Főmenü megnyitása

Tallós Prohászka István

festő, illusztrátor, író, 1896-1974

Tallós Prohászka István (esetleg Prohászka Tallós István, szlovákul: Štefan Prohászka-Tallós; Somorja, 1896. november 8.Újrónafő, 1974. november 10.) felvidéki magyar festő, illusztrátor, szakíró, közíró. Lauer Mária iparművész férje.

Tallós Prohászka István
Született1896. november 8.
Somorja
Meghalt1974. november 10. (78 évesen)
Újrónafő
Nemzetisége magyar
Stílusa expresszionizmus
kubizmus
Iskolái Iparművészeti Iskola
A Wikimédia Commons tartalmaz Tallós Prohászka István témájú médiaállományokat.

Élete és munkásságaSzerkesztés

Kezdetben a Pozsony vármegyei Malackán dolgozott telekkönyvi írnokként. 1915-ben katona lett, 1919-ben a 13. vörös pozsonyi honvéd helyőrségi gyalogezred katonájaként áthelyezték Magyaróvárra, s itt harcolt a Magyarországi Tanácsköztársaság védelmében. Már ekkor feltűnt rajztehetségével. Ebben az időben több mint kétszáz rajzot és vízfestményt alkotott a harcokról mint ezredrajzoló. Egy ideig román fogságban volt, majd 1920 és 1924 között a budapesti Iparművészeti Iskolában végezte tanulmányait, ahol tanárai Sándor Béla és Haranghy Jenő voltak. Eközben több hónapig tanult Berlinben is.

Tanulmányainak befejezését követően 1924-ben visszatért szülővárosába, Somorjába. Első saját kiállítását szülővárosában, Somorján található műtermében rendezte 1925-ben feleségével, Lauer Mária iparművésszel együtt. A Garam völgyében részt vett a Sarló nevű csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalom szociográfiai kutatóútján. A Somorján töltött első évek termését 1928-ban mutatta be Pozsonyban egy önálló kiállítás keretében. A rákövetkező évben, 1929-ben már a budapesti Nemzeti Szalon épületében jelentkezett önálló kiállítással. Több csoportos kiállításon belül mutatta be alkotásait Prágában, Kassán, Komáromban és Budapesten.

Aktívan részt vett a szlovákiai magyar kulturális életben. 1935-ben elnyerte a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság aranyérmét, amelynek alapító tagja volt. Pain álnéven publicistaként is részt vett a csehszlovákiai közéletben; számos művészeti, illetve politikai cikke, valamint karcolatai jelentek meg a főbb csehszlovákiai magyar folyóiratokban. Többek közt publikált A Reggel, Az Út, a Magyar Újság, a Magyar Nap és a Csehszlovákiai Népszava című lapoknak. 1928 és 1937 között számos könyv kiadásánál működött közre illusztrátorként.

1947-ben kiköltözött Magyarországra, ahol Mosonmagyaróváron folytatta festőművészi munkásságát. Hetvenedik születésnapja alkalmából 1966-ban szülővárosa egy Somorján megrendezett kiállítással tisztelgett a képzőművész előtt. 1969-ben Mosonmagyaróváron rendezett jubileumi kiállítást, amelyen az egész életművének keresztmetszetét mutatta be 1919-től 1969-ig. A festő számos szakköri foglalkozásán sok helybéli tehetséges növendéket tanított meg a szakma fogásaira. Életének utolsó éveiben nagyon szerény körülmények között élt, különc természetéből kifolyólag a szükséges segítséget sem kaphatta meg. Újrónafőn hunyt el 1974-ben.

StílusaSzerkesztés

Hosszú ideig tartó autodidakta pályakezdése előrevetítette a művészeti pályán való magányosságát, illetve magányos útkeresését. Leginkább expresszionista stílusban alkotta műveit, habár az e stílusú vonások mellett jelentős kubista hatások fedezhetőek fel munkáiban, ugyanis az objektumok és figurák a kifejező erő érdekében tudatos formai deformációnak vannak kitéve. Ennek ellenére a festőt mégis a látványközvetítő művészek közé szokták sorolni. Különös egyéniségét tükrözi az 1931-ben megjelent „IG” címet viselő munkája.

Mind szociológiai, mind társadalompolitikai szempontból leginkább a csallóközi, illetve a csehszlovákiai magyarság sorsára összpontosított rajzaiban és festményeiben. Csallóköz népi hiedelmei közül számos feldolgozás fűződik a nevéhez, melyeket nagy ráérzéssel, a misztikumot sem mellőzve készített. Stílusától a narratív, anekdotázó, allegorikus felfogás, valamint a karikírozás és a groteszk sem áll távol. Expresszív figurális kompozíciói szatirikusan és kritikusan szemlélik a társadalmat. Legjelentősebb képei (Idegenek, A céda, Nyúzzák a földet, Piac) társadalmi freskók a visszásságokról.

A csallóközi magyar parasztok életének megfestésén kívül festészetének későbbi szakaszában a Szigetköz tájait fedezte föl, többek közt életképeket és társadalmi mondanivalójú festményeket készített. Ezen kívül több 1920-as évekbeli budapesti életképet is megörökített. Az 1950-es évek során egyre inkább elzárkózott a külvilágtól, a fotonaturalizmusra és provincializmusra utaló vonások jelentek meg művészetében.

EmlékezeteSzerkesztés

Sírja az óvári temetőben található. Halála után Somorja városa a Helytörténeti Múzeumban Tallós Prohászka István-emlékszobát rendezett be képeiből a művészre emlékezve. Legtöbb műve itt található, viszont további alkotásai megtalálhatóak még a pozsonyi és prágai galériában, valamint a Hansági Múzeumban. Jéghordás című festménye a prágai Modern Galéria tulajdonában van. Mosonmagyaróváron utcát is elneveztek róla.

KiállításaiSzerkesztés

Egyéni kiállítások

Válogatott csoportos kiállítások
  • 1933: Komárom
  • 1934: Prága
  • 1935: Pozsony
  • 1937: Kassa
  • 1937: Nemzeti Szalon, Budapest
  • 1940: Nemzeti Szalon, Budapest

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

  • Váross, Marian. Slovenské výtvarné umenie 1918-1945 (szlovák nyelven). Bratislava: Slovenské vydavatels̕tvo krásnej literatúry (1960) 
  • Szalatnai Rezső. Tallós Prohászka István művészete. Somorja: Csemadok-Népművelési Szervek (1966) 
  • Turczel Lajos. Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Pozsony: Tatran Magyar Üzem (1967) 
  • Szalatnai Rezső. Tallós Prohászka István képei, Arcképek, háttérben hegyekkel. Esszék és emlékezések. Budapest: Szépirodalmi (1969) 
  • Beke László (1969. június 1.). „A „szegény emberek festője””. Vasárnapi Új Szó (1969/8).  
  • Szuchy M. Emil. „Sors- és korképek Tallós Prohászka Istvánról”. Irodalmi Szemle (1975/8).  
  • Kiszeli F.. „Tallós Prohászka István”. Irodalmi Szemle (1987/1).  
  • Szíj Rezső. Tallós Prohászka István. Budapest:   (1979)