Főmenü megnyitása
Bernt Notke: Haláltánc, Szent Miklós-templom, Tallinn
ifj. Hans Holbein: Haláltánc

A haláltánc (francia danse macabre) késő középkori eredetű allegorikus kifejezésforma volt, amely később témaként, motívumként a költészet, a képzőművészet, a zene és színjátszás számos műfajában előfordult. A 14. század második felében a haláltánc az élőket képben, versben vagy színpadi jelenetben figyelmeztette a halál közelségére. Költeményekben, fametszeten, templomfali ábrázoláson a halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba kényszeríti a legkülönbözőbb társadalmi típusokat képviselő embereket. A táncmotívum kereszténység előtti hiedelmekre utal, melyek szerint a temetőben éjjel táncra kelnek a halottak, de hajnalhasadásig vissza kell feküdniük a sírba. Forrását a középkori keresztény világkép megrendülésében, a társadalmi ellentétek felszínre törésében s a pestisjárványok pusztításaiban kell keresnünk. A haláltánc-ábrázolások allegorikusan arra utalnak, hogy a halál előtt minden ember egyenlő. Képzőművészetben kiemelkedő A Halál diadalát ábrázoló pisai freskó, Buonamico Buffalmacco alkotása és ifjabb Hans Holbein negyven fametszete a 16. század első feléből. A zenében a Dies irae gregorián dallamban jelenik meg motívuma, amit több zeneműben is feldolgoztak (például Hector Berlioz Fantasztikus szimfóniája, Liszt Ferenc Haláltánca). Az irodalomban igazi vándortémává vált, számos nemzet költészetében felbukkan. Egyes motívumai megjelennek Villon költészetében és napjainkig több műalkotásban is. A magyar irodalomban haláltánc-éneknek tekinthető a 16. századi protestáns énekszerzők néhány műve (Heltai Gáspár, Batizi András). A haláltánc hagyományából merít Arany János Bolond Istókjának első éneke (1850) és Hídavatás (1877) című balladája, Madách Imre Az ember tragédiájának (1860) londoni színe, valamint Ady Endre Lédával a bálban (1907) című költeménye is.

ForrásokSzerkesztés