Főmenü megnyitása
kereszt kettős-
kereszt
bebé feloldó-
jel
Sharp.svg
DoubleSharp.svg
Flat.svg
Doubleflat.svg Natural sign.svg

A zenei módosítójelek a nyugati zene hangjegyírásában a zenei hang előtt álló, annak hangmagasságát egy vagy két félhanggal felemelő vagy leszállító, illetve az előbbieket érvénytelenítő jelek: a kereszt, a kettőskereszt (vagy duplakereszt), a , a bebé (vagy duplabé, régebben kettősbé is) és a feloldójel összefoglaló elnevezése. Kialakulásuk szorosan kötődik a hangjegyírás európai fejlődéséhez, mára a kottaírás alapelemei közé tartoznak. Mivel az évezredes ötvonalas vonalrendszer vonalai és vonalközei történelmi okokból csak a törzshangokat jelölik, a törzshangokból képzett módosított hangok lejegyzése a zenei módosítójelek segítségével történik, ezért a nyugati hangrendszer teljes hangkészletének lejegyezhetőségéhez nélkülözhetetlenek.

A jelek és funkciójukSzerkesztés

Az öt módosítójel alapfunkciói a következők:

  • A   az előtte álló hangot egyszeresen felfelé módosítja.
  • A   az előtte álló hangot kétszeresen felfelé módosítja.
  • A   az előtte álló hangot egyszeresen lefelé módosítja.
  • A   az előtte álló hangot kétszeresen lefelé módosítja.
  • A   az előtte álló hangra vonatkozó bármely korábbi módosítás érvényességét megszünteti.

A módosítások alapja minden eseteben az ötvonalas vonalrendszeren megfelelő pozíciójú törzshang.

Az ötvonalas vonalrendszer vonalainak, pótvonalainak és vonalközeinek megfelelő hangok a transzponáló hangszerek esetében (kivéve a tiszta oktávval transzponálókat) nem a törzshangok teljes sorát jelenítik meg, a módosítójelek alkalmazása viszont (a zenei kulcsokhoz hasonlóan) mindig a kottaképhez kötődik.

A hét törzshang mindegyike módosítható felfelé és lefelé, egyszeresen és kétszeresen is. Ez a módosítójelek segítségével összesen 35 különböző zenei hang lejegyzését teszi lehetővé, ám ez nem feltétlenül jelent 35 akusztikailag különböző hangot: például a kiegyenlített hangolás esetében ez mindössze 12 ciklikusan különböző hangmagasság.

A módosítójelek használatának két módja van: az előjegyzés és az eseti módosítás, melyek elsősorban a módosítások érvényességének mértékében különböznek, mind vertikálisan (oktávfekvés), mind horizontálisan (relatív időtartam).

ElőjegyzésSzerkesztés

 
Egy   előjegyzés: minden f helyen álló hang fisz lesz
 
Négy   előjegyzés: minden h, e, a, d helyen álló hang b, esz, asz, desz lesz
 
Az előjegyzés minden oktávfekvésben érvényes: fisz1 és fisz2

Az előjegyzés, mint neve is mutatja, olyan előre meghatározott módosításokat jelent, melyek leggyakrabban a folyamatos zenei történés (darab, tétel stb.) egészére, ritkábban csak hosszabb szakaszaira érvényesek. Az előjegyzések alkalmazása szinte mindig a diatonikus hangnemekkel függ össze: mivel a C-dúr és a természetes a-moll kivételével az összes hangnem hangsora egy vagy több módosított hangot tartalmaz, ezeket a hangnemből eredő állandó módosításokat célszerű már a mű lejegyzésének legelején feltüntetni. Az előjegyzés az első kottasorban a kulcs és az ütemjelzés közé kerül, és minden újabb kottasor elején (a kulccsal együtt, de az ütemjelzés nélkül) megismétlődik. Az előjegyzés minden oktávfekvésben érvényes.

