítette a Minisztertanács határozatában lefektetett két előzetes sikeres tesztet, így a harci fej helyett egy műholddal alkalmassá vált egy űrkísérlethez. Koroljov ekkor magához ragadta a kezdeményezést és meggyőzte az illetékes állami bizottságot, hogy a következő starttal bocsássák fel a PS–1 műholdat, mivel a harci rész áttervezése miatt sokáig nem kerül úgysem sor újabb tesztindításra és ezt az időt fel lehet használni a PS–1, majd a PS–2 felküldésére.[15]

Az engedély alapján az űrkísérletre szánt, immár 8K71PS típusjelet kapott R–7-es 1957. szeptember 22-én érkezett a felbocsátás helyszínére, ahol azonnal hozzáláttak a startra való előkészítésének. A megérkezett rakéta több ponton eltért a fegyverként alkalmazni kívánt példányoktól, így a tömege a katonai változat 280 tonnájához képest csak 272 tonna, a hossza pedig a 34,22 méter helyett csak 29,167 méter volt, illetve ennek a példánynak a tolóereje 39 000 kN-t tett ki.[16][17][18]

A műhold nyomon követésének kidolgozásaSzerkesztés

Elvben a világ első műholdjának projektje szigorúan titkos volt minden elemében a Szovjetunióban, mégpedig Moszkva azon megfontolásából, hogy ha információkat oszt meg a külvilággal, nagyon könnyen a kísérlet mögött húzódó titkos katonai szálról, azaz a szovjetek fegyverpotenciáljáról hoznak nyilvánosságra adatokat. Azonban mindemellett, hogy a közvélemény némileg felkészülten fogadja a sikeres teljesítményt, apróbb-nagyobb nyomokat ejtettek el, azaz a világnak akár nem is kellett volna meglepődnie. Az amerikai szándékról, miszerint a Nemzetközi Geofizikai Év során bocsátják fel a saját eszközüket, széles körben értesült a világ az elnöki bejelentés nyomán, míg a Szovjetunió is tett ugyanilyen bejelentést, csak más csatornán, sokkal kisebb média hatással. Ivan Bardin, a Szovjet Tudományos Akadémia elnökhelyettese levélben értesítette a Nemzetközi Geofizikai Év rendezvénysorozatának szervezőit belgiumi központjukban, hogy a Szovjetunió is szeretne felbocsátani egy 75 centis objektumot Föld körüli pályára, mégpedig poláris keringésbe. Továbbá 1957 nyarán Alekszandr Nyeszjemanov professzor azt nyilatkozta egy lapnak, hogy „Oroszország megalkotta a rakétát és minden más berendezést és felszerelést, amely egy mesterséges hold problémájának megoldásához szükséges”. 1957 nyarán szintén Nyeszjemanov egy olyan kijelentését hozta le a tekintélyes Komszomolszkaja Pravda, hogy „pár hónapon belül” műholdat bocsátanak fel. Még ugyanabban a hónapban a kevésbé ismert szovjet magazin, a Radio még azt is leközölte, hogy milyen frekvenciákon és röppályáról érkezik majd a jövőbeli műhold rádióadása. A hírek sorába illeszkedett az a közlés is, amikor a TASZSZ nyiltan bejelentette a sikeres ICBM indítást 1957. augusztusában.

Minthogy a Szovjetunió számára elsődlegesen fontos volt, hogy a világ észre is vegye a sikeresen felbocsátott műholdat, gondosan megszervezték, hogy úgy otthon, mint külföldön megfigyeljék a repülő objektumot. Az első megfigyelésekre természetesen belföldön kellett kiépíteni rendszert. A startot hat különböző, a bajkonuri helyszín közelében levő pontról figyelték meg, majd a megfigyeléseiket táviraton a Moszkva mellett felállított NII-4 jelű szigorúan titkos kutatási központba küldték. A hat megfigyelési pont az indítóállás körül helyezkedett el, a legközelebbi mindössze 1 km távolságban volt az indítóállástól.

