Vita:Nicaragua
|
Ez a szócikk témája miatt a Spanyolműhely érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Besorolatlan | Ezt a szócikket még nem sorolták be a kidolgozottsági skálán. | ||
| Nem értékelt | Ezt a szócikket még nem értékelték a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: ismeretlen | |||
| |||
|
Ez a szócikk témája miatt a Földrajzműhely érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! |
| Bővítendő | Ez a szócikk bővítendő besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. |
| Nélkülözhetetlen | Ez a szócikk nélkülözhetetlen besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. |
| Értékelő szerkesztő: Torini (vita), értékelés dátuma: 2011. június 15. | |
Valamit visz a víz szerkesztés
Ezt találtam a szócikkben, ha valaki akarja, felhasználhatja. --Lily15 üzenet 2006. október 16., 11:36 (CEST)
{{tartalmi segély}}(?)
A nemzeti mottó: a magyar és német nyelvű szócikk alapján (és a nemzeti mottók listája szócikk alapján is) Pro Mundi Beneficio, a spanyol és angol szerint viszont: En Dios confiamos. Valamelyik nem jó...
Nicaragua szerkesztés
Tartalomjegyzék:
1. Bevezető
2. Gyarmati idők Nicaraguában
3. León és Granada vetélkedése
4. Az amerikai beavatkozás Nicaraguában
5. „Haza és Szabadság”
6. A Somozák diktatúrája
7. Nicaragua politikai pártjai
7.1. Független Liberális Párt
7.2. Keresztényszociális Párt
7.3. Nicaraguai Konzervatív Párt
7.4. Nemzeti Liberális Párt
7.5. Nicaraguai Szocialista Párt
7.6. Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front
7.6.1. A Sandinista Front kezdeti lépései
7.6.2. A Sandinista Front programja
7.6.3. A Sandinista Front esküje
7.6.4. A Sandinista Front átmeneti korszaka
7.6.5. A Sandinista Front belső feszültségei
8. A földrengés és a segélyszállítmányok „szétosztása”
9. Somoza utolsó évei, az ellenzék megerősödése
10. A Sandinista Front győzelme
11. A sandinisták kora
11.1. Az állami irányítás kezdetei és az első évek
11.2. A kontrák háborúja
11.3. A sandinisták és az egyház
11.4. A „Moszkító-kérdés”
11.5. Az 1984-es választások és az embargó
11.6. Nicaragua keleti kapcsolatai
11.7. Béketervek
12. A Sandinista uralom vége, a jelenkor Nicaraguája
13. Összefoglalás
14. Mellékletek
15. Felhasznált irodalom
1. Bevezető
Új politikai jelenség figyelhető meg az utóbbi években Latin-Amerikában. Ismét előretörtek a „baloldali” erők a kontinens déli felén, ahol sorra dőlnek meg az Egyesült Államok támogatását élvező „konzervatív”, és „jobboldali” kormányok. Venezuelában, Chilében, Bolíviában is baloldali, Amerika-ellenes jelszavakat hangoztató, a szociális biztonság programjával előálló vezetőket választottak meg. Bolíviában ráadásul Evo Morales Latin-Amerika első, indián származású jelöltje foglalhatta el az elnöki széket. Az amerikai kormány népszerűségének rohamos csökkenése, és a globalizáció kritikáinak egyre hangosabb megnyilvánulásai további országokban válthatnak ki baloldali átmenetet, így Nicaraguában is. Az országot 1979-1990-ig irányító sandinisták az utolsó választásaikat elvesztették, de a 2006. november elején esedékes voksoláskor ismét megszerezheti a hatalmat az FSLN, amelynek stabil, mintegy negyven százalékos a szavazóbázisa. Dolgozatom célja, hogy a történelmi eseményeken keresztül bemutassa a Sandinista Frontot, küzdelmét Somoza diktatúrájával, majd hatalomra kerülésük körülményeit, pártprogramját, hatalmunk megtartásának eszközeit, a nicaraguai hatalomban eltöltött bő egy évtizedüket, külső és belső feszültségeiket, majd az 1990-es választási vereségük okait, valamint Nicaragua jelenlegi politikai életében betöltött szerepüket. A téma terjedelme miatt a dolgozat szándékosan nem tér ki a többi közép-amerikai országban, és a világpolitikában párhuzamosan zajló eseményekre, csak a Nicaraguában történtek megvilágításához elengedhetetlenül szükséges információkra, ugyanakkor részben tartalmazza az Egyesült Államokhoz, illetve a volt szocialista blokk, elsősorban Kubához és a Szovjetunióhoz – ugyanakkor Magyarországhoz fűződő viszonyára vonatkozó áttekintést. A dolgozat megpróbál választ adni a kérdésre, hogy valóban lehetséges-e egy baloldali fordulat a mélyen megosztott Nicaraguában, és milyen belső és külső tényezők hátráltathatják ezt. A dolgozat alapjául szolgálnak a 2000-ben megtartott helyhatósági választások idején tett egyhónapos nicaraguai látogatásom során összegyűjtött információk, sandinistákkal, liberálisokkal és konzervatívokkal történt személyes találkozók, másrészt a hazai és nemzetközi szakirodalom, korabeli újságcikkek.
2. A gyarmati idők Nicaraguában
Közép-Amerika területén egymással folyamatos harcban álló indián törzsek laktak a maja civilizáció megjelenéséig a mai Guatemala és Honduras területén 300 körül. A városállamokba tömörült maják később a Yucatán-félszigetre is kiterjesztették határaikat, majd az aztékok XV. századi megjelenéséig megőrizték függetlenségüket. Az azték és tolték csapatok egészen a mai Panama területéig vezették hódító és rabló hadjárataikat, de csakhamar véget ért az ő uralmuk is, amikor Kolumbusz 1502. július 30-án partraszállt legénységével a Honduras-foknál, és a spanyol király nevében birtokba vette a területet. A spanyol hódítók figyelme a következő évtizedekben Mexikóra és Perura irányult. Pedro de Alvarado Mexikóból délre indult és könnyedén legyőzte a maja csapatokat 1523-ban, majd Diego Velazquez vezetett kincskereső hadjáratokat a térségbe. Ezután már folyamatos forgalmat bonyolítottak a vidéken: Spanyolországból katonákkal, telepesekkel, hittérítőkkel érkeztek a hajók, és arannyal, ezüsttel megrakodva tértek haza. A gyarmati rendszer megszilárdítása nem ment olyan könnyen Közép-Amerikában, mert a Mexikó központú Új-Spanyolország nevű alkirályság nem tudott megegyezni a Bogotában székelő Új-Granada alkirálysággal a terület hovatartozásáról. Végül úgy döntöttek, hogy Panamát Új-Granadához csatolták, a többi terület fölött pedig a Guatemalai Főkapitányság gyakorolta a hatalmat. Az első telepesek gyorsan nagy vagyonokra tettek szert. Birtokaikon rabszolgaként dolgoztatták az indiánokat egészen az 1542-ben kiadott Új Törvények kihirdetéséig - az őslakosoknak ezután adót kellett fizetniük a spanyol királynak. A király megbízottjai körül csakhamar megjelent a clientelának nevezett réteg, az úgynevezett lekötelezettek köre: katonák, birtokosok tartoztak ide, akik külső támadások vagy indiánlázadások idején összefogtak, és segítséget nyújtottak egymásnak. A spanyol apáktól és indián anyáktól származó meszticek több generáció elteltével ugyan tagjai lehettek az ilyen érdekközösségeknek, de magas hivatali, egyházi, vagy katonai pozíciókat nem tölthettek be. A társadalmi feszültséget csak fokozta, hogy a meszticek mind nagyobb számban népesítették be a spanyol gyarmatokat. A függetlenséghez vezető első komoly lépést a guatemalai vezetők által 1796-ban létrehozott, az Ország Barátainak Gazdasági Társasága jelentette, amely a kötelékek lazításában üzleti lehetőséget látott, majd Napoleon spanyolországi hadjárata szította fel a szeparatista érzéseket újra, először Mexikóban. 1821-ben mégis a Guatemalai Főkapitányság mondta ki elszakadását, és államszövetséget hozott létre Közép-amerikai Egyesült tartományok néven, amelynek Guatemala mellett Salvador, Honduras és Nicaragua volt még tagja. Nicaragua feltérképezése után, 1524-ben alapították meg a spanyolok az első várost, amelyet Granadának neveztek el, majd még ugyanabban az évben északabbra egy másikat, Leónt. A két város versengése azóta is tart. A függetlenné válásig León működött a Guatemalai Főkapitánysághoz tartozó, ugyanakkor a mai Nicaragua területénél kisebb tartomány fővárosaként. Délen, a San Juan folyó vidékét és a Karib-tenger, főleg indiánok lakta régióját a XVII. században a britek felügyelték. Kalózaik innen indítottak támadásokat a spanyol hajók ellen. Az ő ötletük volt először, hogy az óceán két partja között csatornát lehetne építeni, de ehhez nem tudták bázisaikat eléggé megerősíteni Nicaraguában. Előbb a moszkító indiánokat fegyverezték fel, akik számos emberáldozatot követelő támadásokat indítottak a spanyolok ellen, majd pedig Nelson admirális vezetésével támadták hajókkal a San Juan torkolatánál fekvő spanyol erődöket a XVIII. század második felében. Az utolsó hadjáraton kolera tizedelte meg a legénységet, így a brit invázió elmaradt.
