Eva Haule (Tübingen, 1954. július 16. –) a Vörös Hadsereg Frakció német terrorszervezet egyik vezetője volt az 1980-as években.

Eva Haule
Született 1954. július 16. (65 éves)
Tübingen
Bűncselekmények részletei
Modus operandi terrocselekmények
bankrablás
Országok  NSZK
Időszak 1984. november 5.–1986. augusztus 2.
Őrizetbe véve 1986–2007
Büntetés Életfogytiglan

ÉleteSzerkesztés

Eva Haule Dél-Németországban nőtt fel. 1979-ben Nyugat-Berlinbe költözött, ahol névleg szociális munkát tanult, gyakorlatilag azonban szélsőbaloldali politikai aktivista lettː a Június 2. Mozgalom bebörtönzött tagjait látogatta a börtönben és részt vett erőszakos házfoglalásokban. Mindezt kevésnek találta a kormány elleni harchoz, és keményebb fellépésű mozgalmat keresett magának. 1984-ben a Vörös Hadsereg Frakcióhoz csatlakozott, amely az évtized elején jelentősen meggyengült második generációja (Christian Klar, Brigitte Mohnhaupt) letartóztatása miatt.[1]

Haule részt vett egy maxdorfi fegyverkereskedés kirablásában 1984. november 5-én, majd december 18-án a meghiúsult bombatámadásban az oberammergaui amerikai NATO-központ ellen. 1985. február 1-jén tagja volt az Ernst Zimmerman menedzsert meggyilkoló kétfős kommandónak, majd augusztus 8-án részt vett Edward Pimental amerikai katona megölésében, majd az annak személyazonosítója segítségével elkövetett robbantásos merényletben a rhein-maini amerikai támaszponton. Ebben a hónapban a Karl Heinz Beckurts Siemens-menedzser elleni pokolgépes merényletben is szerepet vállalt.[1]

1986. augusztus 2-án, lakossági bejelentés után, a német rendőrök a Rüsselsheim am Main-i Dolomiti cukrászdában őrizetbe vették Haulét és két társát. 1988-ban 15 év börtönbüntetésre ítélték huszonháromszoros emberölési kísérlet miatt, amelyet az oberammergaui meghiúsult akció miatt szabtak ki rá. 1994-ben, miután egyik cellatársánál megtalálták levelét, amelyben gyakorlatilag elismerte szerepét a rhein-maini merényletben, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 2007-ben Eva Haulét feltételesen szabadlábra helyezték, mert a frankfurti bíróság úgy találta, hogy már nem jelent veszélyt a társadalomra.[1]

JegyzetekSzerkesztés

ForrásSzerkesztés