A megfiyelés második lépcsője, amely főként az orbitális paraméterek kidolgozásához nyújtott megfigyelési alapot, egy több megfigyelési pontból álló fűzér volt, amely a röppálya mentén húzódott és a rakétáról levált műhold megfigyelését, észlelését várták tőle. A megfigyelőpontok felállítási helyei: Tyuratam (Kazahsztán), Szari-Sagan (Kazahsztán), Jenyiszejszk (Krasznojarszki járás), Kljucsi (Kamcsatka), Jelizovo (Kamcsatka), Makat (Kazahsztán), és Atiraui járás (Kazahsztán), illetve Iskup (Kamcsatka) voltak. Ezeknek a megfigyelőhelyeknek kellett azonosítani a felettük elrepülő űrszerkezetet és jelenteni a Moszkva mellett NII–4-nek a pályaadatokat, ahol aztán ezekből kiszámolták az űreszköz által leírt valós pálya paramétereit. A megfigyelőpontok radarral, optikai megfigyelőeszközökel voltak felszerelve és távíraton juttatták el megfigyeléseiket az NII–4-be.

A földi megfigyelőhálózatot egy alternatív követőrendszer is kiegészítette. Az ún. „Tral” rendszer egy a rakétára szerelt transzponderből és a Földön annak adását fogadó vevőből állt, amelyet a moszkbai OKB MEI fejlesztett ki. Ez lényegében nem a műholdat, hanem az azt pályára állító rakétafokozatot követte (amely a hasznos teherrel együtt maga is pályára állt a Föld körül, majd a leválás után szorosan követte a műholdat), ám mivel a távolság konstans volt a pályára állás, illetve a leválást követően, a műhold helyzete is pontosan meghatározható volt általa.

A Szovjetunión kívül többféle megfigyelés született. Az elsődleges észlelők rádióamatőrök voltak, akik a mesterséges hold legendás „bip-bip” rádiójeleit fogták és azonosították az űrbeli forrásukat. Az első intézményi észlelő a Nagy-Britanniában, a Jodrell Bank Obszervatóriumban működő csillagászok csoportja volt, akik a használatukban levő Lovell teleszkóppal észlelték a Szputnyik–1-et (ez volt az első olyan távcső, amely radarirányítású volt és így képes volt befogni az űreszközt).[19] Az első vizuális észlelés pedig a kanadai Newbrook obszervatóriumé volt, akik az első észak-amerikai észlelőhely lettek, akiknek sikerült lefényképezni a felettük áthaladó mesterséges holdat.[20]

A műholdSzerkesztés

A Szputnyik–1 mindössze 83,6 kg-os volt. Az egész kísérlet elsődleges célja az első kozmikus sebesség elérése volt. Ez inkább a hordozóeszközzel szemben támasztott követelményeket, maga a szonda, mint hasznos teher, csak passzív részese volt a kísérletnek. A csekély tömeg is ezt támasztja alá: a siker érdekében minél kisebb tömegre törekedtek, hogy bizonyosan sikerüljön a Föld körüli pálya elérése.

Felépítését tekintve egy 58 cm átmérőjű alumíniumgömb volt, amelynek egyik oldalán négy darab, 2,4 m-es antenna nyúlt hátra. A kis műhold két rádióadót vitt magával (az egyik 20, a másik 40 MHz frekvencián sugárzott). Az adók teljesítménye 1 W volt. A rádióadó a mára legendássá vált bip-bip-bip csipogást sugározta, melyet a világ minden táján sikerült fogniuk a rádióamatőröknek (és más, például katonai rádióvevőknek). A rádióadás méréseiből sikerült meghatározni, hogy a Szputnyik pályája milyen határok között változik (földközelpont 215 km, földtávolpont 935 km). A rádióadás elemzéséből következtetni lehetett az ionoszféra elektronsűrűségére, amely rádiótechnikai szempontból volt fontos mérés.

A rádióméréseken kívül a szonda testébe hőmérőt és nyomásmérőt is helyeztek el annak mérésére, hogy a működés ideje alatt éri-e meteortalálat az űreszközt.

A Szputnyik–1 űrbe juttatására a Szovjetunió első interkontinentális ballisztikus rakétájának, az R–7-nek a módosított változatát, a Szputnyik hordozórakétát használták.

