Chant de Linos
A Chant de Linos fuvolára és zongorára, illetve fuvolára, hegedűre, brácsára, csellóra és hárfára 1944-ben készült francia zenemű. A Chant de Linos amellett, hogy bravúrdarab a szólistának, egy kulcsfontosságú mű, melyben Jolivet a Suite delphique-ben használt hangnemektől kiindulva dolgoz ki egy nyelvet modulációk közreműködésével, közös hangok által, és, hogy egy teljesen koherens építményt alkosson, harmóniapolaritást és pólushangokat is közbeiktat.
Egy harmadik, 1944-es mű is felhasználja ugyanezen hangnemeket: ez a zongorára írt Étude sur des modes antiques (Tanulmány az antik hangnemekről).
Keletkezéstörténet
szerkesztés1942 nyarától fogva Jolivet a párizsi Conservatoire-ban tanít, a következő évben ő vizsgáztat a csellisták és a fafúvósok – köztük a fuvolisták – osztályain.
1944. január 26-a és március 23-a között elkészítette a Gaston Crunelle-nek ajánlott Chant de Linos fuvola-zongora verzióját, melyet a Conservatoire fuvolaosztályának versenyére komponált. Egy olyan művet kellett írnia, mely lehetővé teszi a fiatal művészeknek, hogy megmutassák technikai felkészültségüket. Jolivet – talán a hangszertől inspirálva – mindezt antik utalással teszi, a darab mottójaként a következő sorokat választja: „Linos éneke a görög antikvitásban a gyászzene egyfajta változata volt: egy gyászos siránkozás, panaszdal – kiáltások és táncok közé ékelve.”
Abban az évben a fuvolaversenyen két, nagy jövő előtt álló fiatal művész mutatkozott be: Pol Mule (első helyezett) és Jean-Pierre Rampal, aki már játszotta a Varázsigéket. Rampal emlékei szerint ők ketten voltak az egyedüli versenyzők, akik nehézség nélkül, kívülről játszották a darabot.
Felépítés
szerkesztésA szerző ott veti fel újra a görög témát, ahol a Suite delphique-nél abbahagyta – mely bizonyos számú hangnemek egyszerű használatát kínálta. Itt az a célja, hogy egy modális rendszert fejlesszen ki, ami három fő hangnemből ered:
Kiindulási pontja a moduláció, a transzpozíció és a hangok harmonizálásának használata. Ez az első elv keveredik egyrészt olyan útvonallal, ami a fő vonzások 3 pólusát köti össze: G, Cisz és D; másrészt három, rapszodikus módon felépített zenei műfajjal. Ezek a siralmas ének, a kiáltás (sikoly) és a táncok. A darab lebonyolítása a következő sémát követi:
- 1.-16. ütem Bevezetés
- 17.-33. ütem első sirám
- 34.-46. ütem első kiáltás
- 47.-58. ütem
- 59.-72. ütem második sirám
- második kiáltás
- 73.-80. ütem zárlat/kadencia
- 81.-125. és 126.-175. ütem első tánc
- 176.-187. ütem az 1. sirám felidézése
- 188.-196. ütem harmadik kiáltás
- 197.-229. ütem záró tánc
A három műfaj, sajátosságaiból fakadóan, kötött ütemmutatóval rendelkezik: a sirámok 5/4-es, a kiáltások 3/4-es, a táncok 7/8-os ütemben vannak, ezzel szemben a pólusok és a hangnemek az egész mű felépítésének engedelmeskednek.
Bevezetés
szerkesztésA bevezetés felváltva hallatja a hangnem akkordjait (kíséret) illetve a dallamot (fuvola). Jolivet ezt kromatikus formában levő fríg hangnemnek nevezi el, ez a Suite delphique-nek is a fő hangneme – jelen esetben G-re transzponálva –, amit két bővített szekund és tritonuszok (G-Cisz, Asz-D, H-F) jellemeznek. Fontosságából adódóan a Cisz (G-től tritonusz távolságra) mint a szólista pólushangjegye jelenik meg, ami, mint oly gyakran, három lépcsőben emelkedik, G, Cisz és F trillákkal kiemelve.
