Óriáspolip

puhatestű faj

Az óriáspolip (Enteroctopus dofleini, korábban Octopus dofleini) a fejlábúak (Cephalopoda) osztályának az Octopoda rendjébe, ezen belül az Enteroctopodidae családjába tartozó faj.

Infobox info icon.svg
Óriáspolip
Kifejlett példány 65 méter mélyen
Kifejlett példány 65 méter mélyen
Természetvédelmi státusz
Nem szerepel a Vörös listán
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Alország: Valódi szövetes állatok (Eumetazoa)
Csoport: Kétoldali szimmetriájúak (Bilateria)
Főtörzs: Tapogatós–csillókoszorús állatok (Lophotrochozoa)
Törzs: Puhatestűek (Mollusca)
Osztály: Fejlábúak (Cephalopoda)
Alosztály: Tintahalalakúak (Coleoidea)
Öregrend: Nyolckarú polipok (Octopodiformes)
Rend: Octopoda
Alrend: Incirrata
Öregcsalád: Octopodoidea
Család: Enteroctopodidae
Nem: Enteroctopus
Rochebrune & Mabille, 1889
Faj: E. dofleini
Tudományos név
Enteroctopus dofleini
(Wülker, 1910)
Szinonimák
  • Enteroctopus dofleini apollyon (S. S. Berry, 1912)
  • Enteroctopus dofleini dofleini (Wülker, 1910)
  • Enteroctopus dofleini martini (Pickford, 1964)
  • Octopus apollyon (S. S. Berry, 1912)
  • Octopus dofleini (Wülker, 1910)
  • Octopus gilbertianus Berry, 1912
  • Octopus punctatus Gabb, 1862
  • Paroctopus asper Akimushkin, 1963
  • Paroctopus dofleini (Wülker, 1910)
  • Polypus apollyon S. S. Berry, 1912
Elterjedés
Elterjedési területe
Elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Óriáspolip témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Óriáspolip témájú médiaállományokat és Óriáspolip témájú kategóriát.

ElőfordulásaSzerkesztés

Az óriáspolip a Csendes-óceán északi vizeiben él, a Japán-tengertől keleti irányban Alaszkáig húzódik állománya, míg déli irányban Kaliforniáig található meg.

MegjelenéseSzerkesztés

Az óriáspolip karjainak hossza a 7-8 métert is elérhetik. Testtömege 70 kilogramm is lehet. A kutatások szerint a nagyobb példányok mélyebb vizekben élnek, mint kisebb fajtársaik. Az óriáspolipnak nyolc karja van, melyekkel meg tudja ragadni, szét tudja feszíteni vagy össze tudja nyomni a zsákmányát. A tapadókorongokat a préda megragadására és a sziklákon való megkapaszkodásra használja az állat. A korongok körüli érzéksejtek informálják a polipot a megérintett tárgy tulajdonságairól. A tölcséren (szifó) keresztül szívja be az állat a légzéshez szükséges vizet, amelyet kiprésel, és az így keletkező ellenerővel hajtja magát előre. Papagájcsőr alakú erőteljes állkapcsával az óriáspolip képes feltörni a rákok páncélját. A vért három szív pumpálja körbe az állat testében, de egyiknek sem nagy a teljesítőképessége. A polipoknak ezért nem jó az állóképességük, és nem bírják a hosszúra nyúló küzdelmeket sem.

ÉletmódjaSzerkesztés

Az óriáspolip magányos lény, és a tengerfenéken él. Tápláléka rákokból, puhatestűekből, olykor halakból áll. Ellenségei elől úgy menekül, hogy álcázza magát, gyorsan elúszik, kiüríti a tintazacskót vagy színt változtat. Az óriáspolip általában három évig él.

A Rhombozoa törzsbeli Dicyemennea abreida, Dicyemennea nouveli, Dicyemodeca anthinocephalum, Dicyemodeca deca és Dicyemodeca dogieli élősködnek az óriáspolipban.

SzaporodásaSzerkesztés

Az ivarérettséget nagyjából egyéves korban éri el. Párzás közben a hím spermatofórákat (hímivarsejtcsomagokat) pumpál egy különlegesen kiképzett párzókaron (hectocotylus) át a nőstény köpenyüregébe, hogy megtermékenyítse a petéket. A nőstény 100 000 petét rak. A petéket hat hónapon át gondozza. A kis óriáspolipok kikelésükkor négy grammosak, és hét hónap alatt egy kilogrammosra nőnek. Amiután kikeltek a polipok, az anyapolip elpusztul. A hímek már a párosodás után elpusztulnak.

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

  • Kubodera, T. (1991) Distribution and abundance of the early life stages of octopus, Octopus dofleini Wülker, 1910 in the North Pacific. Bull. Mar. Sci., 49, 235–243.
  • Marliave, J.B. (1981) Neustonic feeding in early larvae of Octopus dofleini (Wülker). Veliger, 23, 350–351.
  • Gabe, S.H. (1975) Reproduction in the giant octopus of the North Pacific, Octopus dofleini martini. Veliger, 18, 146–150.