A repülésSzerkesztés

A Szputnyik–1 1957. október 4-én startolt az akkori szovjet tagköztársaságból, Kazahsztánból, a Bajkonuri űrrepülőtérről. A Tyuratam falu mellett levő létesítmény titkosítási okokból kapta Bajkonur város nevét, amely meglehetősen távol, 370 kilométerre fekszik az űrrepülőtértől. A kísérlet hivatalos megnevezése PSZ–1, avagy Простейший Спутник-1 Alap Műhold-1 volt. A "szputnyik" szó legáltalánosabban elterjedt magyar fordítása ’útitárs’, ám a csillagászatban ezt használják az égitestek kísérőinek megnevezésére is, így az orosz nyelvben a szputnyik szón műholdat is értenek.

A pályáját elég meredekre, 65°-os pályahajlással tervezték, azaz viszonylag rövid idő alatt a földgömb egésze fölött elrepült (és így a Föld nagy részén tudták fogni a rádióadását, hamar bizonyítva a világ számára a teljesítményt).

A start problémamentesen zajlott le. A küldetést három hétre tervezték, ennyi ideig volt elegendő a néhány berendezés energiaellátására a beépített akkumulátor kapacitása. A fő program a rádiójelek sugárzásából állt. A 20,005 MHz és 40,002 MHz frekvencián (15 méteres, illetve 7,5 méteres hullámhosszon) sugárzó eszközök a bip-bip jeleken túl telemetriai adatokat is sugároztak a szonda belsejében elhelyezett műszerek méréseiről. Emellett figyelték, hogy nem éri-e meteortalálat a testet, milyen eséllyel éli túl egy űrhajó a küldetést (ez a később felküldendő eszközökre, főként az emberes űrhajókra nézve volt alapvető információ). A szonda belsejében nitrogéngáz légkört alkalmaztak, amelynek nyomását és hőmérsékletét egy-egy műszer mérte. Amennyiben találat érte volna a gömböt, úgy a nyomás- és hőmérsékletesés azonnal érzékelhető lett volna, jelezve a meteor okozta kárt. Ilyenre a küldetés ideje alatt nem került sor.

Az akkumulátorok kimerülését követően a szondát optikai úton – távcsövekkel – kísérték nyomon egészen addig, míg 92 nappal a startja után, 1958. január 4-én a légkör fékező hatására olyannyira le nem lassult, hogy visszasüllyedt az atmoszférába és elégett. Összesen 1440 keringést teljesített, melynek során 70 millió kilométert tett meg.

A repülés során a szintén Föld körüli pályára állt utolsó R–7 rakétafokozat – nagyobb felületű lévén – fényes mozgó objektumként volt megfigyelhető sokáig, míg maga a Szputnyik–1 inkább csak távcsővel volt nyomon követhető, 6 magnitúdós – éppen a szabadszemes láthatóság határán levő – visszavert fénye miatt.

Története és hatásaSzerkesztés

A Szputnyik–1 indítására a nemzetközi geofizikai év keretében került sor. Az első sikeres műhold felbocsátását természetesen megelőzte az elméleti és gyakorlati alapok lefektetése, elsősorban az első kozmikus sebességet elérni képes hordozóeszközt illetően. Az elméleti alapok kidolgozása Konsztantyin Ciolkovszkij és Hermann Oberth nevéhez fűződnek, míg a gyakorlatban a Wernher von Braun fémjelezte VfR társulat tett le a legtöbbet az űrtudományok asztalára. Von Braunék ötvözve minden korábbi elméletet, megépítették a második világháború legkorszerűbb rakétafegyverét, a V–2-t, amely minden későbbi rakéta ősanyja lett.

A titkos kísérlethez Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia főtitkára egy másfél tonnás, több műszerrel felszerelt nagy szondát ajánlott, melynek meg is kezdődött a tervezése, ám az amerikai ellenlábas, a Vanguard-programról kapott értesülések szerint az ellenfél egy jelentéktelen, 10–15 kg-os tárgyat kívánt feljuttatni. Ezért, hogy biztosra menjenek, maguk is inkább egy egyszerűbb, kisebb eszköz fejlesztésébe fogtak. Ennek eredményeként jött létre az egyszerű Szputnyik–1 és emiatt a „biztonsági fejlesztés” miatt tudták olyan elképzelhetetlenül rövid időn belül felbocsátani a Lajka kutyát hordozó Szputnyik–2-t 1957. november 4-én. A Keldis tervezte nagy szonda Szputnyik–3 néven indult volna az űrbe, ám az 1958. május 15-i start után a szonda meghibásodott és mérései használhatatlanok voltak.