3. León és Granada vetélkedése
Miután a környék adminisztrációs központja León lett, a város gyors fejlődésnek indult, mégis a függetlenség gondolatát először Granadában vetették fel, ahol kitört a felkelés, amelyhez csatlakozott több kisebb város. León is egyet értett a gondolattal, de nem tudott Granadával megegyezni arról, hogy melyikük legyen az akció vezetője. Az ellentétek miatt a spanyolok leverték a lázadást, az 1821-es függetlenség kivívásáig arról folyt a vita, hogy melyikük volt felelős a kudarcért. A politikai csatározások miatt Nicaragua függetlenségi okmányát csak 1826-ban írták alá, utána ráadásul Granada és León viszálya véres polgárháborúba torkollt. Ebben az időszakban alakultak ki azok a politikai csoportosulások, amelyek töretlenül uralták a századot: a magukat „liberálisnak” nevezők Leónban, a konzervatívok Granadában építették ki bázisaikat. A Közép-amerikai államszövetség sem tudott megbirkózni a helyzettel, amely 1838-ban Nicaragua teljes kiválásához vezetett. A következő évek politikai káoszának Nagy-Britannia lett az átmeneti nyertes a Moszkító-part feletti angol korona fennhatóságának kihirdetésével. Ez azonban az észak-amerikai érdekeket sértette, mert miután kitört az aranyláz, az Egyesült Államok járatlan középső területei helyett egyre inkább a sokkal veszélytelenebb nicaraguai kerülővel jutottak el a szerencsevadászok ezrei a keleti partról Kaliforniába. Az amerikaiak szervezték meg a szállítást Nicaragua szárazföldi szakaszán is, de mivel gyorsabb megoldást kerestek, az országba küldték első diplomatájukat, Ephraim George Squiert, akinek sikerült rávennie a hadakozó leóni és granadai vezetőket a csatornaépítésről szóló szerződés aláírására. León és Granada még úgy sem volt képes elkerülni a háborút, hogy Nicaragua fővárosának 1852-ben Managuát jelölték ki. Az erősebb León, bár rendszerint győzött a csatákban, nem tudta elfoglalni Granadát, így segítségért fordult William Walker észak-amerikai zsoldosvezérhez. Walker meghódította Granadát, csakhogy ennyivel nem érte be, és hosszabb távra rendezkedett be: földbirtokokat kobzott el, csapatai segítségével pedig gyakorlatilag átvette az uralmat. León és Granada ekkor összefogott, kinevezett egy független politikust elnöknek, majd a szomszédos országok segítségével kiűzték Walkert Nicaraguából. A megállapodásnak köszönhetően, 1889-ig nyugodt időszak következett. Ám Carazo elnök hirtelen – szívroham miatt - bekövetkezett halálával ismét viszály és háború támadt, majd Roberto Sacasa átmeneti regnálása után a liberálisok kerültek fölénybe. Vezetőjük, José Santos Zelaya lett, aki mintegy 16 éven át töltötte be az elnöki posztot. Hivatali idejéhez köthető a gazdaság felvirágoztatása, az ipari fejlődés, országutak építése és más fontos infrastrukturális beruházás, amellyel Nicaragua a térség legfejlettebb államává válhatott. Amikor a nicaraguai vállalatok ki akarták terjeszteni befolyásukat más Közép-amerikai államokra is, és Zelaya az észak-amerikai befolyás csökkentéséről kezdett beszélni, az amerikaiak közbeléptek.
4. Az amerikai beavatkozás Nicaraguában
Az Egyesült Államok Zelaya elmozdításában látta a megoldást, a lázadás vezetőinek pedig Emiliano Chamorro tábornokot, Mena tábornokot, valamint Juan José Estradát és Adolfo Diazt jelölte ki. 1909 végén a vérontás elkerülése érdekében lemondott, és utódjául a liberálisok és konzervatívok által egyaránt tisztelt José Madrizt jelölte meg. Mindhiába, mert a felkelés kirobbant és az időközben megérkezett a lázadók amerikai katonai segítséggel 1910 augusztusában bevonultak Managuába a „rend helyreállítására”. Washington Estradát, majd Diazt erősítette meg az elnöki székben, de a hatalmi harcok lecsillapítására csakhamar amerikai tengerészgyalogosok is küldött, úgymond a „helyi nagykövetségük védelmére”. Uralmának pénzügyi megalapozásához Diaz amerikai bankoktól vett fel hiteleket, ám olyan szigorú feltételek mellett, hogy a bankárok teljesen ellenőrizhették Nicaragua pénzügyeit. (ÁRKUS, 1979) Ennek csúcspontjaként született meg – két évvel a Panama-csatorna megnyitása után - 1916-ban a Chamorro-Bryan egyezmény, amelynek értelmében Nicaragua 3 millió dollárért örökös jogot adott az Egyesült Államoknak a két óceánt összekötő csatorna megépítésére, 99 évre eladta a Karib-tengeren fekvő Corn-szigeteket, a Fonseca-öblöt, tíz évre a vasutat, és átadta az ellenőrzést a Nemzeti Bank felett. A tengerészgyalogosok 14 év után hazatértek ugyan, de Diaz, - akit több váltótársa után ismét az államfői székbe ültettek, - visszahívta őket, amikor ellenfelei egységbe tömörültek hatalmának megdöntésére. Ők sem tudták azonban megakadályozni José Maria Moncada tábornok és liberális támogatóinak felkelését, amelyet 1928-ban a Tipitapai Egyezmény zárt le. A dokumentum alapján lefegyverezték a konzervatívokat és liberálisokat, ugyanakkor az amerikaiak megkezdték a Nemzeti Gárda szervezését, Moncada tábornok pedig 1929-ben bevonulhatott az elnöki palotába.
5. „Haza és Szabadság”
A lázadók egyik katonai parancsnoka azonban nem volt hajlandó letenni a fegyvert – mondván, a tipitapai alku gyakorlatilag kapitulációt jelent, és az amerikaiak távozását követelte. Augusto Cézar Sandino munkásokból, parasztokból, valamint bányászokból toborzott csapatot; az egyezmény megkötésekor már négy tartományt tartott az ellenőrzése alatt. Serege ekkor kapta a Nicaraguai Nemzeti Szuverenitás Védelmezőjének Hadserege nevet, jelszava pedig „Haza és Szabadság” lett, miután új célt jelölt ki embereinek. 1928 júliusában zajlott le az első ütközet Sandino 3000 katonája, és a 12000 emberrel felvonuló amerikai tengerészgyalogság, valamint a frissen kiképzett, felszerelt Nemzeti Gárda között. A túlerő nyilvánvaló volt, így a gerillák Las Segovias hegyvidékre vonultak vissza, majd onnan vezettek hadműveleteket az amerikaiak és immár a Nemzeti Gárda erői ellen. A városok feletti ellenőrzést ugyan mindenhol átvették a kormánycsapatok, a hegyvidék falvaiban Sandino szervezte még a közigazgatást is. Közben az elnöki palotában váltás történt: Moncada helyére Juan Sacasa került, ahogy 1932 végén a Fehér Házba is új ember költözhetett be, Franklin D. Roosevelt. Ő az intervenciós politika csökkentését célzó „jószomszédsági programjának” megfelelően parancsot adott az amerikai csapatok távozására - tengerészgyalogosokra különben sem volt szükség már a megerősödött Nemzeti Gárda mellett. Miután az utolsó amerikai egységeket is behajózták, Sacasa békét ajánlott Sandinónak, aki az ellenség távozásának hírére belement a fegyvernyugvásba. Emberei két tartományban telepedtek le, hogy gyorsan mozgósíthatók legyenek szükség esetén. Vezetőik azonban továbbra is hangoztatták: az amerikai katonák távozásával még korántsem biztosított Nicaragua szuverenitása, mert az északi nagyvállalatoknak és az őket támogató nicaraguaiaknak túl nagy hatalmuk van. Különösen a Nemzeti Gárda főparancsnokát, Anastasio Somoza Garciát támadták, aki korábban eredménytelen hadműveleteket vezetett Sandino ellen.
Somoza és Sandino röviddel a merénylet előtt
1934 februárjában Sandinót és több vezetőtársát palotájába hívta bankettre Sacasa elnök. Távozásukkor a Nemzeti Gárda emberei géppisztolysorozatokkal lelőtték őket. A gyilkosság miatt indult nyomozás csakhamar félbeszakadt. Anastasio Somoza, - akit mellesleg Sacasa elnök unokaöccse volt – ezen felbátorodott.
