Eliasz al-Hravi
Eliasz al-Hravi (arabul: الياس الهراوي, angolul: Elias Hrawi) (Libanon, Bekaa kormányzóság, Zahla, 1926. szeptember 4. - Bejrút, 2006. július 7.[4]) libanoni maronita keresztény üzletember, politikus, közlekedési és közmunkaügyi miniszter, majd 1989-98 között az ország köztársasági elnöke.
| Eliasz al-Hravi | |
 | |
| Született | 1926. szeptember 4.[1] Zahlé |
| Elhunyt | 2006. július 7. (79 évesen)[2][3] Bejrút |
| Állampolgársága | libanoni |
| Házastársa | Mona Hrawi |
| Foglalkozása |
|
| Tisztsége | President of Lebanon (1989. november 24. – 1998. november 23.) |
| Iskolái | Szent József Egyetem (Bejrút) |
| Kitüntetései |
|
| Halál oka | rák |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Eliasz al-Hravi témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete
szerkesztésAz 1960-as években üzletemberként több céget alapított, egy évtizeddel később egy mezőgazdasági szövetkezet elnökeként dolgozott. 1972-ben lett parlamenti képviselő, 1981-82-ben Libanon közlekedési és közmunkaügyi minisztere. 1989. november 24-én választották meg köztársasági elnöknek a merénylet áldozatául esett René Moawad utódjaként (közvetlen elődje Szelím al-Hossz ügyvivő elnök volt).[5] Elnökké választására (Libanonban a parlament választja az elnököt) a háborús állapotok miatt a Bekaa-völgyben, Staura városkában került sor, ahol az 53 jelen lévő képviselőből 47-en szavaztak rá. Elnöki hivatalának elfoglalásakor már 13. éve zajlott a Libanoni polgárháború, első intézkedéseinek egyike volt a lázadó Michel Aoun tábornok (korábbi kormányfő) katonái ellen mozgósítani az országban 1987 óta tartózkodó szíriai hadsereget. Erre az intézkedésre a szíriai haderő bevethetőségének jogi alapjainak megteremtésével tudott sort keríteni.[6]
Al-Hravi igen bonyolult helyzetben lett az ország elnöke: az ország egy-egy területén két idegen állam hadserege próbálta fenntartani a rendet, miközben mindkét ország a maga érdekeit is kereste: Izrael a Hamász és a saját államhatára között képzett éket libanoni területen, hogy meghiúsítsa az ellenállási mozgalom rakétatámadásait, míg Szíria al-Hravit támogatva próbálta fenntartani a rendet a polgárháború sújtotta országban. A magát kormányfőnek tekintő, de tényleges hatalmat nem birtokló, ám jelentős katonai és némi polgári támogatottságot élvező Michel Aoun tábornok a háborús helyzet fenntartásában volt érdekelt. Egész 1990-ig tartott az ország katonai és politikai megosztottsága, amikor végül Aoun lemondott.[7] A polgárháború lezárásához vezető ún. Taif-egyezményt ugyan néhány nappal al-Hravi beiktatása előtt írták alá, az azonban, hogy az abban foglaltaknak érvényt tudott szerezni, már az államfő érdeme volt. Al-Hravi ugyan az egyezményben foglaltak alapján a muzulmánoknak több parlamenti helyet biztosított a választási törvényben egyébként patikamérlegen kiporciózott helyekből, ám maga ellen fordította országa valamennyi imámját és püspökét azzal, hogy szorgalmazta a polgári házasság (és a válás) bevezetését Libanonban. Legméltatlanabb tetteként azt tartják, hogy két, gyilkosságért elítélt muzulmán férfit cirkuszi körülmények között végeztetett ki elnökségének időszaka alatt.[4]
Utóda az 1998 október 15-én megválasztott Émile Lahoud lett, aki a Libanoni Fegyveres Erők főparancsnoka volt.[8]
Al-Hravi halálát 2006-ban rosszindulatú daganat okozta.[4]
| Elődje: Szelím al-Hossz ügyvivőként |
Libanon köztársasági elnöke 1989–1998 |
Utódja: Émile Lahoud |
Források
szerkesztés- ↑ Proleksis enciklopedija (horvát nyelven)
- ↑ http://www.khaleejtimes.com/DisplayArticleNew.asp?xfile=data/middleeast/2006/July/middleeast_July127.xml§ion=middleeast&col=
- ↑ http://www.britannica.com/EBchecked/topic/273645/Elias-Hrawi
- ↑ a b c Robert Fisk: Elias Hrawi. The Independent (2006. július 11.) (Hozzáférés: 2018. július 19.)
- ↑ Petra Zwickert: Officina világévkönyv '94/95. Dortmund-Budapest: Officina Nova. 1994. 286. o.
- ↑ Szíria-ellenes támadás Libanonban. Népszabadság, XLVII. évf. 297. sz. (1989. december 15.) 2. o.
- ↑ Eszes Tibor: Kiolthatatlan tűzfészek: Libanon 15 éves polgárháborúja. Népszabadság, XLVIII. évf. 89. sz. (1990. április 17.) 5. o.
- ↑ Dr. Pirityi Sándor: Katonapolitikai eseménynaptár 1998. Új Honvédségi Szemle, 2. sz. (1999) 21. o.