Első sirám
szerkesztésAz első sirám – széles, monoton, ostinatos dallam – szigorúan a kromatikus hyperfríg G-hangnemben marad. Az ostinato egyszerre áll egy dallamos elemből – amiből aztán a fuvola szólam témája is születik – és bővített kvártos harmóniából. A hangnem természetéből adódóan a más fokra transzponálás esetén is megmarad a tritonusz hangköze anélkül, hogy hangnemet váltanánk. A sirám a kezdő ostinato formulára és a kezdő hangnemre, G-re való visszatéréssel végződik.
Első kiáltás
szerkesztésAz első kiáltás teljes törést jelent. Ez ugyanis magas, szaggatott párbeszédhez vezet acciacature-vel és flatterzunge-val , mialatt a kíséret váltogatja a hangnemek tört hangzatait és a párhuzamos akkordok kezelését. Három, G hangról induló hiányos hangnem követi egymást, majd a fuvola ismételt Cisz¹-e előkészíti az első modulációt, mely egy új hangnem közös hangjegye lesz, ami megteremti a következő szekció új polaritását.
Második sirám
szerkesztésA második sirám írásmódja visszaidézi az elsőt (bő kvarttal), mely ezzel az új Cisz hangnemmel relatíve közeli az emelkedő dallamos mollhoz. Ezzel az új pólus tehát tritonusz kapcsolatba kerül az előzővel. A második siralmas ének végét a hangnem teljes akkordjával zárja.
Második kiállítás, zárlat
szerkesztésA kiáltások egy új hangnemben, de ugyanolyan élénken törnek ki, mint az elsőben és még mindig a Gisz alappal. Ez mutatja „a delphoi himnusz I. kromatikus líd hangnemét”, mely a harmadik lényeges hangnem. A teljes akkord előkészíti a kadenciát, mely az I. hangnem felé fejlődik, amellyel a III.-nak négy közös hangjegye van (Cisz, D, Fisz, H). Jolivet itt egy modális kontextusban közös hangok által alkotott modulációs rendszert dolgoz ki.
Első tánc, sirámok visszaidézése
szerkesztésA sirám és a kiáltás után az első tánc – a darab legkidolgozottabb része – újrakezdi az I. hangnemet egy új póluson, a D-n. Ez a tánc egy lüktető részre és az azt követő sokkal líraibb szakaszra oszlik (Meno mosso, ben cantando).
Az első részben (ez is a a’ b a” szerkezetű) egyfajta ritmikus transz telepszik meg, közbeiktatva két, hetes felosztású pulzációt:
A fuvola különálló tizenhatodokból, egy megismételt hangjegycsoporttól indulva hangsúlyozza a tánc pergő és keringő tulajdonságát, majd a szólista és a kíséret egymást utánozva közelítik még jobban a párbeszédet. A hangnem G-re helyeződik (H), közben az utánzásos játék folytatódik, mint ahogy a kiáltás motívumok is. A Fisz-en, az ismételt hangok témájának visszatérése összeegyezteti a hangnem és a motívum polaritását.
A lírikusabb rész (hármas tagolású) áthelyezi a kíséretben a skandálást az ismétlődő akkordokra, és visszatér a D-re az I. hangnemben. A második siralmas ének felidézése B alapon, az I. hangnemben történik, a kiáltásoké D-n, a III. hangnemben. Aztán a záró tánc megismétli az elsőt fríg hangnemben, egy ragyogó befejezést biztosítva, ahol a folyamatos triolafüzérek vitatkoznak a repetált hangjegyekkel. A zárórész magasba emelkedése után az előadó szusz nélkül marad. Ez a tánc, és az ő hangnemének a diadala.