6. Somozák diktatúrája
A merénylet eltussolásával Sacasa elnök elárulta saját gyengeségét, így nem csoda, hogy néhány hónap múlva Somoza már nyíltan azt hangoztatta: mindenkit félreállít, aki az elnöksége útjában áll. Az ország alkotmánya két ponton is tiltotta, hogy Somoza üljön az elnöki székbe: egyrészt rokonok nem válthatták egymást, másrészt a Nemzeti Gárda vezetőjeként sem foglalhatta volna el a posztot. Amikor Sacasa látta a tábornok törekvéseit, titkos tárgyalásokat kezdett az ellenzékével az utódlás bebiztosításáról, de már késő volt. Somoza tudomást szerzett az ügyről, és lemondtatta a nagybátyját, akinek Carlos Brenes Jarqin lett az utóda a választásokig. Somoza közben lemondott a Nemzeti Gárda éléről, hogy aztán a liberálisok és a konzervatívok közös jelöltjeként 99 százalékkal nyerje meg az 1937-es választásokat. Hivatali idejének első napján pedig kineveztette önmagát a Nemzeti Gárda élére, és miután már minden hatalom a kezében összpontosult, 1939-ben új alkotmányt fogadtatott el, amellyel 1947. május elsejéig biztosította be pozícióját. Anastasio Somoza 1939-ben Washingtonban járt, Roosevelt ekkor mondta el híres mondatát: „Somoza may be a son of a bitch, but he's our son of a bitch”. Somoza és Roosevelt Azt is könnyen megbocsátották neki, hogy a háború idején a tengelyhatalmakat támogatta: állítólag 1944-ig egy Hitler portré lógott a dolgozószobájának falán. (ANDERLE, 1985) A törvényhozás minden beterjesztett rendeletét meghozta, hiszen csak egy kis létszámú konzervatív csoport szavazott ellene. Hatalmát felhasználva családi gazdasági birodalmat épített ki, rövidesen legalább száz kávéültetvény és marhatelep tulajdonosává vált. 1944-re Nicaragua legnagyobb kávétermelője lett, ugyanakkor lefölözte az országos vágómarha-csempészet hasznát is. Piacot nyitott az amerikai befektetők előtt, olyannyira, hogy egy időben szabadon lehetett tőkét és termelőeszközöket be-és kivinni az országból, mindezt a nyereség minimális megadóztatása mellett. Az árak eközben megemelkedtek: 1944-ben a legfontosabb élelmezési cikk, a kukorica hétszer, a rizs hatszor, a tojás nyolcszor, a hús hatszor, a bab pedig tízszer többe került, mint Somoza uralomra kerülése előtt, miközben a bérek mindössze a duplájára nőttek. A nyomorgók tábora rohamosan emelkedett Nicaraguában. (ÁRKUS, 1979)
A Somozák
Somoza idején kizárólag a Washington-barát magántőke és az amerikai beruházások domináltak: ennek egyenes következménye lett, hogy az export túlnyomó része az Egyesült Államokba irányult évtizedekre függővé téve Nicaraguát a nagyhatalom politikájától, miközben ugyanez a probléma keletkezett az import esetében is - a gépek, alkatrészek és más iparcikkek szinte kizárólag az Egyesült Államokból érkeztek. A diktatúra leépítésére hamarosan politikai erők kezdtek mozgolódni, amelynek nyitányaként pártszakadás zajlott le a liberálisoknál, és megalakult a Független Liberális Párt (PLI), míg a konzervatívok nagy része bojkottálta a közelgő 1947-es választásokat, amelyen Somoza jelöltje Leonardo Argüello Barreto volt. Az új államfő, ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, megkezdte Somoza családtagjainak eltávolítását a hivatalokból, és menesztett több, terrorcselekményeikről ismert Nemzeti Gárda parancsnokot. Mindössze 25 napja volt hivatalban, amikor Somoza puccsal eltávolította Argüellót a hatalomból. Ebből értettek a következő vezetők, Benjamin Lacayo Sacasa, és Somoza unokabátyja, Victor Manuel Román y Reyes mindenben engedelmeskedett. Közben ismét felbukkant Nicaraguában a konzervatívok száműzetésben lévő vezetője, Emiliano Chamorro Vargas, akivel Somoza ügyes megállapodást kötött: eszerint az alkotmány ellenére újra jelöltetheti magát az 1950-es választásokon, a választás „tiszta” lesz, és a vesztes fél előre meghatározott számú képviseletet kap a törvényhozásban. A választásokon Chamorro vesztett, így Somoza ismét beköltözhetett az elnöki palotába. Az ismét terítékre került alkotmánymódosítási vita közben megtiltották a lapoknak és rádióknak, hogy az államfőt bírálják. 1954. április 3-án Somoza sérülés nélkül átvészelt egy merényletet, mire kihirdették az egy évig tartó ostromállapotot. Letartóztatták és száműzték Emiliano Chamorrót, és a Le Prensa ellenzéki újság tulajdonosát és főszerkesztőjét, Pedro Joaquin Chamorrót. A következő két évben Somoza tovább gyarapította vagyonát, és saját bevallása szerint is Nicaragua megművelhető területeinek 10 százalékát birtokolta. Cukor-, textil-, cementgyárakat, húsfeldolgozókat, közlekedési vállalatokat szerzett meg. Gazdasági hatalmának csúcspontján úgy döntött, hogy 1956-ban ismét jelölteti magát elnöknek, de Rigoberto Lopez Perez öt lövéssel megsebesítette szeptember 21-én Leónban Somozát, aki csak nyolc nappal élte túl a merényletet. Lopezt a testőrök a helyszínen agyonlőtték. Az utódlás nem volt kérdéses, hiszen az alkotmány szerint ilyenkor a törvényhozás elnöke kerül az elnöki székbe, és ez nem volt más, mint Somoza nagyobbik fia, Luis Somoza Debayle. Öccse, az akkor 32 éves ifjabb Anastasio Somoza ekkor már egy ideje a Nemzeti Gárda főparancsnok-helyettesi posztján állt, így a két testvér hadjáratba kezdett. Felfüggesztették az alkotmányos alapjogokat, kijárási tilalmat vezettek be, és megkezdődtek a letartóztatások: napok alatt 200 ellenzéki került börtönbe. A Somoza-merénylet hírét vegyesen fogadták külföldön, Eisenhower elnök például így fogalmazott: „olyan érzés ez, mintha egy csillag tűnt volna el az Egyesült Államok lobogójáról”. A Somoza-fivérek A liberálisok természetesen Luis Somozát jelölték elnöknek az 1957-re halasztott választásokra, amelyet a szétzilált ellenzék nagy része bojkottált, így nem meglepő 89 százalékos sikere. Luis nem sokkal később viszont bejelentette, hogy az 1963-as voksoláson már nem indul, és visszavonul a politikai élettől. A liberálisok ezután - az időközben egy hatalomátvételt meghiúsító - Anastasio mögé sorakoztak föl, hogy az alkotmány megváltoztatásával biztosítsák a család hatalmát Luis után. 1963-ban még egy családi bizalmas, René Schick Gutiérrez került az államfői posztra egészen három évvel később bekövetkezett haláláig, úgyhogy 1967. május elsején ismét egy Somoza, Anastasio Debayle foglalta el a legmagasabb tisztséget. Uralmának további bebiztosítására az időközben egyre erősödő konzervatívok vezérével, Fernando Bernabé Agüero Rochával kötött megállapodást, hogy mandátumának lejárta után, 1974 végéig egy háromtagú junta, az úgynevezett triumvirátus vezesse majd Nicaraguát. A testület feladata lett volna az új alkotmányt kidolgozása a következő szavazás előtt. A másik két tag Somoza pártjából került ki, így könnyen tovább ellenőrizhette az irányítást. 1972. Május elsején a hármasfogat munkába állt, de Agüero – látva a Somoza befolyását – kiugrott a koalícióból, ám a Nemzeti Gárda parancsnoka, Edmundo Paguaga Irías személyében megtalálta engedelmes konzervatív helyettesét.
7. Nicaragua politikai pártjai
7.1. Független Liberális Párt (Partido Liberal Independiente) Somoza liberálisai közül kivált politikusok 1943-ban alakították meg azzal a céllal, hogy a törvényhozásban képviselje a középrétegek érdekeit. Valójában a Somoza-rezsim lehetetlenné tette, hogy a hatalom közelébe kerüljenek, hiába próbálkozott meg a valódi ellenzékiek összefogásával. Alapvetően diktatúraellenes politikai tömörülés, demokratikus reformokat követel, és az ország amerikai függése ellen szónokol.
7.2. Keresztényszociális Párt (Partido Social Cristiano) A Konzervatív Párt ifjúsági szervezete 1957-es kongresszusán döntött úgy, hogy Kereszténydemokrata Népi Mozgalom néven önálló párttá alakul. 1964-ben a konzervatívok egy másik csoportja is a mozgalomhoz kapcsolódott, s ekkor vette fel a tömörülés a Keresztényszociális Párt nevet. Mérsékelt erő, a szociális reformokért küzd a „nacionalizálás és demokratizálás” központi jelszavával. Az amerikai imperializmus mellett a „szovjet imperializmust” is elvetette, és tiltakozott az Egyesült Államok által szorgalmazott kétpártrendszer ellen. 1966-ban a konzervatív elnökjelöltet támogatta. A nicaraguai elit és az egyház mérsékelt csoportjai vezetik, vannak támogatói a középrétegekben, valamint ellenőrzi az egyetemi diákmozgalmakat. A párt szoros kapcsolatot akart kialakítani a nemzetközi társszervezetekkel, elsősorban a nyugatnémet kereszténydemokrata CDU-val.
7.3. Nicaraguai Konzervatív Párt v. Konzervatív Párt (Partido Conservador) A XIX. században alakult az országot akkoriban irányító, és az Egyesült Államokkal és a katolikus egyházzal szoros kapcsolatot fenntartó vezetőkből. Támogatói bázisa főleg a Managuától délre fekvő Granada városa, ennél fogva a leóni liberálisok fő ellenlábasa. A XIX. század második felében több évtizedig irányították Nicaraguát, ehhez az időszakhoz kötődik az ország leghosszabb békés időszaka és a gazdaság átmeneti fellendítése és a korábbi kölcsönök visszafizetése az Egyesült Államoknak. A XIX-XX. Század fordulójára elveszítették hatalmukat, és a kormányzás a liberálisok kezébe ment át. Az amerikai beavatkozás idején a két párt többször összefogott, de gyakran megelégedtek a nekik felkínált pozíciókkal (Diaz). Anastasio Somoza 1936-os hatalomra jutása után a lojális ellenzék szerepét töltötte be, noha a választásokon rendszerint ellenjelöltet állított. A pártnak jelenleg egy képviselője van a managuai törvényhozásban.
7.4. Nemzeti Liberális Párt (Partido Liberal Nacional) A XIX. században alakult politikai tömörülés, amelynek támogatói az észak-nyugati León városából kerültek ki, és így a granadai konzervatívok legfőbb ellenfele. Nevét az 1943-as pártszakadást követően vette fel. A Somozák legfontosabb bázisa, vezetői pedig a Washingtonhoz hű magas rangú tisztségviselők közül kerültek ki. Somoza anyagilag érdekeltté tette a Nemzeti Liberális Párt vezetőit hatalom megtartásában, miután igazgatói tisztségeket és más befolyásos állásokat adott nekik. A tömörülés ifjúsági szervezete a hetvenes években többször felszólított a rendszerrel szembenállók fizikai megsemmisítésére, majd „Fehér Kéz” néven egy hírhedt szélsőjobboldali rohamosztagot állított fel. A párt jelenleg Alkotmányos Liberális Párt néven a Nicaraguát kormányzó öttagú koalíció vezető ereje.
