Vita:Garé (település)
|
Ez a szócikk témája miatt a Magyar települések műhelye érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Bővítendő | Ez a szócikk bővítendő besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. | ||
| Kevéssé fontos | Ez a szócikk kevéssé fontos besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: Szajci (vita), értékelés dátuma: 2019. december 27. | |||
| |||
Legendák szerkesztés
Rejtett kincsek nyomában című könyvben jegyezték le 
Szajci pošta 2019. október 23., 09:56 (CEST)
Petike-forrás szerkesztés
"Valamikor nem is olyan régen Garéban, de talán az egész környéken Sólyom Sándor volt a leggazdagabb ember. Töméntelen vagyonát messze földön ismert fukarságával, furfangosságával szerezte. De nem is a nagy gazdagság, nem is a közmondássá vált fukarság tették híressé, hanem a legnagyobb és legféltettebb kincse, szépséges leánya, akinek nem akadt párja hét vármegyében. Büszke is volt rá az apja, s leányát, akinek Magdolna volt a tisztességes neve, a gőgös gazda csak azért, hogy ezzel is különbnek lássék, Magdalénának nevezte. A jóságos, szelíd leány nem illett bele a nagygazda goromba, durva, embertelen világába. Édesanyja is a halálba menekült ebből az elviselhetetlen életből. A leány más világban élt, szerette, megbecsülte apja szolgáit. Különben valamennyien megszöktek volna a komisz, erőszakos Sólyom Sándor házától.
A szolgák között is a legtöbbet Karély Peti szenvedett. Ő volt a mindenes a háznál. ha üres volt a vizesvödör, - már ordította a gazda: - Hol van ez a naplopó? – Ha a tyúkok betévedtek a tornácra, - leütöm a gazembert! – fenyegetőzött a gazda. Ha meg elérhette, ütötte, rúgta, mint a csavargó kutyát.
A szegény árva legénynek nem volt hova mennie, de minden gorombaság után megvigasztalódott, mert a gonosz gazdája jószívű leányának mindig volt egy-egy jó szava hozzá. Nagyon megértették egymást, mert nem csak Peti szenvedett, hanem a leány is. Eladó sorban volt már, az apja ki is szemelte a vőlegényt, Czövek Imrét, aki nem volt ugyan olyan gazdag, mint ő, de mégiscsak a falu legmódosabb legényének ismerte mindenki. Anélkül, hogy a leányt megkérdezték volna, a gazdag legény, mint aki biztos a dolgában, már a jegygyűrűt is megvette. Rajta kívül más legénynek nem volt tanácsos átlépni a nagygazda küszöbét. Pedig a falu fiatal tanítója is sűrűn megforduló vendég volt eddig. Sólyom gazda neki is kíméletlenül kiadta az útját. – A mester maradjon az iskolában! – de még egyebet is mondott. A fiatal mester szóból értő ember volt. Így hát nem is mutatkozott többet a háznál. De vele együtt elszállt Magdolna vidámsága, maradék jókedve is, hiszen nem Czövek Imrét, hanem a fiatal mestert szerette.
Nem hiába volt azonban a háznál Peti, aki a jóságos leányért mindenre vállalkozott. Így árulta el titkolt szeretetét, rajongását, amit még magának sem mert bevallani, mivel látta, hogy egy ilyen magafajta senkié úgysem lehet a gazdag ember leánya.
Vállalkozott hát arra, hogy titokban üzenetet vigyen a mesternek, üzenetet hozzon tőle. Majd egy kis idő után találkoztak is Sólyomék szőleje alatt. Peti minden találkozásról tudott, hiszen ő volt a közvetítő. Nem is volt még ilyen nyugodt, mint most. Nem törődött a gazda gorombaságával, eltűrte a sűrűn kijáró verést, csak azért, hogy a gazda közelében mindent megfigyelhessen, s ha gyanúsat vesz észre, ami a szerelmes párra vészt hozhat, azonnal jelenthesse nekik. Eg darabig csönd, békesség volt a házban. A leány el-eltűnt a szőlő irányában. Mindig valamilyen szerszámot vitt magával, s úgy tett, mintha a szőlő végében, a veteményes kertben akadna halaszthatatlan munkája. Hozott is mindig valami főznivalót vagy gyümölcsöt a kötényében. Apja nem fogott gyanút, sőt inkább örült, hogy leánya nem a szobában szomorkodik, mint eleinte, amikor megmondta neki, hogy Czövek Imréhez szánta feleségül, hanem hasznosan foglalja el magát a kerti munkával. Meg a gazdaság sok ügyebaja amúgysem engedte meg, hogy leánya után leskelődjék.
