Xenotranszplantáció

Xenotranszplantáció, sejtek, szövetek, szervek átültetése egy másik faj szervezetébe. A donor bármely olyan élőlény lehet, melynek sejtjei, szövetei, szervei alkalmasak ugyanazt a feladatot ellátni a recipiens szervezetében, melyet a szervdonor szervezetében elláttak. Az első emberi kísérleteket sertés donorokkal végeztek, az 1960-as években inkább kevesebb, mint több sikerrel. Napjaink ez irányú kutatásainak donorja is a sertés, noha jelenleg nincs olyan ország a Földön, ahol ne lenne életben tiltó törvény[forrás?].

A xenotranszplantációhoz fűzött nagy remények érthetők, hisz az új szívre, vesére, májra váró emberek pusztán egy töredéke jut hozzá az életmentő szervhez, ám a xenotranszplantáció „kimeríthetetlen” szervforrást biztosíthatna. A fő probléma ugyanaz, mint az emberek közöti transzplantáció esetében, a recipiens immunválasza, a kilökődés. A transzplantált sejtek, szövetek, szervek sejtfelszíni azonosítói (markerek) a recipiens immunrendszere számára ellenséget jelentenek, azonnali támadásba kezdenek. Az egyetlen ismert mód ennek elkerülésére az immunszupresszió volt korábban, ami a recipiens immunrendszerének gyógyszeres elnyomása, ez azonban védtelenné teszi a beteget a környezeti fertőzésekkel szemben is, és akár egy egyébként jelentéktelen bakteriális fertőzés is komoly támadást jelenthet. A génmódosítás legújabb módszerei ma már „elfogadhatóvá” teszik a donor szerveit (legtöbbször sertését), így az emberbe való beültetés után a kilökődés elkerülhető. Ez az új módszer a 2000-es évek elejétől van jelen xenotranszplantációs kutatásokban, és 2021 őszén megtörtént az első sikeres, kísérleti sertésvese-átültetés,[1] 2022 januárjában pedig először ültettek át sertésszívet.[2]

A xenotranszplantáció sok visszássága közül az egyik legjelentősebb – az etikai problémákon túl – a donorszerv potenciális fertőzőképessége. A donorsertéseket nemzedékeken keresztül teljesen steril körülmények között kell tartani, az anyaállatból császármetszéssel távolítják el kicsinyeit, majd a megfelelő életkor eléréséig a legszigorúbb higiéniai előírások szerint kell élniük, a külvilágtól teljesen elzárva, egy e célra kialakított laboratóriumban.[3]

A tudomány jelen állása szerint, veszélyei miatt egyelőre csak kísérleti eljárásként alkalmazzák.

JegyzetekSzerkesztés