Előjegyzések a diatonikus hangnemekbenSzerkesztés

Az előjegyzéssel minden hangnem lejegyzése jelentősen egyszerűbbé válik. Mivel a zenei gyakorlatban a kvintkör alapján felépülő, azaz önmagába visszatérő hangnemrendszer használatos, a hangnemek száma véges. A kvintkörben elméletben a tizenkét különböző alaphangra összesen hétféle hétfokú hangsor építhető, mely összesen 84 hangnemet eredményez. Mivel azonban a zenei gyakorlatban a két fő diatonikus hangnem, azaz a dúr és a moll dominál, a hangnemek száma így gyakorlatilag csak 24 lenne. Mivel a dúr és természetes moll hangnemek hangsorai páronként megfeleltethetőek egymásnak (például C-dúr és a-moll, D-dúr és h-moll stb.), a szükséges különböző előjegyzések száma elvben 12-re csökken: a C-dúr és a-moll hangnemei nem igényelnek előjegyzést, a Fisz-dúr és a disz-moll (hat   előjegyzés) alkotta hangnempár pedig a kvintkörben akusztikailag azonos a Gesz-dúrral és az esz-mollal (hat   előjegyzés).

Azonban a zenei gyakorlatban előforduló előjegyzések száma 15. Ennek oka, hogy minden hangnem zenetörténetileg kialakult saját „karakterrel” rendelkezik: más jellegű művet volt szokás Desz-dúrban komponálni (öt   előjegyzés), és mást Cisz-dúrban (hét   előjegyzés), holott a két hangnem a kvintkörben akusztikailag azonos. Bach például a Wohltemperiertes Klavier mindkét kötetének harmadik prelúdiumát és fúgáját Cisz-dúrban jegyezte le.

Előjegyzésként tehát a zenei gyakorlatban 1-7   illetve 1-7   használatos, tizenötödiknek a „nulla előjegyzést” tekintjük. Mindegyik előjegyzés vonatkozhat egy-egy dúr illetve moll hangnemre, így a kvintkörben az akusztikailag 24 különböző diatonikus hangnemnek összesen 30 különböző lejegyzése lehetséges. A C-dúr és a természetes a-moll hangnemek hangsorai megegyeznek a törzshangokkal, így előjegyzés nélküliek („nulla előjegyzés”), a 14  -es és a 14  -s hangnem előjegyzése pedig az alábbi táblázatban látható.

előjegyzés dúr hangnem moll hangnem
1  G e
2  D h
3  A fisz
4  E cisz
5  H gisz
6  Fisz disz
7  Cisz aisz
előjegyzés dúr hangnem moll hangnem
1  F d
2  B g
3  Esz c
4  Asz f
5  Desz b
6  Gesz esz
7  Cesz asz


ElőjegyzésváltásSzerkesztés

 
Az előzőhöz képest több és kevesebb előjegyzés váltásának jelölése
 
Az előzőhöz képest nulla, majd újbóli, illetve ellenkező irányú előjegyzésváltás jelölése
 
Chopin Desz-dúr prelűdjének előjegyzésváltásai: Desz-dúr, cisz-moll, Desz-dúr

Amennyiben a zenei történés hosszabb időre más hangnembe kerül, a szerző a könnyebb lejegyzés, egyben a könnyebb kottaolvasás érdekében gyakran előjegyzést vált. Például Chopin zongorára írt, híres Desz-dúr „Esőcsepp” prelűdjének (Op.28, No.15) középső szakasza azonos alaphangú mollba, vagyis desz-mollba vált. Ez nyolc  , helyesebben hat   és két   előjegyzést jelentene, de ilyen előjegyzés gyakorlatilag nincs. A kvintkörben a desz-moll a cisz-mollal akusztikailag azonos, a cisz-mollban történő lejegyzés tehát a valós hangzáson nem változtat, ám csak négy   előjegyzést igényel, melyet jóval könnyebb olvasni. A cisz-moll szakasz végén a hangnem visszatér Desz-dúrba, újabb előjegyzésváltással. A hangnemi logika és a könnyebb olvashatóság elveinek alkalmazása között a szerző dönt.

Ha az előjegyzésváltás az eredeti előjegyzéssel azonos irányú (az eddigihez képest több   illetve több  ), egyszerűen kiírják a megfelelő új előjegyzést. Amennyiben viszont ellenkező irányú (kevesebb   illetve kevesebb  ), akkor a már nem használt  -ek illetve  -k helyét feloldójellel jelzik, a használatban maradtakat pedig újból kiírják, és ha az előjegyzés nulla lesz, ezt az addigi előjegyzésnek megfelelő számú és helyű feloldójellel jelzik. Amennyiben  -es előjegyzésre  -s következik vagy fordítva, először a nulla előjegyzésnek megfelelő feloldójeleket, majd az új előjegyzést írják ki, közvetlenül egymás után.