7.5. Nicaraguai Szocialista Párt (Partido Socialista Nicaragüense) 1925-ben alakult meg néhány kisebb emigráns marxista csoport egyesüléséből Costa Ricában előbb Nicaraguai Kommunista Párt, majd három évvel később Nicaraguai Dolgozók Szövetsége (PTN) néven immár Nicaraguában. Amikor Sandino elindította függetlenségi mozgalmát, a PTN közös frontot próbált meg létrehozni a gerillákkal. Sandino meggyilkolása után azonban Somoza leszámolt ezzel a párttal is: vezetőit bebörtönözték, funkcionáriusaik pedig illegalitásba és külföldre szorultak. 1939-ben Juan Augustino Lorillo vezetésével Costa Ricában újra Kommunista Párt néven szerveződött újjá, majd felvette a Szocialista Párt nevet az 1944 július 3-án a managuai sportcsarnokban tartott kongresszusán. Ekkor még érvényben volt Earl Bowdernek, az Amerikai Kommunista Párt titkárának elve, amely az amerikai imperializmussal való megbékélést hirdette Latin-Amerikában, így a nagygyűlés eredeti célja az volt, hogy támogatásáról biztosítsa a Somoza kormányát. A sandinisták szerint a Szocialista Párt képmutató volt, mert vezetőik kisiparosokból álltak, és nem proletár származásúakból, mint ahogy azt a párt hangoztatta, ideológiai színvonaluk pedig igen alacsony volt, azaz nem lehettek a munkásosztály legitim képviselői. A Szocialista Párt 1963-ban már X. kongresszusát tartotta, ahol kimondták, hogy a párt fő célja Nicaragua felszabadítása az Egyesült Államok és a helyi oligarchia uralma alól. „E cél úgy érhető el, ha demokratikus, népi, antiimperialista és agrárforradalmi valósul meg, s ennek eredményeként olyan népi hazafias kormány alakul, amely gyökeres demokratikus és antifeudalista átalakításokat hajt végre. Ez utat nyitna a szocializmushoz való átmenethez” – áll a párt programjában, amely szerint a diktatórikus rendszer felszámolása nem képzelhető el fegyveres harc nélkül, ugyanakkor a „kombinálni kell a harc békés és nem békés formáit”. Mindezek dacára a Szocialista Párt önmagát sem volt képes megvédeni Somoza ellenében.
7.6. Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front v. Sandinista Front (Frente Sandinista de la Liberatión Nacional, FSLN) A mozgalmat Nicaragua történetének egyik legismertebb forradalmi alakja, Carlos Fonseca Amador hozta létre 1961-ben, röviddel Fidel Castro kubai forradalma után. Amador 1936-ban született Matagalpában, majd jogi tanulmányokat folytatott a Managuai Egyetemen. 1956 és 59 között a Szocialista Párt tagja lett. Az idősebb Somoza meggyilkolása után több hónapot börtönben töltött, majd 1957-ben a forradalmi ifjúsági szervezetek küldötteként ellátogatott a Szovjetunióba, a Német Demokratikus Köztársaságba és Csehszlovákiába. 1959-ben látva pártjának erőtlenségét, kilépett a Szocialista Pártból és csatlakozott egy gerillacsoporthoz. A harcokban súlyosan megsebesült, majd előbb Hondurasba, azután Guatemalába utazott, ahol forradalmi tevékenysége miatt újra börtönbe került. Hazatérése után megalakította a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Frontot, amelynek névadója Augusto Calderon Sandino, az amerikaiak elleni függetlenségi harc szimbolikus alakja lett. Amador ismét külföldre kényszerült: egy ideig Hondurasban szervezte meg a támogatást, majd visszatelepült Nicaraguába, és összefogott több kisebb mozgalmat (Hazafias Ifjúság, Ellenállás Belső Frontja, Nicaraguai Népi Védelmi Hadsereg). A következő hónapokban, elsősorban a hegyvidéki területeken megkezdték a hozzájuk csatlakozók fegyveres kiképzését, miközben Amador igyekezett összefogni a szervezetet. Embereik több bankrablást hajtottak végre, de a sandinisták 1963-as kezdeti akcióit a Nemzeti Gárda könnyedén felmorzsolta. Carlos Fonseca Amador ismét fogságba esett, ahol hat hónapon keresztül kínozták. Akkori kihallgatási jegyzőkönyvéből kiderül, hogy az FSLN a nicaraguai nép mellett jelentős adományokhoz jutott a latin-amerikai országokban élő emigránsok által szervezett gyűjtésekből, míg a fegyvereket Hondurasból szerezte be a mozgalom. Mindez azonban nem volt elég, mert az illegalitásban működő FSLN-nek nem volt szervezett vezetése, fegyveres csoportjaik egymástól függetlenül működtek, azaz gyakorlatilag anarchia uralkodott a mozgalomban. (ZIMMERMANN, 2000)
7.6.1. A Sandinista Front kezdeti lépései
Az első években a sandinisták még megfelelő vezetőket sem találtak egységeik irányítására. A mozgalom legfőbb irányítói szerint ennek legfőbb oka az volt, hogy az újonnan csatlakozottaknak sem megfelelő ideológiai hátterük, sem katonai tapasztalatuk nem volt. Főként iparosokból és munkásokból verbuválódtak, baloldali értelmiségit ugyanakkor ezekben az időkben egykönnyen nem lehetett találni Nicaraguában. Az első szervezett akció 1963-as bukása megtörte a kezdeti lendületet, ráadásul az abban az évben rendezett választások látszólagos kiegyezéssel értek véget.
A következő időszak viszont a sandinistáknak kedvezett: új tagok toborzásába, illetve kiképzésébe fogtak az anyagi eszközök felhalmozása mellett, miközben egyre gyakrabban megpróbáltak kapcsolatba kerülni az általuk képviselt „tömegekkel” vidéken és a városokban egyaránt. Ez utóbbi tevékenységük azonban elmaradt a várakozásoktól, és arra a következtetésre jutottak, hogy fölösleges belefogni a lakosság ideológiai képzésébe forradalmi fegyveres erő hiánya nélkül, azaz a fegyveres harc a nicaraguai forradalom mozgató rugója. 1964-65 körül a sandinisták a parasztság felé nyitottak, különösen az északi országrészben járták a településeket, gyűléseket szerveztek, parasztmeneteket szerveztek, de mivel ezek csak néhány területre koncentrálódtak, nem volt valós eredménye. Az újabb kudarc ismét felvetette annak szükségességét, hogy egy állandó bázis nélkül nem indulhat meg komoly ideológiai képzés, ahogy harc sem. (ZIMMERMANN, 2000)
Az igazi áttörést 1966-ban, a hegyekben fekvő Pancasánban érték el, miután létrehozták az első országhatárokon belüli gerillatábort, és megkezdhették a fegyveresek toborzását. Csakhogy ekkor újabb problémák merültek fel. A parasztokat egyazon egységekbe toborozták a városi munkásokkal és diákokkal, akik ideológiailag sokkal képzettek voltak. Az akkori beszámolók szerint a földművesek jelentős részét el kellett bocsátani az FSLN-ből, mert elégtelen volt a harci moráljuk; az ellátás akadozása, a menetelések mindinkább hozzájárultak harci potenciáljuk csökkenéséhez. „Nem elég keresni a népet, fel is kell készíteni a forradalmi háborúra” – hangoztatta Carlos Fonseca Amador. (ANDERLE, 1983) Nem kedvezett a mozgalomnak az sem, hogy belső harcok és egyéni érdekek osztották meg a vezetőséget, akiknek jó része alkalmatlan volt feladatára. Érthető tehát, hogy 1968 környékén sorra szenvedték el a vereségeket. A Sandinista Front ekkoriban írta meg programját.
7.6.2. A Sandinista Front programja A sandinisták programjának tizennégy fejezete a politikai és gazdasági kérdések mellett munkajogi, társadalombiztosítási törekvéseket tartalmaz, hatalomra jutásuk esetére pedig kulturális forradalmat, vallásszabadságot, korrupció elleni harcot, a nők emancipációját ígérik az új néphadsereg megteremtésével, az új külpolitikai irányvonallal valamint a népek közötti szolidaritás eszméjével egyaránt. A külföldi szocialista politikai elit úgy vélte: a sandinisták a diktatúra megdöntése után komoly programmal álltak elő, és semmi kétséget nem hagynak a felől, hogy a mozgalom a kizsákmányolástól mentes társadalom felépítésén fáradozik, és reális lehetőség mutatkozik egy demokratikus népi forradalom kibontakozására. „A Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front a nicaraguai népnek abból a szükségéből keletkezett, hogy élcsapata, olyan szervezete legyen, amely az ellenségei ellen vívott frontális harcban képes a politikai hatalom megragadására, olyan társadalmi rendszer létrehozására, amely megszünteti a kizsákmányolást, a nyomort, népünk hosszú évtizedes szenvedéseit. A Sandinista nemzeti Felszabadítási Front katonai-politikai szervezet, amelynek célja a hatalom megragadása a diktatúra katonai és bürokratikus apparátusának lerombolása után és a munkás-paraszt szövetségre, valamint az ország összes antiimperialista hazafias erőinek a közreműködésére épített forradalmi kormány létrehozása. Nicaragua népe 1932 óta szenved a jenki imperializmus által nyakára ültetett reakciós kamarilla elnyomása alatt. Ekkor nevezték ki Anastasio Garcia Somozát az úgynevezett Nemzeti Gárda főigazgatójának. A Somoza-klikk Nicaraguát egy új típusú gyarmat szintjére süllyesztette le, amelyet a jenki monopóliumok és a hazai oligarchia csoportjai zsákmányoltak ki”. (NEMZ.MUNK.TÖRT., 1981) A program három fő részben foglalja össze a feladatokat, azaz politikai, gazdasági és mezőgazdasági szektorok átalakításához szükséges intézkedések szerepelnek az 1969-es dokumentumban:
Politikai pontok: - fel kell számolni a reakciós államrendet, amely választási visszaélésekben és katonai államcsínyekben gyökerezik, és helyébe olyan rendszert kell állítani, amely az egész népnek biztosítja a teljes közreműködést, mind országos, mind helyi (tartományi, városi, területi) szinten; - meg kell fosztani politikai jogaiktól azokat, akik e dokumentum megjelenése után az országban katonai államcsíny vagy választási csalás révén foglalnának el magas tisztséget; - utat kell nyitni az emberi jogok és az összes szabadságjogok érvényesülése számára; - szavatolni kell a gondolat kinyilvánításának szabadságát, ami nagymértékben elő fogja mozdítani a hazafias kötelességek telesítését és a népjogok széles körű gyakorlását; - szavatolni kell a szakszervezeti munkásmozgalom szervezésének szabadságát városon és falun, paraszt-, ifjúsági-, diák-, női, kulturális stb. egyesületek alakításának szabadságát; - szavatolni kell az emigráns és elűzött nicaraguaiak jogát az országba való visszatérésre; - garantálni kell a menedékjogot más országok állampolgárai számára, akiket a forradalmi harcban való részvételükért üldöznek; - szigorúan meg kell büntetni a népnyúzókat, akik vétkesek a nép és a forradalmárok üldözésében, feljelentgetésében, megkínzásában vagy legyilkolásában.