A baj mégis bekövetkezett, Czövek Imre megleste a völgyben találkozó szerelmeseket, és rohant is azon nyomban hírt vinni az apának. De jó, hogy Peti most is ott téblábolt a gazda körül. Amint meghallotta a vészes hírt, ész nélkül rohant a találkozó helyére, és kérte őket, fussanak nyomban az erdőbe, rejtőzzenek el, mert különben halál fiai lesznek. Czövek Imre hírére a gazda ugyancsak felbőszült. Rá sem lehetett ismerni. A gazdag vőlegény is tüstént odébbállt. Sólyom Sándor pedig fölkapta a baltát, amellyel az előbb még Peti aprította a fát, s vágtatott mindenen keresztül a szőlő végébe. Szégyen és harag lángolt benne, hogy saját lánya így túljárt az eszén, kijátszotta, és ahhoz a senkiházi koldushoz ragaszkodik.
– Megálljatok, megálljatok csak, ti hitvány kutyák! – sziszegte fogcsikorgatva. – Majd megmutatom én, ki vagyok! Ki az a Sólyom Sándor! – Mire ezeket végiggondolta volna, már oda is ért a titkos rejtekhelyre. A két szegény üldözöttnek már hűlt helye volt, mélyen bent járhattak már az erdőben, De ott ült Peti remegve a nagy tölgyfa lábánál egy sziklán.
– Hol vannak? – ordított magán kívül a gazda. A két fiatal eltűnése mégjobban felbőszítette. Peti mégcsak egy szót sem szólhatott. Nem nézett a dühöngő ember semmit, fölemelte karját, villant a balta; és a következő pillanatban Peti holtan rogyott össze. S ahogy a balta a gyilkos ütés után kiesett a gazda kezéből, a kőszikla mellett a zöld pázsitba fúródott. És csodák csodájára, abban a pillanatban vastag sugárban tört föl a víz a földből.
Sólyom Sándort ott ütötte meg a guta mérgében, ott esett össze a szegény szolga mellett. Amikor Magdolna és a mester visszajöttek, két halottat találtak kedves rejtekhelyükön. Mindkettőt eltemették.
Amikor Magdolna a mester felesége lett, sokszor eljöttek a forráshoz, amelyet Petikéről neveztek el, Petikéről, aki önzetlen szeretetével, áldozatával megmentette őket. És a forrás még ma is bőven ontja vizét a munkában elcsigázott embernek, a megfáradt vándornak, minden szomjazónak, aki csak egy percre is megpihen enyhet adó hűvösében."
Öreg tölgy szerkesztés
"Az iskola melletti teret valamikor fiatal akácos árnyékolta be. Ez az akácos nem csak arra volt jó, hogy a gyerekek eljátszogassanak benne; a legelésző libák is otthonosan érezték magukat itt. Miközben a libák csöndesen legelésztek, az öreg libapásztor, mesélni kezdett régi történeteket a falu életéből. A regélő szeme egyszercsak megakad az akácostól alig egy hajításnyira árváskodó öreg tölgyfán, amelynek ágai valamikor zöld sátorral borították be a földet, s védelmet nyújtottak vándornak, elfáradt munkásnak, de még másoknak is. Erről jut eszébe az öreg mamának egy régi történet, és kezdi is már.
Élt a faluban valamikor egy Simon nevű kupeckedő ember. Gazdag volt, a falu leggazdagabb embere, vagyona annyi, hogy senki sem tudta földjeinek, jószágainak, pénzének, aranyának számát. Hiába volt minden gazdagsága, nem volt senki, aki egy jó szót mondott volna neki.A faluban mindenki rettegett tőle, mert utálatos, csúf, sánta meg púpos ember volt, meg arról is sokat sugdolóztak a falusiak, hogy nem igazi úton szerezte töméntelen vagyonát. Csak egyetlenegy öreg cselédasszony maradt meg a háznál, senki más nem bírta ki nála három napnál tovább.
