Dinamika (zene)
A dinamika az ógörög dünamisz (δύναμις) = erő szóból ered, a zenei hangzás egyik összetevője, a zenei hangerősség mértéke. A dinamika mint kifejezés valamely zenemű hangerősségbeli felépítését, szerkezetét, esetleg az egyes zenei egységek (relatív) hangerőségbeli állapotát jelöli. A dinamika változása lehet fokozatos (erősítés-halkítás), teraszos (lépcsőzetesen erősödő vagy halkuló) vagy hirtelen bekövetkező („subito” piano, „subito” forte - olasz subito = hirtelen).
A zene természetéből adódan a dinamika nem egzakt mennyiség, hanem szubjektív fogalom, amely többek között függ az előadó és a hallgató fizikai távolságától, a hangzó tér akusztikájától, a hangforrás (hangszer, énekes vagy előadóegyüttes) jellegétől, és nem utolsósorban a zeneszerző, az előadó és a hallgató egyéni felfogásától.
A fogalom kialakulása
szerkesztésA 18. századig a zeneszerzők a dinamika megállapítását (a zenei hangzás több más összetevőjével együtt) az előadói kompetencia körébe sorolták. A korstílus egységesebb volt, a kor előadói gyakorlatának elsajátítása sokkal inkább része volt a hivatásos muzsikus képzésének, és a zeneszerzői és előadói tevékenység sokkal kevésbé különült el egymástól, mint a későbbi korokban.[1] A középkor, a reneszánsz és a korai barokk zenében nagyrészt a közmegegyezés, a korstílus általánosan elfogadott szabályai határozták meg a hangerősséget. Még J. S. Bach és kortársai is rendkívül takarékosan, és csak kivételes esetekben éltek a dinamikai jelzésekkel. Olyankor alkalmazták őket, amikor valamely, a kor gyakorlatától eltérő dinamikai magoldást vártak el az előadótól. Jellemző, hogy a ma általánosan ismert dinamikai kottajelek sem alakultak ki a 18. század végéig, a bécsi klasszika zeneszerzőinél is bőven találunk még a maitól eltérő, gyakran következetlen írásmóddal használt, pl. forte, for, piano, pian, crescen, dimin stb. dinamikai jelzéseket. A 18. század derekától, elsősorban a mannheimi iskola zeneszerzőinek tevékenysége nyomán, a dinamika egyre inkább a tudatosan használt zeneszerzői eszköztár részévé vált, célzatosan az érzelmi-hangulati hatáskeltés és -fokozás szolgálatába állítva. A dinamikai jelzések nem javaslatok többé, hanem kötelező érvényű utasítások az előadó számára, amelyek a zenemű elválaszthatalan részét képezik. Beethovennél, és különösen a romantikus zeneszerzőknél a dinamika egyenesen kompozíciós, formaalkotó elemmé váltak. Schumann a zenemű előadói jelekkel való berendezését a darab "második megírásának" nevezte.[2] A dinamika szó először H. G. Nägeli Hangképzéstanában[3] jelenik meg dokumentálhatóan, általánosítása H. Riemann nevéhez fűződik.[4]
A dinamikai árnyalás típusai
szerkesztésDinamikai fogalmak
szerkesztés| zenei szakkifejezés | rövidítés | magyarul |
|---|---|---|
| piano pianissimo | ppp | a leghalkabban |
| pianissimo | pp | nagyon halkan |
| piano | p | halkan |
| mezzopiano | mp | közepesen halkan |
| mezzoforte | mf | közepesen hangosan |
| forte | f | hangosan |
| fortissimo | ff | nagyon hangosan |
| forte fortissimo | fff | a leghangosabban |
| crescendo | cresc. | fokozatos erősítés |
| rinforzando | rfz | erőteljesen hangsúlyozva |
| sforzato | sf | erőteljesen hangsúlyozva |
| forzando | fz | erőteljesen hangsúlyozva |
| diminuendo | dimin. | halkítás |
| decrescendo | decresc. | halkítás |
| fortepiano | fp | hangos hangindítás, majd azonnali halkítás |
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ A dzsesszben és más 20-21. századi könnyű- vagy szórakoztató zenei irányzatokban ez a tendencia megváltozik: az előadói és a zeneszerzői tevékenység ismét szorosan egybefonódik.
- ↑ R. Schumann: Gesammelte Schriften II. köt. Közr.: M. Kriesig, Lipcse, 1914
- ↑ H. G. Nägeli - M. T. Pfeiffer: Gesangbildungslehre nach Pestalozzischen Grundsätzen. Zürich, 1810
- ↑ H. Riemann: Musikalische Dynamik und Agogik. Hamburg, Szpétervár, 1884; és: Die Elemente der musikalischen Ästhetik. Berlin, Stuttgart, 1900