Gazdasági pontok: - nacionalizálni kell a bányászat, a fakitermelő stb. vállalatok javait, valamint a jenki monopóliumok által eddig kiszipolyozott nicaraguai természeti kincseket; - nacionalizálni kell azokat a latifundiumokat, üzemeket, cukorgyárakat, közlekedési eszközöket és más javakat, amelyeket a Somoza család birtokol; - nacionalizálni kell azokat a latifundiumokat, gyárakat, közlekedési eszközöket és egyéb anyagi javakat is, melyeket olyan katonák, politikusok és bármilyen bűntársaik birtokolnak, akik ezeket a népellenes rezsim idején, a korrupt igazgatástól kapták érdemeikért; - nacionalizálni kell a bankrendszert és azt kizárólag hazánk gazdasági fejlesztésének szolgálatába kell állítani; - állami ellenőrzést kell kialakítani a külkereskedelem felett, azzal a távlati céllal, hogy azt sokoldalúvá és önállóvá tegyük; - országos tervgazdálkodást kell bevezetni, hogy kiiktassuk a jelenlegi rendszer alatt a termelésben uralkodó anarchiát; - ellenőrizni kell a természeti erőforrások felkutatását és kihasználását és erre a célra különleges állami intézményeket kell létrehozni. A villamosításnak különleges helyet kell biztosítani az ország egységes fejlesztésében; - létre kell hozni a vállalatok igazgatásában és más nacionalizált munkahelyeken (latifundiumok, gyárak, bányák) a munkásellenőrzést, és a dolgozók részvételét a vezetésben; - védeni kell a kis- és középtulajdonosokat (termelőket, kereskedőket); - fejleszteni kell a közlekedési vonalakat (különös figyelmet kell fordítani a vasútvonalakra) – ezeket ugyan hosszú harc után nacionalizálták, de a hazaáruló rendszer lezüllesztette őket; - szavatolni kell a stabil és önálló pénzt; - igazságos és mindenkinek kedvező pénzügyi politikát kell követni; - nem fogja elismerni a jenki monopóliumok által az országra ráerőltetett uzsorakölcsönöket.
Mezőgazdasági pontok: - felszámolja a latifundiumok és a törpebirtokok rendszerét azáltal, hogy igazságosan kiosztja a földet a parasztságnak, amely azt műveli; - ki fogja sajátítani a kapitalista mezőgazdasági vállalatokat és a latifundiumokat minden megnyilvánulási formájukban, hogy megszűntesse a kizsákmányolók élősdi földbirtoklását, - a földet ingyenesen át fogja adni a parasztságnak azon elv alapján, hogy a föld azé legyen, aki megműveli; - ösztönözni és segíteni fogja falun a termelőszövetkezetek szervezését; - a parasztságnak nyújtható mindenféle segítség megkönnyítését rendeli el, és kölcsönöket fog biztosítani alacsony kamatra mezőgazdasági felszerelések, gépek, magvak, műtrágya vásárlásához; - törölni fogja azokat az adósságokat, melyeket a parasztság a földesúrnak és mindenféle uzsorásnak lenne köteles fizetni; - a mezőgazdaságban technikai forradalmat fog megvalósítani ésszerű gépesítés és korszerűsített módszerek (légipermetezés, mesterséges megtermékenyítés, öntözés stb.) útján; - a növénytermelést szélesebb alapra kell helyezni, hogy véget vessenek a monokultúráknak, amely a nicaraguai mezőgazdaságban jelenleg uralkodik; - elő kell mozdítani, és sokoldalúvá tenni az állattenyésztést az országban, az egyes tájegységek jellegzetességeinek megfelelően; - védeni kell a kis- és közepes földtulajdonosokat; - védeni kell azokat a földtulajdonosokat, akik együttműködnek a fegyveres forradalmi harccal, és ezeknek a földtulajdonosoknak a forradalmi törvények által megszabandó nagyságot meghaladó földjét pénzért fogja megvásárolni, hogy szétossza a földre igényt tartó parasztok között; - fel kell számolni a kényszerű munkanélküliséget, amely az év nagy részében sújtja a parasztságot, és munkaalkalmat kell teremteni a falusi lakosság részére; - szavatolni kell a mezőgazdasági és állattenyésztési termékek felvásárlását.
7.6.3. A Sandinista Front esküje A Sandinista Frontba lépőknek esküt kellett tenniük a mozgalomra: „Augusto César Sandino és Ernesto Ché Guevara képe előtt; Nicaragua, Latin Amerika és az egész emberiség hősei és mártírjai, a történelem előtt kezemet a vörös-fekete lobogóra, a ’Szabad haza vagy halál’ jelképére helyezem és esküszöm, hogy fegyverrel a kézben megvédem a nemzeti méltóságot, küzdeni fogok Nicaragua és a világ elnyomottjainak, kizsákmányoltjainak felszabadításáért. Ha hű maradok eskümhöz, Nicaragua és a többi nép szabadsága lesz jutalmam, ha elárulom eskümet, szégyenletes halál és a feledés lesz büntetésem.”
Az FSLN zászlaja 7.6.4. A Sandinista Front átmeneti korszaka A sandinista vezetők – néhány kivételtől eltekintve – újra a városi propagandamunkára helyezték a hangsúlyt 1970 körül, majd a következő években sikerült létrehozniuk számos akcióegységet a hegyekben és a városokban. 1971-74-ig egyre több helyen tudták megszilárdítani pozícióikat, és ezzel megkezdődött az átmeneti állapot az illegális tevékenység és a háborús helyzet között. 1974. december 27-én a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front látványos akciót hajtott végre. A helyi méltóságok Managua központjában tartott karácsonyi ünnepségén foglyul ejtették a Somoza-vezetés 14 magas rangú képviselőjét: a túszok között volt a nicaraguai külügyminiszter, a főváros polgármestere és több diplomata. A sandinisták a túszok életéért cserébe, 26 börtönbe vetett társuk szabadon bocsátását követelték, egymillió dollárt és egy repülőgépet, amelyen elhagyhatták az országot. Somoza engedett, majd bosszúhadjáratba kezdett, de tekintélyét alaposan megtépázta az incidens, amelynek eredményeként a Sandinista Front hirtelen a nemzetközi közvélemény figyelmének előterébe került. Ez nagy segítség volt Carlos Fonseca Amadornak, aki ezalatt külföldi, főleg latin-amerikai egyetemeken tartott előadásokat, és szervezett támogatókat a Sandinista Frontnak. Amador legközelebb 1976 elején tért vissza hazájába illegálisan, hogy újra bekapcsolódjon a fegyveres harcba, november 8-án azonban a Nemzeti Gárda egyik egységével vívott tűzharcban elesett. Halála érzékenyen érintette a Sandinista Frontot, amelyet frakcióharcok kezdtek ki, veszélyeztetve a Somoza-diktatúra elleni hatékony fellépést.
7.6.5. A Sandinista Front belső feszültségei A vita három csoport között zajlott arról, hogy milyen formában és módszerekkel, kikkel szövetkezve vívja a felszabadító harcot a mozgalom. A Hosszú Népi Háború (Guerra Popular Prolongada, GPP) elnevezésű frakció az elszigetelt gerillaakciókat szorgalmazta Fidel Castro kubai mintájára. Úgy gondolták, hogy a hegyvidékekről kiindulva fokozatosan kell kiterjeszteni működési területét, bekapcsolva a nincstelen parasztok tömegeit és a Nemzeti Gárda átállt tagjait, majd nagy felszabadító hadműveleteket indítanának. A második, önmagát a Sandinista Front marxista-leninista szárnyának tartó csoport a Proletár Hadsereg (Ejército Proletario, EP) nevet vette fel. Tagjaik Trockij hívei voltak, és szoros kapcsolatot igyekeztek kialakítani a kínai kommunistákkal. A frakció a proletariátusra kívánta helyezni a hangsúlyt, és úgy vélték: előbbre való a munkások városi harca, valamint az üzemekben zajló szervező és propagandamunka. A „Harmadikak”, azaz a terceristák amiatt bírálták a másik két csoportosulást, hogy csupán a fegyveres harcot tekintik elsődlegesnek, lebecsülik a legális szervezetekben végzett munkát, és elutasítják az összefogás gondolatát Somoza ellenzékével. Azt hirdették, hogy nem szabad eltaszítani az ellenzéket azzal a felkiáltással, hogy ők csupán a burzsoázia és Somoza segédcsapatai, akik hajlanak az árulásra, valamint az elvtelen kompromisszumokra. Abban még ők maguk is megosztottak voltak, hogy szükség van-e proletárdiktatúrára, és nem kellene előbb inkább a demokráciát kiépíteni Nicaraguában. A terceristák között voltak olyanok is, akik a felszabadító mozgalomhoz szükséges „műveltségi szint” elsődlegességét hangoztatták, azaz véleményük szerint a munkások és a parasztok még nem érték el azt a „tudati szintet”, amellyel egy hatékony, sikeres akciósorozat élére állhatnának. (ANDERLE, 1983) 1974-75-re annyira kiéleződtek a frakcióharcok, hogy a GPP és az EP kizárta soraiból a terceristákat – akik később elsősorban muníció és fegyverszerzési céllal továbbra is rajtaütöttek a Nemzeti Gárda kisebb helyőrségein, és később is sikerrel toboroztak gerillákat a Somoza elleni harcra. Ezzel párhuzamosan a Sandinista Front „marxista-leninista” csoportja fokozatosan lemorzsolódott, úgyhogy egy darabig nem volt ellenlábasa a Hosszú Népi Háború frakciónak, amely stratégiaváltásra készült. Egyre nagyobb volt ugyanis a sandinisták népszerűsége; köszönhetően éppen Somozának, aki Nicaragua történetének legnagyobb tragédiáját hatalmának konzerválására és bankszámlájának növelésére használta fel.
