Főmenü megnyitása

A varga a bőr kikészítésével és egyszerűbb lábbelik készítésével foglalkozó kisiparos mesterember.

TörténeteSzerkesztés

A varga finnugor eredetű, a varr igéből származtatott szó. Először 1387-ben említik, mint „sutor”, „lábbelivarró” (a sutort korábban a tímárokra használták, akik keleti jellegű timsós bőrkészítéssel valamint feltehetőleg keleti eredetű és formájú lábbelik készítésével foglalkoztak). A középkorban a lábbeli varrója maga készítette ki a bőröket, amelyeket munkája során felhasznált. A tímárok készítette bőrök és lábbelik a 14. századra divatjamúlttá váltak, és helyüket nyugat-európai hatásra átvette a vöröses-barna bőrt eredményező cseres kikészítés, valamint a (szintén nyugat-európai szabástechnikával és eszközökkel készített) divatos lábbelik, mint a könnyebb saru, cipő („cipellő”) valamint a szekernye és a kapca is meghonosodtak. Habár a vargák elsődlegesen cserzett bőr készítésével foglalkoztak, a 16. század elejétől azonban bőrfehérítési jogot is kaptak, mellyel korábban a tímárok éltek. Innentől a vargák a tímárok társadalmi kihívói lettek. A török hódoltság idején aztán az oszmán-török eredetű csizma megjelenése szerint alakult a divat, és a vargák által készített lábbelik jutottak arra a sorsra, amire korábban a tímárok munkája, a csizmadiák vették át a vezető szerepet a lábbelikészítésben. A vargák így kénytelenek voltak ódivatúbb lábbelik, pl. bocskorok készítésére áttérni, amelyek készítési jogáért időre perre mentek a tímárokkal, valamint ócska lábbelik javítgatására, emellett pedig a bőrkikészítő tevékenységük kapott mind nagyobb szerepet, amellyel nem csak saját magukat, de a csizmadiákat és a szíjgyártókat is kiszolgálták. A 18. században Magyarországon különváltak az ún. magyar és német vargák, a magyar vargák folytatták a bőr kikészítését és az egyszerűbb lábbelik (bocskor, bakancs, régimódi saru) gyártását, javítását, talpalását és fejelését. A német vargák ezzel szemben finomabb, nyugaton divatos lábbeliket készítettek: az új divatú sarut, női fűzős sarut, sarkos női cipellőst, sarkos női csizmát, férfi-női cipőt és férfi-női papucsot, emellett elvégezték a saruk talpalását és fejelését is, míg végül a 20. században tevékenységük lassan összemosódott hazánkban a cipészmesterséggel.

ForrásokSzerkesztés