További jellegzetességekSzerkesztés

 
Egyedi, nem diatonikus előjegyzés: minden c, e, a hang helyett cisz, esz, asz áll

Az előjegyzés önmagában nem elegendő a hangnem azonosítására, hiszen az egyaránt lehet (különböző alaphangú) dúr, moll, vagy akár más, ritkábban használt hangnem is. Például három   előjegyzés lehet A-dúr vagy fisz-moll, továbbá esetleg h-dór, E-mixolíd, D-líd, cisz-fríg, gisz-lokriszi. Tény azonban, hogy ma gyakran a ritkábban alkalmazott hangnemeket is a hangnem tercétől függően inkább dúrnak (nagyterc) vagy mollnak (kisterc) megfelelő előjegyzéssel jegyzik le, azonos alaphanggal. Így például egy E-mixolíd hangnemet inkább E-dúrnak megfelelő előjegyzéssel jegyeznek le, és a mixolíd hangnemre jellemző kisszeptimet esetenként módosítják (disz helyett d), illetve egy a-dór hangnemet inkább a-mollként jegyeznek le, és a dórra jellemző nagyszextet alkalmanként módosítják (f helyett fisz). Ez különösen a jazz-re és a könnyűzenére jellemző.

A XX. század elejétől kezdve a modern zenei törekvések alkalmanként különleges, a diatonikus hangsorok logikájától eltérő előjegyzést alkalmaznak, többek között Bartók is a Mikrokozmosz több darabjában: a 99. számú rövid műben például a zongora jobbkéz-szólama esz ( ), a bal kézé pedig fisz és gisz ( -ek) előjegyzést kap. Számos modern mű már nem kötődik egy adott alaphangnemhez, sőt, némelyik teljes hangnemnélküliségre törekszik, következésképpen a diatonikus hangnemekre jellemző előjegyzés fogalma e művek esetében értelmét veszti, így nem is alkalmazzák, helyette minden egyes módosított hangot esetileg jelölnek.

Eseti módosításokSzerkesztés

Az eseti módosítások közös jellemzője, hogy érvényességük csak az ütem végéig, illetve még az ütem vége előtti esetleges újabb módosításig tart, és csak abban az oktávfekvésben, melyben megjelenik. A hangok egy ütemen belüli ismétlése esetén így nem kell megismételni a módosítójelet is, még akkor sem, ha a két azonos hang nem közvetlenül egymás után következik, hanem közöttük bármely számú (és az ötvonalas vonalrendszerben más pozíciójú) hang van. Fentiek alapján, amennyiben a következő ütemben ismét módosított hang szerepel, a módosítójelet újra ki kell tenni. Ez alól egyetlen kivétel van: ha az előző ütem utolsó hangja a következő ütem első hangjához van kötve, hiszen ez a valós hangzás szempontjából egyetlen hang, melynek időtartama megoszlik két (vagy több) ütem között. Alkalmanként, főleg pedagógiai célból kiadott zeneművek esetében ilyenkor a módosítójelet mégis kiteszik, de zárójelben, mintegy emlékeztetőként.

Minden eseti módosítójelre igaz, hogy a hangot abszolút módon jelöli. Például, ha egy g hang előtt   áll: gisz, ha  : giszisz, ha  : gesz, ha  : geszesz lesz, és végül minden esetben, ha előtte   szerepel: a hang g. Az első látásra egyértelműnek tűnő felsorolást azért szükséges megerősíteni, mivel ez előjegyzések alkalmazásakor is igaz marad. Például Cisz-dúrban minden g helyen álló hang ab ovo gisz, eseti jelzés nélkül is. Amennyiben ezt egyszeresen módosítjuk felfelé, az eredmény giszisz lesz. A módosítást azonban nem az egyszeresen felfelé módosító  -tel, hanem  -tel jelezzük: a módosítójel valójában nem a módosítás mértékét, hanem végeredményét jelzi.

Fentiekből következik az eseti módosítások feloldása is. Ha egy esetileg kétszeresen módosított hang után annak (előjegyzés szerinti vagy nélküli) egyszeresen módosított változata következik, azt a megfelelő egyszeres módosítójellel látjuk el, tehát ismét a végeredményt jelöljük. Alkalmanként, főleg pedagógiai célból kiadott zeneművek esetében a kétszeres módosítást követő egyszeresen módosított hang előtt két módosítójel áll: egy feloldójel és az egyszeres jel, az előbbi leggyakrabban zárójelben. Könnyűzenei kottákban ritkán az is előfordul, hogy a módosítatlan hangot (ez esetben g) – előjegyzés mellett és előzetes módosítások után – két egymás utáni feloldójellel jelzik.