8. A földrengés és a segélyszállítmányok „szétosztása” 1972-ben Managuában élt Nicaragua lakosságának mintegy egyötöde, azaz négyszázezer ember. December 23-án 23 óra 23 perckor a Richter-skála szerinti 6,3-es erősségű földrengés rázta meg a várost: az első horizontálisan, míg a következő kettő vertikális irányban fejtette ki erejét, amelynek következtében 13 négyzetkilométeres területen valamennyi lakóház összedőlt, tágabb területen pedig jelentős pusztítást okozott. Bár a földmozgás nem számított nagy méretűnek, az epicentruma a város melletti Managua-tó körzetében volt, mindössze néhány száz méterre a Managua határától. A helyzetet súlyosbította számos tényező, miszerint a nicaraguai főváros talajának túlnyomó része a korábbi vulkáni kitörésekből származó hamuból származik, a lakóházakat pedig gyenge minőségű és törékeny anyagokból építették, valamint a tó vize földrengéskor mini-szökőárként zúdult rá több partszakaszra. Ez a gyilkos kombináció csak tetézte a szeizmikusan igen aktív területre épült város katasztrófáját. (MARSH, 1987) A romok alatt húszezer ember lelte halálát, miközben negyedmillió másik hontalanná vált. Azoknak is menekülniük kellett, akiknek nem rombolta le otthonát a természeti katasztrófa, mert a víz-, és áramszolgáltatás az első rengések közben megszűnt, valamint az utórengések további veszélyt jelentettek. Miután világossá vált, hogy a helyzet tarthatatlan, a rendőrség és a Nemzeti Gárda megkezdte a város teljes kiürítését: a hatóságok az intézkedésektől azt is remélték, hogy elejét tudják venni a fosztogatásoknak, - és ami az időjárási viszonyokat és a helyi egészségügyi rendszert ismerve nem meglepő, - a járványoknak. A 250 ezer ember nagy részét nem volt hol elszállásolni: ideiglenesen sportlétesítményekben, parkokban, iskolákban helyezték el őket a Managua környékén fekvő városokban, amelynek létszáma néhány nap alatt megduplázódott. (WALKER, 2003) Mivel a város négy kórháza is megsemmisült, és a fegyveres erők létszáma sem volt elegendő egy ekkora méretű csapás kezelésére, a hatóságok utasítására tömeges halottégetéssel próbálták meg útját állni a járványoknak. A fosztogatásokat viszont nem sikerült elkerülni: amit nem pusztított el a földrengés, az elvitték az emberek, sőt egyes források szerint Somoza személyesen adott engedélyt a Nemzeti Gárdának, hogy fegyvereseik minden értéket összeszedhessenek Managua romjai közül. Nicaragua gazdaságára megsemmisítő csapást jelentett a földrengés, miután az ország legjelentősebb gazdasági egységei a város központjában csoportosultak – a nagykereskedelmi szektor 50%-a, a magánvállalkozások telephelyeinek 90%-a, a kisüzemek 70%-a pusztult el. A multinacionális vállalatok és Somoza üzemeinek nagy része azért menekülhetett meg, mert a városon kívül, sziklás talajú területre épültek. A város belső részén két épület maradt állva: a modern Nemzeti Színház, a Hotel Intercontinental, és a Bank of America székháza. (KROETZ, 1986) A földrengés több mint egymilliárd dolláros kárt okozott. Ez ugyan nemzetközi mércével nem tűnik nagy összegnek, de figyelembe véve, hogy Nicaragua nemzeti összterméke 1972-ben mindössze 760 millió dollár volt, az állam költségvetése pedig épphogy elérte a 120 millió dollárt, ez roppant nagy összeg. Nicaraguát a hetvenes évek elején száz éve nem tapasztalt aszály is sújtotta, így az élelmiszerkészletek már a földrengés előtt megcsappantak. A nemzetközi közösség, kormányok és független szervezetek nem haboztak a segítségnyújtással és rövid időn belül élelmiszer és orvosi szállítmányok érkeztek az országba. Több mint 25 ország ajánlott fel jelentős anyagi segítséget a földrengés áldozatainak és a halottak hozzátartozóinak, azonban ma sem tudni pontosan, mennyi pénz érkezett az országba. Egyes becslések szerint a végösszeg elérte a 10 millió dollárt. Olyan nagy számban érkeztek a segélyszállítmányok a managuai reptérre, hogy problémákat okozott az élelmiszerek, a takarók, gyógyszerek, kötszerek, sátrak és építőanyagok fogadása, kirakodása és tárolása. (ÁRKUS, 1982) Csakhogy a nemzetközi segítség nem jutott el a rászorulóknak: a pénz Anastasio Somoza számláira került, míg a segélyszállítmányok a Nemzeti Gárdánál kötöttek ki. Somoza rögtön átvette a kormány által létrehozott válságkezelő bizottság vezetését, így gyakorlatilag a külföldről érkező javak mind az ő apparátusához kerültek. Olyan is előfordult, hogy a Nemzeti Gárda katonái pénzért árulták a segélyeket a nicaraguaiaknak. A visszaéléseknek külföldön is terjedt a híre. Így történt meg, hogy a Puerto Rico szigetéről származó Roberto Clemente híres baseball játékos, miután hírt kapott a Somoza-rezsim ténykedéséről, közvetlenül próbált segélyt eljuttatni a rászorulóknak, de útban Nicaraguába repülőgépével a tengerbe zuhant. Miután egyre nagyobb számban tűntek fel a feketepiacon az igen borsos áron árusított segélycsomagok, több donor ország azonnal felfüggesztette a szállítást. Még az amerikai sajtó is elismerte, hogy a Somoza-rezsim mindent magának tett el, és szinte semmi nem jutott a többszázezer nélkülözőnek. Managua teljes helyreállítására azóta sem került sor. A városközpontban kizárólag földszintes házak vannak a széles utcákban, amelyeknek még csak nevük sincsen. Egy rendelet szerint legfeljebb háromszintes épület emelhető, de pénz híján csak egy szűk réteg engedheti meg magának a nagyobb beruházást: a gazdagabbak inkább a Managua melletti dombvidékre költöznek. A kilencvenes évek második felében az Intercontinental szálloda és a belváros közötti területre épült bevásárlóközpont is csak úgy kaphatta meg az építési engedélyt, hogy a földrengés-biztonsági előírásokat betartották, és a tervekbe belekalkulálták egy jelentős mozgás kockázatát. Az óvatosság azért is indokolt, mert Managuát 1885-ben és 1931-ben ugyancsak földrengés tarolta le. A legszerényebb becslések szerint egymilliárd dollárra és legalább tíz év kemény munkára lenne szükség Managua újjáépítéséhez. Ehhez azonban elengedhetetlen a külföldi tőke; a Managua melletti egyik dombon magasodó Sandino-szobor és a bizonytalan politikai helyzet azonban nem csábítja az országba a befektetőket. A korábbi tapasztalatok miatt többször fölmerült a főváros áthelyezésének gondolata, amelyet a külföldi geológusok is javasoltak, és Somoza, Agüero vezette ellenzékének berkeiben ugyancsak támogatásra talált. Csakhogy az elnök erről hallani sem akart, főleg saját gazdasági érdekei miatt, Managua jó része ugyanis ekkorra már birodalmának szerves része volt: a város határában húzódó feldolgozóipari, kereskedelmi, szállítási vállalatok, a belvárosi lakóházak, üzletek túlnyomó többsége kötődött az ekkorra már 500 millió dollárra becsült vagyonhoz. (WALKER, 2003) Somoza politikai céljaira is felhasználta a természeti katasztrófát. Ennek első lépéseként lemészároltatott 150 politikai foglyot, akik egy managuai börtönben raboskodtak. „Azért kellett agyonlőni őket, mert menekülni próbáltak” – állt a hivatalos közleményben. Ezután rendkívüli állapotot vezetett be azzal az indokkal, hogy a kormányzat így jobban irányíthatja az újjáépítést. Korlátozták a sajtó működését, és a médiumok kizárólag a hivatalos, illetve a kormány által ellenőrzött információkat adták tovább, az egyetlen ellenzéki újságot pedig betiltották. A katasztrófa következményeinek felszámolására létrehozott bizottság élére ugyancsak Somoza került. A káosz és az ostromállapot miatt Agüeronak esélye sem maradt arra, hogy a korábbi megállapodásnak megfelelően átvegye a hatalmat, 1974-re biztossá vált Somoza elmozdíthatatlansága. Az elnök az alkotmány újabb módosítása után ismét indulhatott a posztért, amelyet a betiltott ellenzéki pártok felhívására a szavazástól távol maradók óriási száma miatt könnyedén megőrizhetett. A földrengést követő súlyos visszaélések további 300 millió dollárral gyarapították a Somoza-klán családi vagyonát. A Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front ekkor már a színfalak mögött készülődött.