Telt-múlt az idő a titokzatos házban. A falusiak megszokták már, hogy Simon éjjel ment és éjjel jött. Ilyenkor kötötte titokzatos üzleteit.Azok, akik figyelték, mi történik a házban, észrevették, hogy utoljára nem egyedül jött, hanem egy másik emberrel.Öreg volt-e vagy fiatal, asszony-e, férfi-e, a sütétben nem lehetett megállapítani, de még talán világoson se, mert tetőtől talpig föl volt öltözve, az arca sem látszott.Elég az hozzá, ezután sokáig nem látták Simont kimozdulni a házból.Az öreg cselédasszony, aki át-átjárogatott a mesterékhez a szomszédba, elkottyantotta, hogy az a vén zsugori egy csodálatosan szépleányt hozott haza távoli útjáról. A leányt, akinek senkije se volt, egy elhagyott útszéli csárdában találta. Mivel ott nagyon rosszul bántak vele, ráállt, hogy eljön a csúf emberrel, aki azt ígérte neki, hogy leányává fogadja. De bizony nem így lett! A gonosz kupec először ajándékokkal akarta magához édesgetni és rávenni, hogy legyen a felesége. Később meg már gorombáskodott is vele, de minden hiába. Csak az öreg csselédasszony látta a leány sok gyötrődését, kínlódását. De akármennyire sajnálta is, nem segíthetett rajta, mert a gazda a legféltettebb kincseinél is jobban őrizte. Amikor látta, hogy a leány nemhogy megszeretné, hanem mindig jobban megutálja, nagy dühösen elbicegett hazulról, de meghagyta a leánynak, hogy jól gondolja meg magát, mire hazajön, mert ha nem teljesíti akaratát, abból aztán igen nagy baj lesz. Hogy mindent biztonságban hagyjon, a leányt bezárta a szobába.
Abban az időben élt a környék nagy erdejében Serege Mihály, aki betyárságra adta magát. Sűrűn be-belátogatott a faluba. A falusiak szerették, mert amit a gazdagoktól elszedett, a szegényeknél hagyta. Megtudta, hogy a gazdag Simon nincs otthon, nyugodtan járt hát szobáról szobára, kereste, mit vihetne magával. Ráakadt aztán arra a szobára is, amelyik be volt zárva. Nem azért volt betyár, hogy ne tudja kinyitni. Akkor csodálkozott el csak igazán, amikor kinyitotta az ajtót, és megpillantotta a szépséges szép leányt. A betyár meghallgatta a leány panaszát, és mire az végére ért a siralmas élete történetének, szívből meg is szerették egymást. De közeledett az idő, amikor a gonosz Simon haza szokott járni. Elbúcsúztak hát. A betyár megígérte, hogy máskor is eljön, és ha lesz hova elvinni biztonságos helyre, kiszabadítja ebből a rabságból.
Alig tűnt el a betyár, hazajött Simon. Az volt az első szava: „Leszel-e a feleségem?”
Amikor látta, hogy a leány semmit sem változott, sőt még elszántabb, mint eddig, nekiment, és ütni-verni kezdte. A leány pedig az ajtó felé hátrált. Hirtelen kinyitotta, és ki a házból, keresztül az udvaron, ki az utcára. Nem ismerte még a környéket, csak a nagy tölgyfát, amelynek koronája a gonosz Simon házába is belátszott. Arrafelé rohant hát. Simon utánaeredt, de mire bicegve kiért az utcára, a leányt már sehol sem látta. – Eltakarta a nagy tölgy földig hajló lombja. Fölkapaszkodott az első ágakig, ott félve meghúzódott, és mozdulni sem mert. Simon nem ment el a fáig, hanem átkozódva visszasomfordált a házába.
A leányt pedig ott találta meg Serege Mihály másnap este. Onnan akarta kilesni a betyár, hogy a gonosz kupec mikor megy el hazulról. Ki akarta szabadítani, és elvinni magával. Az azonban ott feküdt a fáradtságtól és kimerültségtől álomba merülve a tölgy hatalmas ágainak tövében.
Felébresztette, elvitte erdei tanyájára, és ott a leány a betyár felesége lett. 1848-ban Serege Mihály is beállt Kossuth seregébe katonának. El is esett a háborúban. Hiába várta vissza urát és szabadítóját a szépséges asszony. Hogy mi lett vele az erdő rengetegében, senki sem tudja, és azt sem, hogy mi történt az öreg zsugorival. A vén cselédasszony látta, hogy éjjel nagybetegen szállították el szekéren. A szekeret lólábú emberek húzták. Azóta nem tért vissza, biztosan az ördögök jöttek el érte, meg sem álltak vele, amíg a pokolba nem értek. A tölgy pedig azóta is őrzi a szerelmesek szomorú történetét."