Az eseti módosítójelekre vonatkozó szabályok alapján tehát megállapítható, hogy ha adott hang előtt módosítójel van, akkor a hang önmagában is teljes bizonyossággal azonosítható, amennyiben viszont nincs előtte módosítójel, akkor a hang lehet módosított vagy módosítatlan is, azonosítása pedig az előjegyzésen és az ütemen belül korábban előfordult módosításokon alapul.

OktávfekvésSzerkesztés

 
Az eseti módosítás csak abban az oktávfekvésben érvényes, melyben megjelenik, a nem módosított oktávban a hang elé olykor feloldójelet tesznek

Ha egyszerre több oktávban is előfordul ugyanaz a módosított hang, mindegyik elé ki kell tenni ugyanazt a megfelelő módosítójelet, mivel az eseti előjegyzés mindig csak a jelzett oktávfekvésben érvényes. Ha a két vagy több hang közül az egyik módosítatlan, ekkor utóbbi elé elvben nem kell előjegyzés, de a félreértések elkerülése végett – főleg pedagógiai jellegű kiadásokban – ilyenkor a módosítatlan hang elé feloldójel kerül, gyakran zárójelben. Hasonlóképpen, különböző oktávfekvésekben lévő, előjegyzés szerint módosított hangok közül egynek a további módosítása vagy feloldása mellett a másik (többi) hang előtt esetenként zárójelben szerepeltetik az eredeti előjegyzés szerinti, változatlan módosítást.

 
Eseti módosítás különböző oktávban Chopin cisz-moll noktürnjében

Chopin cisz-moll noktürnjének (Op. posztumusz, No. 20) egyik futamában a kétvonalas cisz cisziszre módosul, azonban a háromvonalas ciszre ez a módosítás nem érvényes. Mivel a háromvonalas ciszt egy ciszisz követi, amit újabb kettőskereszt jelez, nem merülhet fel félreértelmezés, ezért az eredeti előjegyzést a szerkesztők általában nem erősítik meg. A példában a Henle kiadó kottájának részlete látható, de a Lengyel Zenekiadó (Polskie Wydawnictwo Muzyczne) és a New York-i International Music Co. kiadványaiban sem szerepel megerősítő módosítójel.


Gyakorlati példákSzerkesztés

A jobb oldali ábrán gyakorlati példák láthatóak a különböző módosítójelek különböző esetekben történő használatára.

  • Az előjegyzés négy   (a hangnem Asz-dúr vagy f-moll), így az első ütem első hangja c, a második pedig az előjegyzés folytán asz.
  • Az első ütem harmadik hangja az előtt álló   miatt cisz. Mivel az eseti módosítás – további módosítás hiányában – érvényes az ütem végéig, ezért az első ütemben az ötödik és hetedik hang is cisz, anélkül, hogy eléjük a módosítójelet újra ki kellene tenni.
  • A negyedik hang az előjegyzés miatt ismét asz lenne, ám előtte feloldójel áll, így a hang a lesz. Az eseti módosítás – jelen esetben feloldójel – az ütem végéig érvényes, de csak akkor, ha nincs a hang előtt újabb módosítójel, még az ütem vége előtt. A hatodik hang így az előtte álló   miatt asz. Az ütem végéig e hang előtt már nincs újabb módosítójel, így a nyolcadik hang is asz.
  • Hiába nem szerepel az első ütemben a   után más módosítójel, az eseti módosítás csak az ütem végéig érvényes, ezért, mivel a második ütem első hangja ismét cisz, elé a  -et ismét ki kell tenni.
  • Bármely két, különböző eseti módosítójellel ellátott, azonos pozíciójú hang követheti egymást. A második ütem harmadik és ötödik hangja így cesz és c, a második, negyedik és hatodik hang pedig a, aszasz és asz.