Anastasio Somoza Debayle
9. Somoza utolsó évei, az ellenzék megerősödése
A Sandinista Front soraiba igen gyakran férkőztek besúgók, így a Nemzeti Gárda könnyen rájuk bukkant, körbevette táboraikat, ahonnan kifüstölték a gerillákat. 1977-re már több ezren haltak meg vagy tűntek el az ilyen akciókban. A szétszóródott fegyveresek rendszerint a terceristákhoz csatlakoztak, akik a Hosszú Népi Háború (GPP) egységeivel szemben nem a táborokban várták az utánpótlást, hanem a rajtaütések útján szerzett fegyverekkel komoly katonai sikereket értek el. Így azután ők ültek le tárgyalni 1977 októberében a Somoza ellenzékéből összekovácsolódott új mozgalommal, a Demokratikus Felszabadítási Unióval (UDEL), amelynek összetétele meglehetősen vegyes volt, hiszen szociáldemokratákat, szocialistákat, ultrabaloldaliakon túl egyes konzervatív elemeket is összefogott. A sandinisták megegyezési hajlandósága csak tovább növelte a mozgalom népszerűségét, főleg, hogy a terceristák elutasították a proletárdiktatúrát. Ezalatt a Sandinista Front offenzívába kezdett: elfoglalta a Nemzeti Gárda több laktanyáját, néhány települést, sikeresen támadta a hadsereg mozgásban lévő egységeit, valamint foglyokat ejtett és mind többen adták meg magukat a közeledő gerilláknak. Ezalatt Nicaragua ellenzéke egyre erősödött, amelyhez az is hozzájárult, hogy 1977-ben Jimmy Carter elnök került a washingtoni Fehér Házba, az új amerikai elnök pedig szívesen feláldozta volna Somozát a térség stabilitása érdekében, ha egy „demokratikus kormányzat” jönne létre Nicaraguában. Az 1972 végén bekövetkezett földrengés utáni években egyre nagyobb méreteket öltő korrupció miatt a Somoza iránt bizalmát vesztő vállalkozói réteg csak gyarapította az elégedetlenkedők táborát. Ugyanakkor a katasztrófát követő események és a sandinisták túszejtő akciója Nicaraguára irányította a nemzetközi közvélemény figyelmét, amely mind gyakrabban kérdőjelezte meg a Somoza-rendszer fenntarthatóságát. Somoza kísérletet tett arra, hogy jobb színben tűnjön fel a külföld előtt, így 1977. szeptember 19-n megszűntette a rendkívüli állapotot és a rögtönítélő bíróságot, de az eseményeknek már nem tudott gátat szabni. 1977 októberében tucatnyi neves közéleti személyiség részvételével megalakult az úgynevezett „Tizenkettek Csoportja” (Grupo Doce) – tagjaik között politikusokkal, befolyásos üzletemberekkel, mégis, a legismertebb név a listán a világszerte ismert nicaraguai lelkész-költőé, Ernesto Cardinalé volt. Rövidesen egyre több értelmiségi - pedagógusok, papok, diákok - csatlakozott a csoporthoz, amely egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a terceristákkal. Emiatt a somozisták azzal vádolták őket, hogy a gerillák politikai képviselőjének szerepét töltik be, és a megtorlás nem maradt el. Somoza menesztette az egyre elégedetlenebb Liberális Nemzeti Párt vezetőjét, és riadókészültségbe helyezte a Nemzeti Gárdát. A hajtóvadászat kiterjedt minden „sandinista gyanús elemre”, sőt, a Tizenkettek Csoportjának tagjaira is. Több ellenzéki vezető és aktivista külföldi országok managuai külképviseletein keresett menedéket. A Konzervatív Pártból kivált politikuscsoport élén Padro Joaquin Chamorro csatlakozott az UDEL-hez, majd rövidesen megválasztották az ellenzéki tömörülés élére a veterán politikust, aki egyben az ország legnagyobb napilapjának főszerkesztői posztját töltötte be. Újságjában egyre élesebben kelt ki a nicaraguai nyomor és az ország kiárusítása ellen. Chamorro az UDEL élén megbeszéléseket folytatott Carter amerikai elnökkel, így managuai körökben elterjedt az a vélekedés, miszerint az Egyesült Államoknak megfelelne az ellenzéki politikus az elnöki posztra. (SKLAR, 1988) Carternek azonban feltételei voltak. Azt követelte Chamorrótól, hogy szakítsa meg kapcsolatait a sandinistákkal, és vegye rá a „Tizenkettek Csoportját” a gerillákkal való együttműködés felbontására. Másik lehetőségként azt ajánlotta, hogy vegye rá az FSLN-t arra, hogy Somoza eltávolítása után tegye le a fegyvert, és politikai pártként induljon a következő időszak választásain. Chamorro mindössze arra tett ígéretet, hogy felveszi a kapcsolatot a gerillákkal, és egy következő látogatása során beszámol a fejleményekről Washingtonnak. Erre már nem kerülhetett sor, mert a nicaraguai hatóságok megtagadták tőle a kiutazási engedélyt, majd 1978. január 10-én Managua központjában meggyilkolták. A merénylet óriási felháborodást váltott ki. A rendőrség őrizetbe vett egy férfit, aki azt állította, hogy 14 ezer dollárt kapott a végrehajtásáért egy bizonyos Pedro Ramostól. A számos gyümölcsöző üzleti vállalkozás tulajdonosaként ismert Ramos a Somoza család bizalmasa volt, és a gyilkosság előestéjén Miamiba utazott. Onnan adott ki cáfolatot, miszerint nincs köze Chamorro megöléséhez, ennyi azonban elég volt a nicaraguai rendőrségnek, hogy leállítsa a nyomozást. Az ellenzéki pártok és szervezetek a konzervatívok vezetésével lemondásra szólították fel az elnököt, majd általános sztrájkot hirdettek, amelynek eredményeként 1978. január 25-én országszerte mintegy hatszázezren függesztették fel a munkát. A sztrájk vezetői közölték: a dolgozók addig nem állnak munkába, amíg a hatóságok fel nem tárják a gyilkosság körülményeit, és nem vonják felelősségre a bűnösöket. Csakhogy a sztrájkolók mind gyakrabban követelték Somoza lemondását is. A kormány rendkívüli ülést hívott össze, hogy megvitassa: hogyan lehetne újra munkára bírni a dolgozókat, és miként semlegesíthetők az ellenzék egyre hevesebb akciói. Somoza hallani sem akart lemondásról, de ígéretet tett, hogy az 1981-ben esedékes választások után távozik hivatalából. Somoza ekkor még komolyan hitte, hogy a régi módszerek eredményesek lehetnek, felülkerekedhet az eseményeken, így különleges biztonsági alakulatai újra megkezdték az ellenzéki politikusok őrizetbe vételét, többek között az UDEL új vezetőjét is letartóztatták. A médiának megtiltotta, hogy a sztrájkhelyzetről bármilyen formában beszámoljanak, a rendelkezést megszegő két rádiócsatornát pedig bezáratta. A tüntetők és a biztonsági erők számos halálos áldozatot követelő összecsapásait a hivatalos közlemények úgy tálalták, hogy a „vörös ügynökök” rálőttek a Nemzeti Gárda tagjaira, akik önvédelemből voltak kénytelenek a tömegbe lőni. A nagyobb városokban gépfegyverállásokat építettek ki, páncélos egységeket vontak össze, hogy elriasszák a tömegeket a tüntetéseken való részvételtől. Ebben a légkörben került sor február 5-én a helyhatósági választásokra, amelyre az ellenzék bojkottfelhívása miatt a szavazásra jogosultak még csak fele sem ment el. Somoza egy februári managuai nagygyűlésen támogatóit is meglepve ígéretet tett arra, hogy a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front és több más baloldali szervezet legalitást kaphat, és indulhat az 1981-es választásokon. Másnap azonban a Managua és Granada között félúton elhelyezkedő Masaya városában a Nemzeti Gárda óriási vérengzést hajtott végre. A kormányellenes tüntetőkre repülőgépről dobálták a könnygázbombákat, és géppuskával lőttek a tömegbe, amelynek következtében több száz ember halt meg. A vérontás elleni tiltakozásul Managuában összegyűlt diákokra a katonák szintén tüzet nyitottak, ahogy az egy nappal későbbi újságíró-tüntetés részvevőire is. Március első napjaiban újabb általános sztrájk kezdődött, és országszerte megmozdulásokra került sor annak dacára, hogy a Nemzeti Gárda folytatta a tömeges letartóztatások gyakorlatát. León városában újabb mészárlásra került sor, miközben a katonák megakadályozták a Vöröskeresztet abban, hogy ellássák a sérülteket, a lőtt sebekkel mégis kórházba került tüntetőket pedig letartóztatták. A káoszt csak fokozta, hogy az FSLN gerillái elfogták és kivégezték Somoza legfőbb katonai tanácsadóját, Reynaldo Perez Vega tábornokot, aki egyben a biztonsági szolgálat vezetői tisztét töltötte be. Az Egyesült Államokban ezalatt még mindig a lehetséges megoldásokon gondolkodtak. A tábornok meggyilkolását követően Washington egyértelműen kiállt Somoza mellett; az amerikai külügyminisztérium egyik közlemény egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Nicaraguában egyre jobban tiszteletben tartják az emberi jogokat”, holott néhány hónappal korábban még elképzelhetőnek látták az államfő elmozdítását. A managuai amerikai nagykövet tanácskozásra hívta össze a nicaraguai üzleti élet Somozától független képviselőit, hogy rávegye őket az ellenzék támogatásának felfüggesztésére, és az elnök leváltásának fokozatos, lassú végrehajtására szólított föl. A sandinisták falragaszokon és röpcédulákon buzdítottak a népi ellenállás folytatására, de eleinte nem tudtak, vagy inkább nem akartak a felkelés élére állni, az FSLN szerint ugyanis a tömegek még nem álltak készen és tartott attól, hogy az események anarchiába torkollnak. A történések ugyanakkor a gerilláknak kedveztek, mert könnyebben tudták országszerte katonai akcióikat végrehajtani a Nemzeti Gárda feldarabolt erői, laktanyái ellen.
