Az első spanyol nyelvtankönyv (Nebrija, 1492)
A spanyol nyelv alaktani (morfológiai) szempontból a flektáló nyelvek közé tartozik, amely röviden azt jelenti, hogy a szavak alakjának változtatásával képes kifejezni eltérő jelentéseket. Ezt az alakváltoztatást flexiónak nevezzük. A flexió a spanyolban lehet számbeli (egyes szám és többes szám megkülönböztetése), nembeli (a főnevek esetében hímnem és nőnem, a névmásoknál semleges is), az igék flexiója pedig személy, szám, mód, idő és aspektus szerint történhet. A spanyol alaktan – mint az újlatin nyelveké általában – a latin aranykori irodalmi nyelv alaktanához képest a névszóragozás radikális egyszerűsödését mutatja (az eseteket jelölő szóvégződések lekopása, valamint a hangsúlyrendszer átalakulásának köszönhetően), az igeragozási rendszerben viszont épp ellenkezőleg: a különféle körülírások térhódítása révén még tovább bővült a paradigma, új igeidők és formák születtek.
A spanyol szavak
magánhangzóra, az
-y félhangzóra, valamint korlátozott számú
mássalhangzóra –
-d, -l, -n, -s, -r, -z, tudományos szavakban lehet még
-m, -t, -x, illetve mindössze néhány szóban
-j – végződhetnek. A leggyakoribb végződések a
magánhangzó, az
-s és az
-n. Egyéb mássalhangzóra csak idegen szavak végződhetnek, a tudományos szavakban előforduló
-x és
-ps végződéseken kívül nem tűr meg más mássalhangzótorlódást sem.
A kezdőlapon legutóbb megjelent szócikkek: Közönséges pörölycápa • Hearst-kastély • III. Amenhotep • Líra (hangszer) • Selmeci Műemlékkönyvtár (Miskolc) • Elbasan • Heavy metal
Javaslatok