Negyedhangok jelöléseSzerkesztés

negyedhangos
emelés
háromnegyed
hangos
emelés
negyedhangos
leszállítás
háromnegyed
hangos
leszállítás
háromnegyed
hangos
leszállítás
háromnegyed
hangos
leszállítás

A XX. század elejétől kezdve egyes modern zeneszerzők a negyedhangos hangmagasságok jelölését (gyakran mikrotonális jelölésnek is nevezik, ez azonban nem pontos meghatározás) különféle egyedi módszerrel oldják meg. Bartók Béla például Hegedűversenyében a hangjegy mellé írt kis felfelé illetve lefelé mutató nyíllal jelezte a negyedhangos módosítást. Más szerzők a már létező módosítójelek, elsősorban a   és a   grafikai variánsait alkalmazzák, a leggyakoribb jelek a jobb oldali táblázatban láthatóak.

TörténetükSzerkesztés

Az alapjelek ( ,  ,  ) mind a b hang nevéből fejlődtek ki. Az első évezred végére kialakult gregorián gyakorlatban egyaránt használták a mai b és h hangokat, bár sosem egyszerre. A két hang lejegyzésbeli megkülönböztetésére így már korán szükség lett, de rendszeres és elterjedt jelölés nem alakult ki. Bár a mai b hangot például leggyakrabban már ekkor is b betűvel jelölték, a h lejegyzésére ezzel szemben többféle jelölés volt használatban, például a b megfordításából származó q betű.

Arezzói Guidó (vagy Guido Monaco vagy Guido Aretinus, 991-992 körül – 1033-1050 között) itáliai bencés szerzetes két 1030 körül keletkezett művében is (Aliae regulae és Micrologus) megjelenik az a két jel, melyet az általa bevezett hexachordrendszerhez kapcsolódva javasolt. Az alaphexachord (naturale, azaz „természetes”: c-d-e-f-g-a) negyedik és ötödik fokára épített két további hexachordban (molle, azaz „lágy”: f-g-a-b-c-d; és durum, azaz „kemény”: g-a-h-c-d-e) a félhanglépés más-más pozíciója miatt a mai b hangot nagyjából a mai  -vel jelölte, neve b rotundum („kerek b”) illetve b molle („lágy b”) volt, a h hang jele pedig   lett, neve b quadratum („négyszögletes b”) illetve b durum („kemény b”).

A quadratum jeléből fejlődött ki a   (XII. század) és a   (XIII. század) is, melyeket a XV. századig még többnyire azonos funkcióval használtak, sőt, egészen a XVIII. századig a módosítás feloldását még gyakran egyszerűen az ellenkező jelű módosítójellel jelezték. A XVI. században német területeken a   nyomtatásban gyakran h betűként jelent meg, ez később a hang nevévé is vált és terjedt el számos országban (így Magyarországon is).

A tonusok háttérbe szorulásával, a harmonikus szemlélet és a dúr-moll diatónia térhódításával a XVI. századtól kezdve a módosítójelek használata rendszeresebb és pontosabb lett, ekkortól az eseti módosítás már csak az ütem végéig érvényes (ahogy a mai napig is van). A XVIII. század elején a kiegyenlített hangolás elterjedése adott újabb lökést egységes használatuknak, ekkor redukálódik a   funkciója az előző módosítás feloldására.

Az 1  előjegyzés (értelemszerűen a b hangot jelölve) a XIII. században jelent meg először, a 2  (b és esz) pedig a XV. században követte, innentől kezdve azonban az előjegyzések alkalmazása fokozatosan egyre jobban elterjedt és rendszeressé vált. A tonusok még meglévő elméleti jelentősége – elsősorban a többszólamú imitáció során fellépő transzpozíciók – miatt még a XVIII. században is szokás volt a műveknek a kvintkörön eggyel mélyebben elhelyezkedő hangnemben történő lejegyzése. Például Bach Dór toccata és fúga (BWV 538) című orgonadarabja d-moll hangnemű, azonban 1  helyett az előjegyzés nulla, mintha a mű d-dórban lenne, a szükséges további  -t (esz) pedig a szerző esetileg módosítja. Hasonlóképpen „dóros” a lejegyzése a sokáig szintén Bachnak tulajdonított, híres d-moll toccata és fúgának. A Klavierübung harmadik kötetében Bach a „Wir glauben all an einen Gott” című korálelőjátékot (BWV 680) 2  előjegyzéssel, azaz h-mollnak megfelelően írta le, pedig a mű valójában e-mollban ( ) van.

Felhasznált irodalomSzerkesztés

  • The New Grove Dictionary of Music and Musicians, Oxford University Press, 2004, ISBN 978-0195170672
  • Brockhaus Riemann zenei lexikon I–III. Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983–1985. ISBN 963-330-540-3