10. A Sandinista Front győzelme
1978. augusztus 28-án újabb vakmerő túszejtő akció zajlott le: a Nemzeti Gárda egyenruhájába öltözött két teherautónyi gerilla megszállta a kormányhivataloknak és a képviselőháznak is otthont adó Nemzeti Palotát. Szinte akadálytalanul vették be az épületet, csak néhány szórványos lövöldözés alakult ki a biztonságiakkal a lépcsőházban. A rajtaütéssel mintegy kétezer túszt ejtettek, kormánypárti képviselőket, minisztereket és más magas rangú tisztségviselőket, köztük Somoza unokaöccsét. Sokakat az ablakokba állítottak, hogy a területet körbezáró Nemzeti Gárda ne rohamozhassa meg a Nemzeti Palotát. Az alkudozás két napig tartott, miközben a gerillák átadtak a Vöröskeresztnek 700 túszt, időseket, nőket és gyerekeket. Somoza nem mert megkockáztatni egy akciót, így kénytelen volt engedni a sandinisták követeléseinek: elengedett 60 bebörtönzött FSLN-tagot, (köztük Daniel Ortega tercerista parancsnokot), kifizetett félmillió dollár váltságdíjat, valamint engedélyezte, hogy beolvassák a rádióban a felkelők programját és követelését Somoza lemondására. Emellett szabadon távozhattak az országból; a repülőtérre vezető úton ezrek éltették a sandinistákat és skandáltak kormányellenes jelszavakat. A panamai és a venezuelai légitársaság gépein hagyták el az országot néhány tússzal, köztük három püspökkel, négy diplomatával és José Somoza Abregóval. (VALLE-RIESTRA, 2004)
A felkelés és a sztrájk 1978 szeptemberétől vált országossá, ahogy az FSLN akcióinak is sokkal nagyobb visszhangja volt, mint korábban, így nem csoda, hogy a gerillák száma megsokszorozódott ezekben a hónapokban, az ellenségtől pedig zsákmányoltak annyi muníciót és fegyvert, amellyel könnyedén felszerelhették az újoncokat. Első alkalommal tudtak igazi hadműveleteket indítani: rajtaütések után visszahúzódtak a város egy másik negyedébe, vagy vidékre, ahol erőt gyűjthettek a felkelés folytatására. A sandinisták az év végén már öt városban álltak a tömeg élére – Matagalpa, Masaya, Chinandega, Esteli és Nicaragua második legnagyobb városa, León hamar hadszíntérré vált. A Nemzeti Gárda ellentámadásba lendült, és elindította a több ezer halottat követelő, hírhedtté vált Omega-akciót, amelynek során a tüzérséget és a légierőt is bevetette harcokban, hogy visszaszerezze az elvesztett területek feletti ellenőrzést. Ahol ez sikerült, öldöklés kezdődött, számos ország tiltakozását kiváltva. A halottakat többnyire jeltelen sírokba temették el, nehogy a gárdisták az élő hozzátartozókon álljanak bosszút. Az Egyesült Államok külügyi szóvivője közölte: a washingtoni vezetés magyarázatot kér a Somoza-kormánytól a vérengzések ügyében, noha amerikai katonai tanácsadók irányításával, és különböző országokból származó zsoldosok részvételével zajlott az Omega-hadművelet. Közben az Amerikai Államok Szervezete (OAS) vizsgálata megállapította, hogy a Nemzeti Gárda időnként mélyen a Costa Ricai határ mögött is lecsapott a sandinista gerillákra, és számos bomba Nicaragua déli szomszédjának területén csapódott be. A Nemzeti Gárda veszteségei ekkor már elérték az 1500 főt, ami a 7500 fős teljes létszám egyötödét tette ki. Ez különösen annak tekintetében nagy szám, hogy a másfélezer katona többsége az elitalakulatokhoz tartozott. Carter apparátusa ekkor az úgynevezett Washington-tervvel állt elő, amely szerint népszavazást tartanának arról, hogy Somoza hatalmon maradjon-e 1981-ig, vagy pedig átadja-e hatalmát egy alkotmányozó nemzetgyűlésnek, amelyet az OAS ellenőrzése mellett rendezendő választások nyomán hívnának össze. A Washington-terv intézkedéscsomagjában szerepelt még ellenzéki politikusok szabadon bocsátása, a rendkívüli állapot felfüggesztése a választási hadjárat idejére, valamint az is, hogy a szavazólapokat az Egyesült Államokban nyomtatnák és engedélyeznék azon rádióadók működését, amelyek az ellenzéknek biztosítanak fórumot. Somoza mindegyik pontot elfogadta, kivéve ez utóbbit, de ennek már nem volt jelentősége, egyrészt, mert az ellenzéken belül szakadás következett be, miután sokan Somoza, még a választások előtti távozását követelték, illetve nem sikerült megegyezniük arról, hogy folytassák-e a gerillaakciókat a Nemzeti Gárda ellen. Másrészt Washingtonban is vita kezdődött arról, hogy egyáltalán lehet-e Somozát pótolni, vagy egy másik Amerika-barát politikussal képzelhető el Nicaragua jövője, amelyben lehetőleg nincsenek a szocialista országokkal szimpatizáló elemek. A habozást látva Somoza ismét úgy döntött, hogy 1981-ig hivatalban marad, és egy esetleges népszavazásra csak azután kerülne sor, majd megint a tisztogató akciók eszközéhez nyúlt. Az FSLN és más Somoza megbuktatásának és a demokratikus rendszer kiépítésének hívei ekkor Nemzeti Hazafias Front néven egyesültek, majd anyagi és politikai támogatásért folyamodtak számos latin-amerikai országhoz, míg Washingtont felszólították, hogy ne támogassa a Somoza-rezsimet. Az Egyesült Államok ehelyett 1979 májusában újabb, ezúttal 65 millió dolláros segélyt folyósított Somozának, akinek Nemzeti Gárdája ekkor már nem tudta feltartóztatni a sandinista gerillák megkezdődött végső, egyszerre két irányból indult offenzíváját. El Jicaro, Esteli, Nueva Guinea és Jinotega az északi fronton, valamint El Naranjo, Sapoa a déli fronton voltak az első városok, amelyeket az FSLN végleg az ellenőrzése alá vont, miközben egy zsákmányolt rádióadón keresztül sztrájkfelhívásokat tettek közzé. „Ekkor már Somoza nem tudott sem gabonát, sem üzemanyagot szerezni, már egyik irányban sem tudott közlekedni, többé nem volt az ország ura; a gazdasági élet romokban volt, minden megbénult. Somoza mán nem volt képes kormányozni, nem tudott tovább kitartani.” – mondta Humberto Ortega, a sandinisták katonai parancsnoka és hadügyminisztere később erről az időszakáról. (ANDERLE, 1983) Somoza sorra elvesztette a nicaraguai városok feletti ellenőrzést, egyik utolsó döntéseként pedig elrendelte Managua bombázását. 1979. július 17-én kihantoltatta szülei koporsóját, majd különgépével, és egyes feltételezések szerint 900 millió dollárral Miamiba távozott, és soha többé nem tért vissza hazájába. (A diktátort 1980. szeptember 17-én Paraguay fővárosában egy baloldali szervezet tagjai meggyilkolták). Somoza távozása után egy nappal Leónban új, mindössze egy napot megélt ideiglenes kormány alakult Fransisco Urcuyo Malianos, Somoza párttársának vezetésével, július 19-én pedig az FSLN egységei a tömeg éljenzése közepette bemasírozott Managuába. (CLARIBE, 1996) Még azon a napon ledöntötték Anastasio Somoza lovas szobrát – az emlékmű eredetileg Olaszországban készült és Benito Mussolinit ábrázolta, de az idősebb Somoza a fejrész kicseréltetésével a saját képére formálta.
A sandinisták bevonulása Managuába 1979. július 19-én
11. A sandinisták kora
A szórványos harcok még dúltak Managua utcáin, amikor hivatalba lépett az ötfős, úgynevezett Nemzeti Újjáépítés Tanácsa. José Daniel Ortega Saavedra az FSLN, Sergio Ramirez Mercado a Tizenkettek, Moisés Hassán Morales a más baloldali szervezeteket tömörítő Egyesült Népi Mozgalom (MPU) támogatásával vettek részt a juntában, míg a mérsékelt polgári ellenzéket a meggyilkolt Pedro Joaquin Chamorro özvegye, Violeta Barrios de Chamorro (UDEP), illetve Luis Alfonzo Robelo Callejas üzletember (Nicaraguai Demokratikus Mozgalom, MDN) képviselték. Az új kormány egy lerombolt országot örökölt, 1,6 milliárd dolláros adóssággal, 50 ezer halottal, 600 ezer hontalanná vált emberrel és egy teljesen lerombolt infrastruktúrával. Az akkori becslések szerint legalább 3 milliárd dollárra lett volna szükség Nicaragua helyreállításához.
Daniel Ortega Sergio Ramirez Moisés Hassán Violeta Chamorro Alfonzo Robelo
A sandinisták programjának megfelelően az első intézkedés a Somoza család és a vezetéssel szorosan együttműködő hatalmi elit vagyonának szétosztása volt. Somoza az ország nemzetgazdaságának egyharmadát birtokolta – 46 kávéültetvénye, 52 állatfarmja volt, mezőgazdasági üzemek, kereskedelmi üzlethálózat tartozott hozzá, valamint magának tudhatta az amerikai tőke nicaraguai üzleti vállalkozásainak felét és a LANICA légitársaság részvényeinek többségét. Július 25-én a bankokat, szeptember elsején a kiaknázatlan természeti kincseket, november 3-án a bányaipart, 17-én pedig a biztosítókat államosították. Az első intézkedések közé tartozott az oktatás megszervezése, és az írástudatlanság felszámolása. Hatalomra jutásuk utáni hetekben tanárok ezrei kezdték járni az országot, és mintegy félmillió embert tanítottak meg írni-olvasni mindössze hat hónap leforgása alatt. Az analfabéták aránya a korábbi 83 százalékról 50 százalékra csökkent. Széles körben toborozták a tanítókat, így rövidesen 100 ezer nicaraguai vett részt a programban. A látványos eredmények miatt az UNESCO Nagyezsda Krupszkaja Nemzetközi Díjjal jutalmazta az új nicaraguai oktatási programot. Az FSLN kubai mintára megszervezte a Sandinista Védelmi Bizottságok (CDS) elnevezésű szervezetet, amely különösen a hatalomátvétel utáni hónapokban volt igen aktív: az öttagú tanácsok helyi törvényhozóként tevékenykedtek, ugyanakkor hozzájuk tartozott az élelmiszersegélyek szétosztása, az újjáépítés megszervezése, a fosztogatások megakadályozása, és a még bujkáló Nemzeti Gárda tagok letartóztatása. Később, a kontrák megjelenése után a polgári védelmet is irányították; a sandinisták kritikusai szerint azonban a kormány hatszázezer kéme volt egyben, ami egyfajta politikai ellenőrzést biztosított. Közben Ortega az ENSZ-ben tartott beszédet, és találkozott Carter amerikai elnökkel, aki 35 millió dolláros segélyt adott Nicaraguának. Carter és Ortega 1980-ban újra változott a nicaraguai belpolitikai helyzet, miután feszültség támadt a Nemzeti Újjáépítés Tanácsának sandinista és nem-sandinista tagjai között, amelynek következtében április 19-én Violeta Chamorro, három nappal később pedig Alfonzo Robelo lemondott tisztségéről. A döntés hátterében az állt, hogy 1980 elején több fontos pozícióba is FSLN-tag került: Humberto Ortega a hadügyi, Henry Ruiz pedig a tervezésügyi minisztérium vezetője lett, így a belügyi, mezőgazdasági, kulturális, egészségügyi m