A rakétaindítással, de legfőképpen azzal, hogy a kis szonda keringése során többször is elhaladt az Egyesült Államok felett, a szovjetek elérték a kitűzött propagandacélt, Amerikában pánikként élték meg az emberek a „fejük felett repülő vörös űrhajót”. Az amerikai sajtó „hathatós támogatásával” az emberek megértették, hogy a Szovjetuniónak olyan fegyver van a kezében, amellyel a világ bármely pontjára képes eljuttatni egy bombát, esetleg atomtöltetet is, így az otthonaik a történelem során először kerültek közvetlen veszélybe. A Szputnyik-válság hatására az amerikai közvélemény azonnali visszavágást várt el a kormányától, ezért Eisenhower elnök megalapította a NASA-t az erőfeszítések koordinálására, és meghirdette az űrversenyt.

További információkSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. Dancsó, Béla. Holdséta. Novella Kiadó, 13-25. o. [2004]. Hozzáférés ideje: 2021. október 19. 
  2. Szergej Koroljov: Lehetőség a Föld mesterséges holdjának fejlesztésére (orosz nyelven). RGANTD. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  3. V.E. Gugyilin: Создание первых искусственных спутников Земли. Начало изучения Луны. Спутники "Зенит" и "Электрон" (orosz nyelven). Buran. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  4. Korolev and Freedom of Space: February 14, 1955–October 4, 1957 (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  5. A Föld mesterséges holdjának megalkotásáról szóló határozat - Szovjetunió Kommunistza Pártjának Központi Bizottsága, 1955. augusztus 8. (orosz nyelven). RGANTD. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  6. a b c d e Anatoly Zak: Object D: the first Soviet satellite project (angol nyelven). Russian Space Web. (Hozzáférés: 2021. október 20.)
  7. a b c Claude Lafleur: The 3 spacecraft launched in 1957: Sputnik / PS 1 (angol nyelven). Claude Lafleur. (Hozzáférés: 2021. október 20.)
  8. Межконтинентальная баллистическая ракета Р-7. Досье (orosz nyelven). TASZSZ. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  9. Szovjet Ballisztikus rakéták (magyar nyelven). Blogger. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  10. Bernard Rostker: Russian Surface To Surface Systems (angol nyelven). Gulflink. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  11. Anatolij Zak: Origin of the Tyuratam test site (angol nyelven). Russian Space Web. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  12. a b c Mark Wade: R-7 (angol nyelven). Astronautix. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  13. Rocket R-7 (angol nyelven). RSC Energia. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  14. a b Anatolij Zak: R-7 ICBM (8K71) Family (angol nyelven). Russian Space Web. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  15. В.Порошков: [https://web.archive.org/web/20110606033433/http://www.novosti-kosmonavtiki.ru/content/numbers/237/36.shtml Создание и запуск Первого спутника Земли] (orosz nyelven). Novostyi-Kozmonavtiki. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  16. Anatolij Zak: Sputnik launch vehicle (8K71/8A91) (angol nyelven). Russian Space Web. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  17. Siddiqi, Asif. A.. Sputnik and the Soviet Space Challenge. University of Florida Press, 163. o. [2003]. Hozzáférés ideje: 2021. október 21. 
  18. 45 лет исполнилось со дня первого старта отечественной межконтинентальной баллистической ракеты Р-7 (orosz nyelven). NKAU. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  19. Dr Teresa Anderson: Sputnik and Public Service Broadcasting (angol nyelven). Jodrell Bank Discovery Centre. (Hozzáférés: 2021. október 21.)
  20. NEWBROOK OBSERVATORY (angol nyelven). Parks Canada. (Hozzáférés: 2021. október 21.)

Elődje:
(nincs)

Szputnyik–1
1957

Utódja:
Szputnyik–2